Keletmagyarország, 1957. március (14. évfolyam, 50-76. szám)
1957-03-19 / 65. szám
4 KELETM A G Y A HORS Z A G lí)57. trárcius 19, Kedd Emlékszem az édesanyámra ÍV apfény, március. A föld még hideg, a fák kopaszok, de már helyenként zöldül a fű. Lent a holt Tisza csillog, körül a park. Az épület, régi kastély, a fényben fürödve világít. A fák alatt gyermekhad zsibong. Labdáznak. Csak egy gyermek ül tőlük távolabb, hallgat, gondolata messze jár. 1941-ben született, Csikszentmártonban. Életéről regényt lehetne írni, — de bár ne lehetne. Az első öt esztendeje ködös, mint a székely havasok a hűvös reggeleken. Talán négy éves volt, amikor elvesztette szüleit, s sodródott valami sötét árral Budapestre. Hogy hogyan? Arra sem emlék, sem papír nincsen. Budapestről is úgy került Tiszadobra, a gyermekotthonba, hogy Heyerdahl: Csend es-óceánon. Tutajjal a» Kon-» Ti Ki expedíció. Kb 272 ol-♦ 'dal, kötve 25.— Ft. Az expedíciók történetéiben egészen egyedülálló vállalkozás világszerte feltűnést keltett és Heyerdahl: könyve páratlan sikert ért: •el, születési helyén, s nevén kívül mást nem hozott. Zárkózott gyermek, szívesen húzódik magányba. Az otthon életét megszokta, szereti. Reggeli, tízórai, ebéd, vacsora. Délelőtt foglalkozás, délután négyig játék, aztán tanulás, vasárnaponként mozi. Unalmas? Óh, nem. Hiszen együtt a sok gyerek. És a park, * M ár jó félórája beszélgetünk. Eleinte döcögött a társalgás, Albert Guszti rövid igeneket, nemeket morgott. Megértettem: sokat tapasztalt, nem közvetlen, mint a gondtalan gyerekek. De amint az első mosoly arcára rajzolta tizenöt évét, bizalmasabb lett. — Van nekem barátom is. Meg kimegyek ide, a tölgyesbe és figyelem az állatokat. Különösen a madarakat. Miért figyeled? — Szeretem... r- vonogatja a vállát. — Erdészeti technikumba akarok járni, hogy az erdőben legyek később, mint erdész. Talán a vér szólítja, a havasok? — Most olvastam a Négylábú barátaim című könyvet. Minden állatos könyvet elolvasok. — Kint, faluban, vagy városban, nem szeretnélj élni? Azonnal felel: — Voltam már kint. A nyáron. Faluban. De viszszakértem magam. Itt jobb iskolába járni, tovább akarok tanulni. * T e Guszti, mondd csak, és Pesten jó volt e? — Pesten? Hát jó. Itt jobb. Itt a park. Az erdő. Lassan ötödik esztendeje vagyok itt — int a kastélyra. = És mondd... —- ne heti zemre esik kérdezni, szoktál gondolni édesanyádra? — Szoktam. — Nagyon hiányzik? i— Nem. Hogy fáj a szó. Gyermek, akinek nem hiányzik az édesanyja. De nyugodjunk csak, így van helyesen. Mi lenne, ha nagyon hiányzana, s nincs? Talán megérez valamit rajtam, mert magyarázza: — Nagy Pali bácsit nagyon szeretem, — Ki az a Nagy Pali bácsi? — Nevelőbácsi, Falábú. Szokott mesélni. De emlékszem édesanyámra. Gyors szemvetés: legfeljebb négy éves lehetett, amikor utoljára látta. Lehet, hogy valóban emlékezik? — Hány éves voltál akkor? — Kettő, — Honnan tudod, hogy kettő? — Tudom. — S emlékszel az arcára? — Nem. Csak tudom, hogy édesanyám volt. Ülünk egymás mellett a száraz füvön. A nap süt, s nekem szorul a szívem. A koszt az idősebb ^ gyermekeknek kevés. Jó lenne, ha a minisztérium felemelné a relatív túlkorosak fejadagját. Az étlap különben változatos. Jobb lehetve a ruhaellátás is. Sok ócska ruha terheli a raktárt. Szeretnének több gyakorlati munkát végezni, hogy a túlkoros gyermekek tapasztalton kerüljenek ki az életbe. 30 hold föld az otthon igénye, igy állattenyésztéssel is javíthatnák az élelmezést Egy műhely berendezése is a gyermekek javára válna Mindnyájunk fiai ők, törődjünk velük hát mindnyájan. Vajon, kihez jutnak el\ ezek a sorok? ^ uszti, de azért tudod, hogy másként is lehetne? Nem, ezt nem kérdeztem tőled. Felelek én: Persze, tudovi. Ha a háború nem ragadta volna el édesanyádat, akinek drága emléke él benned, sejditve, szomorú sóvárgással. Álmaidban talán még az anyatej illatára is emlékszel. S a fenyvesek szagára. A háború? Igaz. Guszti, te Guszti. Mi vigyázunk, Tudod? Vigyázunk, Hogy ilyen többet ne legyen. S Guszti bólint. S nézi tovább a holt-Tisza. felé rohanó gyerekeket. SIPKAY BARNA ■ >♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦! Hegedűs Géza: Szatírák könyve. Kb. 170 oldal, kötve 11.— Ft. •Ez a könyv — vidám hangulatú kiitikai írások gyűj[teménye — három részié loszlik: fabulák, humoreszíkek, epigrammák. Hurao- Ireszkek gyűjtőcím alatt főiként irodalmi életünk karikatúráit közli a kötet, (26. folytatás.) — Csak nem láttál valamit? — kapott a szón DeLoach és tovább bükdöste Milot a könyökével. — Hogy láttam-e? — vigyorgott Milo, DeLoach még néhányszor oldalba bökte, amíg Milo beszélni kezdett. — Az elmúlt év őszén gyapotot szedtem Bob Watsonnak, innen vagy úgy öt kilométernyire — kezdte Milo. — Az egész ottani vidék Bob Waison tulajdona és aki arra lakik, majd mindenki neki dolgozik mint bérlő vagy részesarató. Amit most elmondok nektek, az éppen akkortájt történt, amikor harmincötén vagy negyvenen dolgoztunk Watson gyapotföldjén. — Beszélj már a lányról! — mondta türelmetlenül a borbély és fejével Katy felé intett. — Ne légy már olyan türelmetlen! — förmedt rá Milo a borbélyra és ellökte magától. — Majd rá is sor kerül. Szóval, elég az hozzá, hogy mi mind éppen akkor gyapotot szedtünk és Katy Baríow is ugyanaoban a járatban volt. Egész délelőtt feltűnt nekem, hogy az a lány megállás nélkül a fiúkhoz dörgölőzött. Délután három óra tájt elhatároztam, hogy kipuhatolom, mi járatban van ez a lány. Úgy rendeztem a dolgot, hogy kissé hátramaradtam és a többi gyapotszedo mögé kerültem. Nem tartót sokáig, Katy Barlow is lemaradt. Nem sok kellett hozzá, hogy beszédbe elegyedjünk egymással. Gondoltam, néhány szót váltok vele, majd meglátom, mire lehet vele menni. Hamarabb mutatkozott hajlandónak a dologra, mint ahogy vártam. Nem sokat kerülgettem a kását, megkérdeztem tőle, találkozhatnánk-e munkaidő után. Azt mondta, hogy igen. Milo néhány másodpercre megszakította elbeszélését és körülnézett, nem jöttek-e újabb érdeklődők a tűzhöz. A férfiak Katy felé néztek és türelmetlenül várták, hogy Milo tovább beszéljen. DeLoach izgatottan sürgött-forgott és megint oldalba bökdöste Milot. * .— Röviddel napnyugta előtt, amikor a gyapotszedők már hazafelé készülődtek, intettem ICatynak és ő nemsokára utánam jött a csűrig, ahol akkor már asztagba raktuk az egész aznapi termést. Bent a csőiben váltam rá. Már jött is utánam. Gondolkodás nélkül felkapaszkodott a gyapotrakásra. Hát, emberek, mondhatom, még soha életemben nem láttam ilyen férfiéhes lányt. Itt süllyedjek el, ha nem igaz, rnég arra se volt időm, hogy meglazítsam a nadrágszíjamat és az a lány már ott * * 50 is állt előttem anyaszült meztelenül. Azért, az igazsághoz híven, azt is meg keli mondnom, hogy még soha életemben nem láttam forniásabb cremtést, mint amilyen ez a Katy. A következő szempillantásban már ott fektídt a gyapothalcm tetején, olyan csupaszon, mint ahogy a világra jött es úgy nézett rám, hogy a szemében semmi egyéb rém volt, mint parázna vágyakozás. , Izgatott mozgolódás keletkezett a lépcsőnél. Katy idegesén nevetgélt és most már igen feltűnően szétnyílt ruháját lassan összébb vonta a keblén. — Hé te Katy! Aztán rólam se feledkezz meg! — kiáltott fel valaki, túlharsogva a tömeg morajlását. DeLoach, a borbély, már megint a könyökével unszolta Milot, — Na és hogy volt aztán? Megint akadt valaki, akinek a zsebéből egy üveg pálinka került elő. Az üveg ezúttal is körbejárt. Amikor kiürült, elhajították. Hogy az igazságnál maradjak, — folytatta Milo a félbeszakadt elbeszélést — akkor nem kerüit sor arra, amire gondoltox. Az a lány olt hempergett a gyapoton és olyan furán viselkedett, mint még nöszemély soha. Én még nem láttam hasonlót. — Mozdulni se tudtam az elképedéstől, már nekem is jött. Magához rántott és aztán egymásba akaszkodva végighengergöztünk a gyapotasztagokon. Bob Watson csűrje úgy huszonöt vagy harminc négyzetméter terjedelmű. Mi meg hol az egyik falnak ütödtünk, hol a másiknak es így ment ez jó darabig. Odaszorított magához és olyan csúnyám belém mart a fogaival, hogy azt hitiem, menten megöl. Irgalmatlanul fájt a harapás, torkomszakadtából felordítottam, talán még egy kilométer távolságban is meghallották a hangomat. Elvesztettem a fejem és az öklömmel csapkodtam a lányra. De az csak tetszhetett neki, mert úgy turbékolt, mint egy galamb. Aztán megint végiggurultunk a gyapotbálákon. Csúnyán nekivágódtunk a falnak, úgy megütöttem a fejemet, hogy azt hitem menten elvesztem az eszemet. Akkor a lány megint nekem esett fogaival, én meg ütöttem, vertem. Az a felizgatott szuka még akkor sem tágított, pedig olyan ütéseket mértem rá ,hogy na! Amikor megint kinyitottam a szememet, mást se látok, mint várt; véresek voltunk mind a ketten, ő is, meg én is. Az a lány azokkal a kegyetlenül éles fogaival egy darab bőrt és húst harapott ki a váltamból és ha kíváncsiak vagytok rá, ebben a percben megmutathatom nektek azt a gyalázatos sebhelyet a vállamon. Miután Milo befejezte, egyikük sem szólt semmit. Még DeLoach, a borbély sem. Csak állt ott előtte és meredt szemmel bámulta. Aztán elment a közel fészer elé és beleveszett a sötétségbe. Milo és a többiek a tornác lépcsője körül gomolygó tömeg felé hú! xódtak. ; 3i (Folytatjuk.)
