Kelet-Magyarország, 1958. február (15. évfolyam, 27-50. szám)
1958-02-16 / 40. szám
1958. FEBRUÁR 36. VASÁRNAP KELETMAG VA KOKSZAG Kiss Zoltán: ZSUZSKA ÍR A mennyezetről villanyfény sugara záporoz, tejbúrás lámpa ernyőjén nyílnak a jázminok. t Copfos kislány ül alatta arca mint a nyíló, rügj-fakasztó új tavaszra ébredt rózsabimbó. Széles nagyvonalú irka kinyitva előtte, házifeladatát írja első füzetébe! „MINT A KENTÉK... KELL A BÉKE — karcolja szavait, mintha márványlápra vésne cmléksort a grafit. Sorakoznak a nagybetűk egymás mellé állva, düllöngélve itt-ott lecsüng egyik-másik lába... Szállingózva hull kint a hó s a bundás hópelyhek nesztelenül szétsuhanó pilleszárnyra kelnek. Csönd s béke ül a városon. Nyugodt téli este. A gond iszkolva átoson más fészket keresve. Szél fuvalma is elcsitul, Az óra hétre jár. A nappal az éjhez simul, nászágya vetve már. Szemét a gyermek álmosan lehunyja, Szendereg, Terülő színes álma van... Vigyázzatok rá emberek! ■l HUSZÁR ISTVÁN: k 1ESTÍ) VAGYOK | Palettámon amit látok. apró kupacok, Agyamba izzanak U szigetek, színek, társ látomások, beletúrok, telítenek, W elkábulok. feszítenek. ^ • ' ‘ ■ a Szemembe ég. Hideg kékek, $ varázsával meleg barnák, ‘l vibráló ég; sárgák, zöldek, felralcom. felkerülnek, Alkotom egybegyűlne!: 5 Az új valóság ö- rám mosolyog, Ä és ha igaz, p felkacagok: festő vagyok. MI REITEN Vörösen csöpög el életem, köpöm magamból piros vérem. Felém hajolsz, sírni nem mersz, én sem — pedig úgy zokognánk- most ketten, mint emberpár még sohasem. Jaj nem szabad, ha megindul a könny, a vérpatak sose apad sose apad. Tudod, még élni kell. Élni, sokat! Csókolni szeretni Téged! Úgy nem is vágytak még Érted! Még nem simogattak nem becézlek nem szeretlek. Mint meleg kalácsot kérő gyermek úgy nyúlok utánad, két sápadt kezembe betemetlek. Tólem ne félj, én szeretlek, ne búi. úgyis megkereslek, ne sírj, lecsókolom könnyed. Fáj, szaggat a mellem. Vér alvad, alszik bennem: piros sárkány, alszik, de vár, viharra vár. ftjászrir rßeter felkelése ’ N em régen egy kimagasló értékű könyv jelent meg, mely eredeti források világánál kotázerü tudományosság követelményeinek megfelelően ismerteti a kuruc nemzeti összefogás előzményeit. (Makkot László: A kuruc nemzeti összefogás előzményei. Népi felkelések Fe/so Magyarországon 1630—-32.) A Habsburg-gyarmatosí- tás elleni hatc általános nemzeti összefogássá való növése, mint tudjuk, csak a II. Rákóczi Fe- yénc-íéie szabadságharcban következett be. Ezt ónegelőzően a Habsburg elnyomás ellen általában a nemesség és a főnemesség szervezkedett. Az említett könyv a hajdúk harmadik felkeléséről és á Császár Péter-íéle parasztfölkeiésröl szól. Ezekben a felkelésekben erőteljesen nyilvánult meg a nemzeti összefogás igénye, jóllehet, minikét mozgalom nagyon is határozott szociális követelésekkel lépett föl. Közülük számunkra a második, a Császár Péter-féle felkelés bír nagy érdekkel, mert nyíri parasztfelkelésnek is hívják. Történetírásunk ezt a parasztmozgalmat mindmáig elhallgatta és a legjobb esetben is csak az események szűkszavú feljegyzésére szorítkozott. Felderítetlen maradtak a felkelés szociális okai, nem ismertük a „nyíri paraszthad'1 társadalmi kapcsolatait, törekvéseit. Senki sem jelölte meg helyét a népi mozgalmak történetében. Szinte teljesen figyelmen kívül hagytuk a parasztvármegyék intézményét, ami ebben az időben a parasztság egyetlen szervezete volt, aminek a keretében zajlott le .az egész Császár Péter-féle fölkelés. A mozgalom közvetlen okai az Eszterházy Miklós nádor által hazánkra szabadított idegen zsoldos katonaság pusztításai, zaklatásai voltak. A zsoldosok dulásai eilen szervezkedő parasztvármegyék Erdélyben és a törököknél támogatást kereső puhatolózásai viszont íeifedik a felkelés va di okát: hazánk függetlenségének elvesztését. Csak a nemzeti függetlenség elvesztése teremthetett olyan állapotokat, amilyet nagyon jellemzően a budai basa vetett 1631-ben szemére Eszterházy Miklós nádornak, a Habsburg gyarmatosítás egyik legfontosabb alakjának, mondván: „e szegény rajáhknak (magyaroknak), mint egy juh- nyáj, mely kétfelé is adja a tejét, két sereget kell kitartaniok. Ti őket annyira elnyomjátok, hogy nemcsak a két sereget nem, de még magukat sem tarthatják lenn''. A lehetetlen helyzet miatt felkelt parasztság azonban sajnálatosan mind Erdélytől, mind a töröktől csak Ígéretet kapott, de segítséget nem. Miután vezérüket Császár Pétert csalárd módon elfogták és kivégezték, a rangidős parasztkapitány. Nagy Ambrus vezetése alatt álló parasztokat Nyírbátornál leverték (1632. ápr. 10.) Számunkra a felkelés leverésének a körülményei fontosak. Ezekben a körülményekben ugyanis nagyszerűen megmutatkozik a hajdúság eltán- torodása a kevéssel előbb meg éppen általuk képviselt társadalmi tendenciáktól. A felkelést Bátdt határában Zólyomi Dávid és iíjabbik Bethlen István hadain kívül a Csomakózy András által vezetett váradi várkatonák és a bihari hajdúk verték le. A szabolcsi hajdúság és a hét hajdúváros pedig semleges maradt. Nem álltak ki a parasztság mellett, nehogy ezzel kiváltságaikat veszélyeztessék. Megalkuvó magatartásuk azonban nem volt eredményes, mert Eszterházy nádor többek között a parasztfelkelés hallgatólagos, támogatására is hivatkozva fosztotta meg kiváltságaiktól a szabolcsi hajdutelepeket (1634, majd 1635-ben). A szabolcsi, a bihari és a hajdúvárosi hajdúság ezen negatív szereplése ellenére is jelentős tényezője volt ennek a fölkelésnek. A parasztságnak a hajdúság adott ösztönzést társadalmi és nemzeti'feladatok megoldására, a parasztság előtt á hajdúszabadalmakhoz hasonló szabadparaszti életmód lehetősége rémlett és mert végső fokon a hajdúk még ekkor együtléreztek a parasztsággal, csak saját helyzetük védelme miatt kényszerültek megalkuvásba. Ezt bizonyítja az is, hogy a nyírbátori csatából megmenekült vagy a felkelésben másként kompromittált parasztok közül sokan a hajdúk közé menekültek és olt húzták meg magukat a megtorlás elől. A Császár-féle parasztfelkelés mindezekért szervesen beletartozik a hajdúság, közelebbről a szabolcsi hajdúság történetébe és egyik fenyves fejezetét adja a magyar nép küzdelemteljes életének. Dankó Imre. ,»t**********************************************¥**************************** ****** ***************** Orosz András: A veteránok nevettek a bajuszuk alatt. Miska bácsi meg folytatta a történetet: — Az öreg szabadkozott és küldött a másik ablakhoz. Ott megint vitatkoztunk a cimborával, hogy nem lehet az, hogy Julis a konyhába alszik. De azt hittük, hogy most talán azért feküdt oda, mert tudja, hogy jövök, és tán azért is, mert hogy onnan nyílik a bejárat! Ott is elénekeltük a „Csak egy kislánytés nyílt is az ablak. Ho-hó! Nézzük csak meg jobban ki az illető! A hosszú hajról láttam, hogy nőszemély. Eszemadta ga- lambocskám! — mondtam neki és hamarjában elkaptam a derekát. Aztán cipp-cupp, csókot nyomtam az arcára. — Hi, — hi, — hi,.,! He —, he —, he! —gur- gulázott a nevetés a kemence felől. Az asszony — a Miska bácsi felesége *— úgy nevetett, hogy még a könny is kicsordult a szeméből. — Az meg az öreg anyám volt, te Misa — mondta. Az öregek is neveltek, Miska bácsi leginkább. Megint töltöttek a borból és ittak. A sánta Márföldi Jenő bácsi a háborús em- lékekhez kanyaritolta a beszélgetést. Azt már sokszor elmondta, hogyan került golyó a karjába, gránátszilánk a testébe, meg azt is, hogyan veszítette el a féllábát, Jól tudta utánozni a go- lyósiívitést, a géppuska kelepelését és az agyu- üömbölést is. Most új történetet mondott. — Volt egy katona cimborám. — Kezdte és sorolta tovább, hogy csendes, alföldi parasztember volt Furcsán Józsi. Iskoláztatta egyetlen, fiái és zászlós úr lett belőle. Csakhogy nagyon embertelenül bánt a legénységgel. Mikor meghallotta'ezt az öreg Túrosán, elment hozzá, és szóváltás után úgy pofonvágta, hogy a tisztisapka lerepült a zászlós úr fejéről. Sokan látták az esetet a tisztek közül is. És .mert az öreg is behívott katona volt, fogdába csukták. Aztán az első menettel a frontra jött velünk. Csend volt az asztal körül. Csak a fiatalok jókedve hallátszott át a szobából. — Egy rajban voltunk —folytatta Jenő bácsi. — Ott lettünk igazán cimborák. A lövész- árokban bámultuk a csillagos eget. amikor csendes volt a front. Itthoni dolgokról beszélgettünk és valahogy a fiára terelődött a sző. Ő is kikerült a vonalba, az ezredhez. Panaszkodott Józsi, hogy a fia haragszik és szót sem akar vele váltani a történtek miatt. Elhallgatott kicsit, aztán tovább folytatta a történetei. — Korom sötét volt. Nehezen jött a hajnal. Szundikáltunk a lövészárokban. Egyszercsak piff- puff. dir-dur.-... tüzet nyitott ránk az ellenség! Minth’a elszabadult volne a pokol! Akkor vesztettem el a lábamat — mulatta a csonkot, — gránát szakította le. — Hát Turcsánnal mi lett? ... buggyant ki Miska bácsi száján a kíváncsiság. — Engem a kötöző helyre vittek a szanité- szek. Nem tudtam, hogy kik haliak és kik sebesültek meg. Akik életben maradtak, azok folytatták a harcot. Mikor aztán visszaverték a támadást, meglátogatott a századparancsnokom. Tőle tudtam meg, hogy Furcsán azzal a kéréssel állított a századparancsnok ele, hogy elmenne az előretolt állásokba megkeresni a fiát, mert nem látták onnan visszajönni. Valakitől hullotta, hogy megsebesült. Az öreg nem törődött a veszéllyel, azzal sem, hogy nem kapta meg az engedélyt. Elment megkeresni a fiát. — Igyunk előbb, aztán majd folytatod —szólt Miska bácsi, ás már tölíötte is a poharakba a. bort. II iután ittak, Jenő bácsi megtörülte a sze- 1 mét és folytatta: — A láz miatt elveszítettem az eszméletemet. Éjjel mikor felébredtem, gondolkozni kezdtem. Eszembe jutott a félbeszakadt beszélgetés a parancsnokkal Ő már akkor eltávozott. A sZani- tészíől tudtam meg, kötözés közben, hogy mi történt tovább TurCsánnal. Szipákolt az öreg. — Ott fekszik ni. kiterítve — mulatott a sza- nitész. A sisak már a mellére volt téve az öreg cimborának. Hallgattak. — És a fia? — kérdezte Miska bácsi. — Elmondta a szanitész, hogy az öreg Túrosán elhozta a fiái a hálán! Azt hitte, hogy csa-k elájult. Kiáltott és sírt. amikor a kötözűhelyre ért, hogy meglőtték, de velem ne törődjenek! csak a fiamat mentsék meg!" Az arcáról csurgóit a veríték és egyre sávadtabb lett. Nehezen lélegzett. Letelte a fiát a hordágyra, de felegyenesedni már nem tudott. Meghalt. ■— Hát így esett a dolog Először a háziasszony kezdett mozgolódni. Azután a komaasszony is kiment. Libbent utána a bőráncú szoknya. Nemsokára szalonnát, kolbászt és kalácsot hoztak. Sütemény és bor került a fiatalok asztalára is. Aztán a legények a tornácra hordták a lócákat, előkerült és megszólalt a harmonika meg a citera. Kezdődött a tánc. Kevergett, forgott a sok pár. Ringva, tüzes- kedve ropták a csárdást és hevesebben .dobogtak az ifjú szívek. mm *»
