Kelet-Magyarország, 1958. január (15. évfolyam, 1-26. szám)
1958-01-26 / 22. szám
«* keletmagyarorszag 1958. JANUAR 26, VASÄRNAP A régi dohányosok élete és szokásai A dohánnyna] való foglalko- zást mindig szerette a rétközi ember is. Különösen, amikor — száz evvel ezelőtt — megkezdődött a Tisza szabályozása, akkor kezdtek foglalkozni a dohánnyal. A megváltoztatott táj megváltoztatta sók ember gazdasági berendezkedését is, így például sokan látták, hogy a , halászó-vadászó életmóddal fel kell hagyniuk. Voltak, akik eljártak a mintegy 16 kilométerre fekvő, Rakamaz környéki tanyákra dolgozni (az egyik részt azóta hívják ott Paszabcsúcsnak). Itt nagy uradalmi dohányosföldek is vcv'ak, ahol aztán, főleg napszámosként végezték a dohányos munkát. Nemcsak uradalmuknál, hanem nagyobb dohányos gazdáknál is dolgoztak. Most csaK azokkal a szokásokkal togla’ko- zunk, amelyek a dohány feldolgozásával kapcsolatosak, közelebbről a simftó életéről szólunk. A Rózsás tanyán például a 80-as években 18 doháiyos család lakott Egy nagy épületben két tágas helyiség vo't a simító. Az egyikben is 9 család dolgozott., a másikban is. De rajtuk kívül sok faluból jött össze a napszámos meg a segítség. A jó dohányos napszámost megbecsülte a gazda — már a maga módján —, ez abból is látszik^ hogy már a dohány ültetésekor adogattak előleget a simítási munkára is, hogy a jo munkaerőket lekössék maguknak. Aki ügyesen dolgozott, annak éveken át mindig volt szerződése. Volt olyan asszony, aki már aludva is tudott válogatni, me,t már a tapintásáról is megismerte, hogy milyon minőségű a . dohány. j^cdig a simító munka nem volt könnyű. Főleg azért nem, mert az egyhangúság, a nehéz szag, a finom, egészségtelen por, meg az igen hosszú munkaidő elcsigázta az embert. Különösen az első napok után amikor kezdtek a napszámosok belefáradni, elunatkozni, akkor következett be az állandó álmosság. A nappali simítás még csak ment csendesen: mindig akadt valaki, aki mesélni tudott munkaközben, — főleg az öregebbek feladata volt ez. De amikor már bcsotétedett, a lámpa szaga is nehezítette a levegőt, mindent el kellett követni, hogy el ne aludjanak a munkások. Éppen ezért á gazda, az ispán vagy más kutyaütő, nemcsak megengedte, hanem szinte meg is kívánta, hogy legyenek tréfa csinálok, akik ébren tartják a napszámosokat. A munka körülbelül három hónapig tartott, de hallatlanul hosszú munkaidővel: rendesen este 10 órakor volt a végzés, ée hajnali 3 órakor az ébresztő. Ha pedig valaki szolgálatos peckás volt, azt a „strá- zsa" még 1—2 órával hamarább költötte, hogy a munka kezdéséig meleget csináljon, fellocsolja a simítót s kiseperjen. A sok ébren-tartó vidámságnak olykor látogatói, hallgatói voltak- A gazda ezt sem bánta, mert az ilyen betérő emberek is le-le ültek egy kicsit dolgozni, s közben szórakoztak: így ingyen munkaerőt is kaptak cserébe a szórakoztatásért. ★ álmosság ellen kellett tehát elsősorban küzdeni Azért a slmífókban mindig volt a polcon duda, kolomp, ostor, csengő, meg fedők. Ha valame-- lyik elálmosodott, kiemelték z asztaltól és lármát csináltak, zörögtek, dudállak neki. — Persze volt olyan napszámos is, aki szembe ült a gazdával, nézett a szemével rendesen a keze mozgott, — cs közben aludt. Egyszer csak lefordult a székről, akkor aztán vele is megcsinálták; a, mókát. Volt, aki úgy védekezett az álmosság ellen, hogy vizet vett a szájába, a fejét felfelé fordította és úgy fújta a vizet a szájából, hogy az arcára hullott vissza. A merészebb tréfások ugyanezt petróleummal csinálták, s meg is gyúj'otték, s úgy látszott, hogy lángot fújnak a szájukból. Persze volt aztán nevetés, viháncolás s megint elmúlt egy kis időre az álmosság. ★ A tréfáknak változatosaknak kellett lenniük. A sokat ismételt tréfákat megszokták s nem is figyeltek rájuk. Csak a friss, új tréfákkal lehetett eredményt elérni. Az ember életének szinte minden mozzanatát megjátszották az ilyen tréfacsl- nálók, A Groák tanyán, Paszab'ól nem messze gyakran csináltak násznépet. Kijelölték a menyasszonyt meg a vőlegényt. Még hívogatást is tartottak, összeszedték az összes zajcsinálő szerszámot, s elindultak, mint a lakodalomban szokás. Körbejártak a ház körül,., ugráltak egyet, — s folyt a munka tovább. Volt olyan napszámosasszony, aki álmos természetű lévén, nem akart az ébresztőre felkelni. Zöldi János, ' aki nagy tréfamester volt, csinált ilyenkor keresztelőt. Kerített egy gyerekpámát. Tett bele dohány! és bepólyálta, mint a gyermeket szokás. Bevitték az álmos asszonyhoz. A férje odabent bíztatta: „Aludj, feleségem, majd könnyebben megy a munka!” Amikor az asszony dúrcásan elfordult, Zöldi mellé . tolta a pólyát. Majd' elkezdett topogni, tapogatni, hogy ő orvos, idehívták, nézze meg az asszonyt, mi a baja. Az asszony persze mérgesen kiabált. Erre kimentek és a simítóban elújságolták, hogy meglett az asszony gyereke. Vigasztalták a napszámost, a férjet, hogy milyen jó az a gyermek, lesz majd, aki eltartja őket öregségükben. — Majd elkezdtek kiabálni, hogy meg kell a gyereket keresztelni. Erre mindenki visszatódult a szobába: vitte Zöldi (most már, mint pap) egy csuporban a .szenteli” vizet és nagy áldás osztogatás közben végig öntötte az asszonyt. A többi meg kiráncigólta az ágyból, felöltöztette és meg'áncol- tatta. Harag azonban nem volt. Temetést is rendeztek a tré- facsinálók. Volt olyan munkás, aki ha rájött az álom, akármit is csináltak körülötte, akárhogy dörömböztek, nótáztak, ő csak aludt. Ilyennel megint a többieket szórakoztatták, éb- resztgették. Egyszerre mögötte termett a pap meg a kántor, olykor még ministráns ,is akadt. Egy ócska kalendárium játszotta az imádsagoskönyv szerepét. A prédikációval clbúcsúztatták, — néha eléggé drasztikus szöveggel, aztán a „halottszállítók” felkapták, s az ámenre kicipelték a házból, majd a hóban meghemperget- ték, megmosdat'ák istenesen. Amikor magához tért az álmos ember s visszatért, kórusban kiabálták neki: „Éljen a halott!” — Máskor meg esax egyszerűen ráfi kle tek egy láp- tóra, leterítették, az. alvó embert lepedővel. Ügy vitték végig a simítón és énekel ek mellette. Ilyen féle szövegeket: „A föld nyugodjon meg, de te soha, ett vön meg a fene kicsi korodba. Isten nyugtassa meg melletted a földet, te meg hánykolódjál. .— s erre gyorsan ráöntöttek egy vedér vizet: ezzel be is volt szentelve. A „halott” persze erre már nyilván felébredt, felugróit, • mindene c6upa víz lett, de a többiek megvigasztalták. Volt olyan is, hogy ébresztőnek halál-öltözetet vett magára az egyik nagyobb növésű ember. Kifestették színesen s hosszú, kútyafarkot is csináltak neki. Nagy nyögéssel jött be a simítóba. Ezt aztán betiltották, mert az egyik halál nagyon „élethűen” ijesztette a napszámosokat, annyira megrémültek tőle, . hogy az asztalokról szétszóródott a dohány, sőt volt olyan nő, aki rosszul lett a félelemtől. Ilyen és ehhez hasonló játékokkal tartották ébren a munkásokat. Túri Sándor i . 1 Megjelent „A magyar irodalom története 1849’ig** Rendkívül nagy örömmel köszönthetjük ezt a könyvet, amely közel egy évtizedet váratott magára. A magyar irodalomtörténet legjobb í zaktudósainok egy csoportja elkészítette ezt az első olyan összefoglalást, amelyik nyomon kísérheti irodalmunk űtját kibontakozásától egészen a szabadságharc bukásáig, és amelyik ugyanakkor igyekszik következetesen a dolgozó nép szemszögéből, a marxizmus-leninizmus módszerével v'zsgálni, ábrázolni az irodalom történetét. A fel zabadulás utáni években készültek rögtönzött tankönyvek, majd módszeresebb egyetemi, majd ezek alapján már jobban használható középiskolai tankönyvek is, ezek mellett megannyi fontos részlettanulmány, értékelési kísérlet is napvilágot látott. Mindezektől azonban az irodalmat szerető és a történelmi folyamat, összefüggések iránt érdeklődő „művelt nagyközönség“ távol maradt. Szerb Antal saját korában hallatlan népszerűségre jutott Magyar Irodalomtörténetét nem lehetett megkapni, de akik olvashatták, azok is valamennyien érezhették, hogy változott korunk már valami másra vár. És most ez a várakozás elérkezett a beteljesedéshez. Ha most még egyelőre csak az irodalomtörténet első kötetét kaptuk is kézhez (bár ezt sehol sem jelzi sem előszóbeli. sem szerkesztői megjegyzés, utalás), mégis. örülnünk kell ennek az összefoglalásnak, s ugyanakkor remélnünk kell azt is. hogy a következő kötet legalább a felszabadulásig terjedő időközben fog — — remélhetőleg mielőbb tájékoztatást adni • zámunkra. A 480 oldalas, nagyalakú könyv nyolc fejezetben tárgyalja irodalomtörténetünk választott szakaszát. Természetesen ezeken a fejezeteken belül önálló nagy részeket kapnak legnagyobb íróink. A kötet írói — Bán Imre, Gerézdi Rábán, Klaniczay Tibor, Pándi Pál, Szauder József, Tóth Dezső és Varga Balázs — igyekeztek munkájukat az utolsó percekig tökéletesíteni, felhasználni az újabb kutatási eredményeket, hogy így a legmegfelelőbb tájékoztatást adhas ék íróinkról a széleskörű nagyközönség számára. A pár nappal ezelőtt megjelent könyvről még nem lehet érdemileg ismertetést és kritikát írni, bár erre — iőieg a megyénket érintő kérdésekkel kapcsolatban — majd visszatérünk. A tetszetős formát, kiállítást előnyösen egészíti ki a kötet végén található bőséges névmutató, a háromoszlopos időrendi táblázat és a vázlatos .bibliográfia. Az ilyen, nagyközönségnek szánt műben talán még több kép is elkelt volna (főleg a kötet második felében). Az egyetlen nagy hiányossága ennek a vállalkozásnak az, hegy a könyv csak 6000 pé’dányban jelent még. Pedig az aránylag nem is túlságosan magas ár (egészvá zonkötésbén 38 forint) lehetővé tette volna, hogy valóban a széleskörű olvasóközönség jurson hozzá. Pedig ilyen alacsony példányszám mellett nem jut mtí a leginkább érdekelt irodalomszakos tanárok számára sem, — »kik leginkább érezték az. összefoglaló marxistu irodalomcörtén»! hiányát —, nemhogy kielégíthetnék a széle , és egyre inkább még szélesebb érdeklődő, olvasó, művelt magyar irodalomszerető közönség igényeit, szükségletét. Qé umintást — (jtjerekek! Gyurika kutyája (Mese) L) izony már eléggé ^ régen történt ez az eset, Debrecenben. — De jó is lesz a meleg szobában, — gondolta a kis Gyurika, amikor egy csúnya, zi- mankós januári alko- nyaton hazafelé ballagott a hegedűóráról. Hol a jobb, hol a bal kezébe fogta a hegedű- tokot, mart akármilyen meleg is volt a kesztyűje, nem állta a keze sokáig a nagy hideget. Nagyokat nyelt már előre, mert gondolta, hogy milyen jól fog esni otthon a meleg kávé, s a jó reménységtől szinte gyorsabban is lépegetett. Egyszerre csak valami kis gomolyog került a lába elé. Majd lelbukott benne. Kis fehér kutyus volt. Simaszőrű patkányfogo," a rélsze- mén tolhat, felnézett a kutyur, Gy-ti a. hóf úvástól mindig be kellett hunynia a szemét. Pislogott is, mintha azt mondta vona n kisfiúnak: — Fázom, Gvurikám. nagyon fázom! Vigyél magaddal engemet is abba a jó meleg szobába. ahová te igyekszel. Vagy a konyhába, azt sem bánom... Sőt jó lesz nekem az előszobában is... Meghúzódom a lábtörlőn... Nem vagyok' én válogatós egy cseppet sem! Gyurika úgy látszik megértette a kis kutyást, pedig nem is tanult kutyanyelven sem otthon, sem az iskolában. Dekái jószívű fiúcska volt. A jószív pedig kevésből is megérti a más baját. — Gyere hát, te kis otthontalan, gazdátlan. — mondta neki résztvevőén és megcirógatta remegő fejét. A kiskutya nem kérette magát kétszer, hanem szorosan Gyurika lábához símúlva együtt siettek tovább. Otthon anyuska nyitott ajtót. — Gyere, gyere kis- fiacskám, mosolygott Gyurikára. Ügy-e .lágyon fázol? Jól fog esni a meleg kávé... Hol vetted ezt a jószágot? — kérdezte szigorúan, amikor meglátta a besurranó kutyát. — Tessék elhinni, anyuskám, de igazán tessék elhinni, magától jött. Azt mondta, hogy fázik és hozzam magammal. Hát én elhoztam. De nagyon jó kn- tyuska lesz, megígért :. — Hát ha olyan okos kutya, hogy beszélni is tudsz vele, — kezdte még előbb magyarázó hangon anyuska, — miért nem mondta meg, hogy ki a gazdája? Bizonyosan hűtlen és háládat lan jószág. És persze szófo- gadatlan, Ha valaki meglátná nálad, azt hi- hclné, hogy erőszakkal hoztad el. Egy percig sem maradhat itt; — toppantott végül még hangosabban. Mars ki! Erre q vezényszóra szomorúan húzta be rövidke farkat a kis kutya, és kisompolygott az előszobából az udvarra. Anl/uska maga nyitotta ki a kaput is. hogy kikergesse a kis didergőt. Mert félt. hogy Gyurika még elbújtatja valahová a fáskamrába. De mire visszajött, a kisfia keservesen sírt. — Ne csinálj komédiát, fiam, mond: a anyuska szemrehányó- lag. Ugy-e, ha egy pénztárcát találtál volna, azt nem hoztad volna haza, hanem megkerested volna a gazdáját vagy a rendőrségnek adtad volna oda? — Igen, — hüppögc Gyurika —, de a pénztárca nem jön utánam, meg aztán az nem fázik meg. ha otthagyom sem. Ez a szegény kutya pedig meg fog fagyni odakint, Nem tetszik sajnálni? — s szomorúan sírdogált tovább. Anyuka egy percig gondolkozott. — Hiszen, ha tudnám, hogy nem keresi a gazdája!,.. Egyébként is. most már úgyis mindegy, bizonyosan haza is szaladt azóta, téged meg már el is felejtett, Gyurika kényszeredetten ült az asztal mellé, és könnyeivel szaporította a kávét: „Jaj. csak valami csoda történne, és a kutyus visszakerülne. Olyan jó volna vele játszani— — gondolta magában, i.. Kopogtattak as ablakon. Anyuka kinyitotta a fatáblákat és a belső ablakot. Az utcai lámpa világánál látta, hogy egy rendőr áll az ablak alatt. Udvariasan szalutált. — Ügy látszik ki tetszettek zárni a kis ku- tyuskát, pedig olyan cudar idő van, hogy még a kutyát sem érdemes kiengedni. Itt kaparta szegény a ka- put. Mondom, hirt adok róla, meg ne fagyjon a szegény jószág! Ne is tessék kifáradni, beadom az ablakon... Gyurika még a száját is kitátotta, annyira figyel*, hogy mi fog most történni... Az történt, hogy a rendőr bácsi kivette a köpenyege alól a ku- tyust és átadta anyukának. És anyuka megköszönte, — aztán a Gyurika lába elé tette. — Ügy látszik, mégiscsak ideszánta a sors ezt a kis gazdátlant. Hát ha nem keresi senki, nem bánom, maradjon itt a kis nyomorult. Azzal már elő is vett egy csorba tányérkát és langyos tejet öntött bele... A kis vendég nem kínálta la magit kétszer. Egypár liityan- tésre bekapta és hálásan kuporodott vissza kis gazdája lábához. Talán még máig is ott van a Gyurikából lett Gyurkánál a debreceni Arany János utcában,. (raltk)
