Keletmagyarország, 1957. február (14. évfolyam, 26-49. szám)
1957-02-10 / 34. szám
KEl/ETM AGYARORSZÁG 1957 február 10, vasárnap tt 'p'gyébként csöndes utca volt, ide nem hoztak semmit, innen nem vittek semmit. Csak hajnalonta a Balog kocsis káromkodta végig, ahogy munkába hajtotta :ét nehéz lovát. A legnagyobb ház úgy a tizedik lehetett. Széles, lomha kétszámyú épület, közepén ásító torkú, dongó fakapu. Leghátul egy özvegyasszony lakott a gyermekeivel. A szoba, vagy konyha éppen elég nekik, hiszen Kotászné egész nap úgy sincs otthon, a három gyerek meg iskolában. Estefelé van együtt a család, akkor meg már mindenik álmos, izzik az arca, mim a túlfűtött kemence, s ragad a szeme, mint a kiskutyának. De Rizsének fent kell maradnia, hogy anyjának senítsen. Rizse tizenkét éves, Erzsiké a neve, s a legnagyobb, Gyuri tizenegy, Laci tiz esztendős. Egy kerek év van közöttük, s meglehet, hogy a folyamatnak nem szakadt volna vé,e, ha Kotász feje két kocsi ütközője közé nem kerül. Rizse hát fent van és végzi a házimunkát, a foltozást, s a mosogatást, amíg az anyja vasal. Mert Kotászné haza is hoz munkát, amit adnak. Aztán Rizse is ágybakerül, s már nem tudja, hogy Kotászné a petróleumlámpa füstölésig lecsavart kanóca mellett varrogat, vagy a fiúk egyetlen rossz bakancsát javítgatja, hogy még egy hétig kitartson. S s.z isten csudája, hogy a hetek számolatlanul következnek egészen tavaszig. Amikor kialszik a lámpa, éjfelet kongat a luteránus harang. S most már csend van reggel hatig, csak Lacika hortyog, mert örökösen dagadt a mandulája. Hogy mitől is olyan egészségesek azért mindannyian? Ezt nem futtatja senki, csak a szomszédban lakú Vizeli Miska. Az is csak azért, mert az elmúlt hét óta elhatalmasodott rajta a derékfájás. Eddig még járt valahogy, ha megindították, mint kopott órát, de most már az udvar végibe se nagyon mehet, pedig oda muszáj. Gyakran megtörnénik, hogy a három gyereket megszekerezteti az öreg bolti szolga. S annál van-e nagyobb élvezet, mint Bogáncs szekerén ülni kupacban? A múlt hét óta Bogáncs nem mozdu.. ki az istállóból. Ma délelőtt maga jött el Hornyák, a boltos. Két napot adott még, de Fizeti Miska sejti már, hogy se két nap, se kétszáz nap haladék nem elég, a dereka nem egyenesedik ki többé. Szerencse, hogy Rizse, meg Gyurka szeretik a szamarat, s etelik, itatják. Az öreg bolti szolga nézi a két gyereket, s egyszerre villan az esze. Topog, mocorog az udvaron, vissza az odújába, s ott mormog hangosan gondolkozva estig, míg Kotászné éles, rekedtes vidám hangját nem hallja át a falon. Akkor megtörni a csibukját s szitkozódva átcsoszog. — "allja, Kotászné, mondok én magának valamit, — dünnyögi hat napos szakállába, ahogy egy tányér krumplis galuskát magába töm. — Minek vigyék el a szamarat? Nem olyan »ok munka jár azzal. Reggelente elmenni vele a tejért a báró tanyájára, néha zöldséget, krumplit is kell onnan hozni. Hetenként egyszer a postára, állomásra. S itt ott, ha Hornyák úr ad még munkát, de mostanában semmi sincs. Legalább, amíg az ón derekam helyre nem billen... Az okos, melegfényű szemmel hallgat. Inas, sovány arcán kellemes meglepődés, hajdan kívánatos szája sarkában kis mosoly rejtőzködik, mint friss rózsaszín virág az öreg csipkebokron. S a szemek annál inkább fénylőnek, hogy mély, sötétbarna karikák ágyazzák. — Hogy én hajtsam Bogáncsot? — kérdi végül Kotászné. — No nem, úgy gondoltam, hogy a gyerekek. Gyuri, ni. Ért hozzá. — Azt nem lehet. Gyuri kicsi még, tizenegy éves. Hogy kelne fel hajnalok haji alán, télen, nyáron? — Lehet azt. Vele megy Rizsa. Okos nagy lány. Igaz, hogy csak egy évvel idősebb, de észben, testben jóval hamarább fejlődött. Megéri ez a kis munka azt a pénzt. — Én meg nem is kérek semmit. Legfeljebb néha meginvitál Kotászné egy kis vacsorára. — Ejh, verje meg az isten, más is megnőtt azért, mert dolgozott! — csattant fel hirtelen Kotászné, s a gyerekek összerezzenek a hangra. Nem értik, miért szorul vékony vonallá az anyjuk szája, - miért fordul el hevesen, hogy a szék Laci lábára esik. Már másnap hajnalban pislog a lámpa Kotászéknál. Fizeli Miska hallja a pöszmögést, s jólesően szuszog a dunyha alatt. Kegyetlen késő őszi idő van, o takaró alatt érzi csontjaiban a fagyos szelet. A hangokból következtet, s tisztán látja, mintha csak kint állna a sötét, csillagtalan udvaron, mint vezeti ki Gyuri a szamarat, mint fogják be, s indul döcögve a kordé át a kapun. Kotászné hangját észleli a legtisztábban. Kíséri a gyerekeit a kapuig. Aztán szalad vissza, bizonyosan csak hálóingbgn van. Kotászné már nem tud lefeküdni. Délben sincs nyugta, hazaszalad. Megjöttek-e már a gyerekek? Fizeli Miska nyugtatja, még nem jöttek. Bizonyosan akadt más munka is, hiszen már egy hete nem mozdult ki a szamár. Este tud csak találkozni Gyurival és Rizsával, s a nyugtalanság elmúlik, mint a nyári vihar. Kötőszóknál könnyen süt ki a nap. Gyuri henceg. Rizsa csak nevet, de érezni, hogy a tulajdonképpeni hős nem a fiú, hanem a lányka. Erősebb, okosabb öccsénél, nélküle Gyuri nem boldogulna az öreg, ravasz, önző szamárral. Mert Bogáncs megtanulta az életet, nem egykönnyen lehet vele kibabrálni. Másnap hajnalban a két gyerek fázósan gubbaszkodik a kordén. Bogáncs már tudja az utat, baktat szaporán, talán ö is fázik. Rizsa emlékezik a hajcibálásra, s most megindítja az öccse néma szenvedése, ahogy didereg mellette a vékony kis deszkán. Nagy hárász kendő van Rizsán, kibontja, s magához öleli, befonja vele Gyurit is. A sötétség erős, csak sejtik az utat, mintsem látják, s jó óm kell, míg a tanyához érnek. Bogáncs vasalallan talpa topog a köveken, zórög a kordé, s nemsokára alszik mind a két gyerek. Egy hirtelen rántásra él inek, s abban a pillanat■* ban már le is buknak a földre. Bogáncs megállt V útfélen, a kocsi félkerékkel az írokban. — Megállj, te bitang dög! — ugrik fel a fiú átkozódva, s neki esne a szamárnak, de Rizsa visszafogja. — Talált valamit, hagyjad. Megindul aztán. De Bogáncs úgylátszik, a fejébe vette, hogy nem mozdul. Egy darabig kapkodott a száraz dudváhat, aztán csak leeresztette a fejét, s áll mozdulatlan. — Na, gyere. Na, Bogáncs, te. Vonszolni kezdik, Gyuri tolja, Rizsa rángatja, de a szamár lába mintha gyökeret eresztett volna az árokban. A csillagok meghalványodtak, keleten színt kezd játszani az ég. —■ Bogáncs! Úgy megkenlek, ahogy az apád se kenne meg! Hiába minden. Na várj csak. Gyuri a fiú, ő a gonoszabb. Már ki is talált valamit. — Rizsa, idenézz. Úgy fog ugrani, mint a bolha. Te vigyázz onnan!... Kotászné minderről nem tud. A fáradtság annyira elnyomta, hiszen előző éjjel szinte semmit, most is csak néhány órát aludt, hogy jól belealszik a reggelbe. Amikor felébredt, már sejti a rosszat, s kapkodja fel a ruhát. — Te legalább szólhattál volna, te mafla, — szidja Lacit, — tudod, hogy nem vagyok nagyságos asszony, aki alhat! De hirtelen a torkára fagy a szidalom. A konyhaablakon át hallik, mint zörög be a kapun a kordé. .4 szíve megdobban, elszorul. Érzi az anya, hogy itt valami baj van. Kicsapja az ajtót, szalad a gyerekei elé. Gyuri vezeti a szamarat, Rizsa fenn ül, a szeme vörös, az arca csupa kín. Az anya a fiára néz. Gyuri sáppadt, hiába csípte meg a hideg. — Mi az fiam? Mi történt?! — Anya... — mondja Gyuri, s Rizsára kapkodja a tekintetét — Rizsának a karja... Kotászné beviszi a lányát, s orvosért szalad. Fizeli Miska hibáztatja is érte. Minek az orvos? Ebcsont beforr. Csak össze kell illeszteni, itt van az öreg Takácsné, megcsinálta volna az. Most oszt fizethetik, ha bírják. S ráadásul most már oda a kereset is, hacsak Gyurka nem megy maga a szamárral. — Nem megy és nem megy! — kiabál Kotászné, — az én gyermek-m éiete drágább mindennél. Eddig is megvoltunk, ezút is megleszünk. — Hát az orvos? Kotászné beharapja a száját. Csak az árnyék mélyül a szeme alatt. Fizeli Miska nem nyugszik. — Maga csak bátron legyék, megkapja azt az egy tál ételt — teszi hozzá Kotászné nagylelkűen és üres fejjel. Nincs abban most semmi, csak Rizsa szenvedő, szép, kék kislány tekintete, amint felnéz rá a párnáról. Fizeli Miska azért úgy alszik, mint a nyúl. Ejfél után már fent van, s fájdalmaktól szaggatott derékkal fekszik, s füstölög. Csak nemrég csendesült el Kotászék szobája, s ni, úgy három óra táján megcsörren valami. Fizeli figyel. Az asszony fent van. Rohamosan készül, hallja. Aztán ki az udvarra. Csak tán nem? De. Fogja a kocsit. S gördül Ití az udvarra. Fizeli arca összerándul a fájdalomtól, amit a felkelés okoz. De .da igyekszik az ajtóhoz, s kitárja. Akkor ér oda Kotászné a szamárral. — Hét maga? — szól ki a sötét, ködös udvarra. Kotászné megáll egy pillanatra. Az arca egyszerre milyen öreg. Vékony, s esettebb. Csak a hangja bátor. — Én. Mit csináljak? — Hiszen alig aludt. — Majd alszo—j — Mikor? Az asszony nem felel. Csak egyszerre megrántja a szamár gyeplőjét. — Na, Bogáncs. S a kordé döcögve indul a szamárral, mellettük a kicsi, fáradt asszony a kapuhoz ,., Most Közölt beregi mintánK a „hetei rozmaringos". Egyik legrégibb motívum. A formák egyszerűsége azt mutatja, hogy eredetileg szőttes technikával készült. Or éppen olyan szép kcresztszetnckkcl varrva is. Ugyancsak régiségét mutatja az a tény is, hogy egyszínű fonallal (legtöbb esetben pirossal) szőtték, varrták. Ettől — a levarrás esetén — mi se térjünk cl. Hogyan és mire használjuk ezt a szép szegélymintát? Rajzaink adnak néhány ötletet. A kisebb szögletes terítő anyaga lehet finomabb kendervászon, egyenletes szálú pamutos vászon, vagy lenvászon. Használhatjuk tálcakendőnek, kisebb asztalkára, éjjeli szekrény térítőnek, rádió alá. Második rajzunkkal a születés és névnapi ajándékon gondolkodóknak szeretnénk segíteni. Ha egy ajándékként vásárolt könyvre kis huzatot, borítót hímezünk, kétszeres örömet szerzünk. A könyvborító anyaga is finomabb házivászon legyen. Először a könyv nagyságához kiszabjuk az anyagot (behajtásokra számítsunk!), majd fércelő öltéssel pontosan jelöljük meg a minta helyét és a saroknál kezdjük el a hímzést. Itt mindjárt felmerül a kérdés: hogyan képezzünk sarkot ezzel a mintával? Egy kis kézi tükröt a vízszinteshez 45 fokos szögben addig mozgassuk előre-hátra, míg megtaláljuk a jó megoldást. Szerintünk legjobb akkor a sarok, ha a leveles rozmaringág a sarkon (ül folytatódik.
