Szabolcs-Szatmári Néplap, 1956. szeptember (13. évfolyam, 204-229. szám)
1956-09-09 / 211. szám
M rp L A 1955 szeptember 9, Tasáraa? M.H .........hid I .1 ■wlimiib; Két évi meddő reménykedő- után elhatároztam, hogy szálútok a fejlődéssel, s ezzel véget vetek kőkorszak- beli állapotomnak, másszóval lemondtam a gázkályháról, és dicsérni kezdtem az ,,asztali tűzhelyet“. Eleinte sem én, sem a feleségem nem tudtuk, hogy tulajdonképpen mi is az az asztali tűzhely? De aki ismeri az én otthoni viszonyaimat, dikerthelyscg, ahol idővel majd kert lesz; vendéglátó ipar, ahol az ipar nem fogadja, hanem látja a vendégeket; ofotért, amit minden csecsemő megért... — és rövid másfél óra alatt meg is kötöttem a szerződést- Elárulom, hogy azt az aktacsomót, amit a szerződéskor kaptam, nem olvastam és nem olvasom el. Inkább nem főzök addig a spóron, amíg az utolsó részletet ki nem fizetem. Határozottan úttörőnek éreztem magamat, amíg a főutcán végigvonszoltuk az asztali tűzhelyet, s mindösz- sze csak egyszer omlott le a lábamra, amíg a lábait véglegesen helyére nem csavacsérő munkámat nem találja hiábavalónak, mert szelíd erőlködés a konyhában — pusztában elhangzott szó. Egy évi dicsérgetés után végre érdeklődni kezdett feleségem, hogy mi is hát az az asztali tűzhely? Fáradtságomba került, amíg az első feltevésemet, miszerint petróleumfőző, nyilván így kerül a tűzhely az asztalra, — meg nem történtté tehettem. Kiderült, hogy az asztali tűzhely a spór, amely lábon áll, és szénnel, fával kell etetni, s amelyhez gyerekkoromban jónéhányszor odaragadt az ujjam, legfőbb előnyét a hat havi részlet- fizetéssel ecseteltem. Már egy pár kitűnő nevet dúdol- gattam, hogy javítsam ezt a szegény magyar nyelvet, például vegyesáru bolt, ahol az árak nyilván vegyesek, roztam. Elmondhatom, hogy jó munkát végeztem, s vártam az elismerést. — Mit vettél! Mit vettél szerencsétlen! — jött a feleségem. Kétségbeesve meredtem a spórra. Milyen hibáját nem vettem észre? Megcsalt a nyomorult, szépnek mutatta magát, tisztának, és kiderül, hogy az erkölcsei lazák. Le voltam sújtva. Talán még el is pirultam. — Ez a spór kicsi — jelentette ki asszonyom, — kicsi, törpe, gyerek spór, erre egy fazék se fér, megvetted? Iszonyodva gondoltam a sok aktára, amelyet undorral tettem a konyhaszekrény fiókjának mélyére, s elhatároztam, hogy nem adom meg magamat. Ez a spór nem kicsi. Takarékosan kell élnünk, kevesebb szenet fogyaszt, és így tovább. — Görbe a korlátja! Es lepattant róla a nikkel. Görbe? Persze, hogy görbe. A nikkel nem pattant le. Nézzem meg? Látom. Nem is volt itt nikkel soha. Jó kis spór ez, valódi asztali tűzhely. Próbálják ki, meglátod, igazam van. A próbából nem leit semmi, mert a cső rövid volt. Még másnap reggel se köszönt a feleségem. Harmadnapra végre, fellobbant az első tűz, megfőtt az első ebéd, s ezzel felém hajolt az olajág. — No, nem rossz — mondta hitvesem, — úgy szemre kicsinek látszott. Hogy ném rossz? Jó kis spór. Nem azért, hogy hadakoztam érte, de valósággal szeretem. Esténként lopva pucolgaiom a nikkelét, nehogy idő előtt hibás legyen — mert én vettem. A múlt héten hajnalban kikormoltam, s ma a feleségem dicsekedett a szomszédnak, hogy milyen ritkán kell vele koszolni. Jó kis spór. De valamit hallottam. És most meghűlt bennem a vér, hogy állítólag mégis megkapom a gázkályhát. És mostanában reszketve megyek haza. Elhatároztam, hogy a feleségemnek többet asztali tűzhelyet nem Veszek. Vegyen ő! S akkor. .. majd akkor jövök én! Sy INDIAI NEPMESE Az ostoba zarándok Azt tartja a közmondás: „Négy dolog van, amiből akár a legkisebb is nagy veszedelmet okozhat: a tűz, a betegség, az ellenség és a butaság“. Egy jámbor zarándok szép, kövér kecskegidát vásárolt egyszer a piacon. „Elviszem és föláldozom » kegyes isteneknek, s akkor megbocsájtatnak összes vétkeim“ — tűnődött magában, ahogy vezette a kecskét. Három csavargó ült az Atszélen, tanakodtak. Hirte- lenében elhatározták, hogy rászedik a jámbort: elcsalják tőle a gidát. Elébe kerül az egyik, s mondja neki: — Oh, jámbor férfiú! Ugyancsak szép kutyát szereztél! A szent ember nem. szólt rá semmit, tovább haladt útjáns Megszólítja a második csavargó: — Oh, jámbor férfiú! Talán éppen vadászatra indultál evvel a szép kutyával? Amaz most sem szólt, ám megszaporázta lépteit. Végül a harmadik csavargó is utána eredt. Mikor beérte, így kiáltott fel hangos csodálkozással: — Ez az ember á zarándokok szent ruháját viseli, de biztos, hogy nem az! Igazi hívő zarándok nem vezet soha kutyát a kötélen! „Ugyan, hát valóban lehetséges, hogy áz a piaci árus megbabonázta a szememet?“ — állt meg a szent ember gondbamerülten. S a hízott gidát otthagyta kötelestül az útfélen, Prédikáció után Vasárnap délelőtt két asszony ballag beszélgetve hazafelé a templomból. — Kérdi az egyik: — Na, mit szólsz az új káplánunkhoz? — Nekem csak három dolog nem tetszett a prédikációjában. — Ugyan, mi nem tetszett? — Először is, hogy nem úgy mondta, hanem csak olvasta a prédikációt; másodszor, hogy rosszul olvasta; harmadszor pedig, nem ért annyit az egész, hog£ felolvassa: A KISBÖGOS A banda elhallgatott, A prímás, kontrás, brácsás s a zenekar többi tagjainak kezében egyszerre állt meg a vonó. A klarinétos is elvette szájától a sípot. A cimbalmos vigyázva simította végig két kezével a húrokat az öreg Schundán, nehogy az imént elhangzott friss csárdás akkordjainak még csak az utórezgései is eljussanak a főjegyző úr füléig. Garai nagyságost nem szabad zavarni. Üj nótát keres, s apró testén ü'ő nagy fejéből szemei borgőzösen merednek maga elé. A cigányok figyeltek. A főjegyző úr felemelte kezét, s mutatóujjával a kisbőgősre bökött. — Gyere ide! Na , , , nem érted! Mozogj már, az anyád. . . . — Tessék parancsolni nagyságos uram — aláza- toskodott, ahogy az úr asztala felé kocogott a hatalmas szál cigány. Bal kezében nyakánál fogva úgy himbálta a kis- bdgot, mintha hegedűt vitt volna. Léptei alatt franciaorrú, korommal fényesített ócska cipője nyikorgóit. Tisztelettudóan, három lépésre megállt a nagyságos úr asztala előtt. Csak a szeme villant. Öíz* szeverte bokáját. Mélyen meghajolt. F ehér, foszladozó ingjá- nek keményített nyakán úgy járt le s fel a fekete masninyakkendő, mint az ádámcsutkája. — Hahaha... haháha... — kacagott Garai úr, s a tü- zesszemú, villogó tekintetű kisbőgős nyakán megoldotta a masnit. A fekete csokor szétoszlott és a cigány fekete, fényeselejü kabátja fazonjának két oldalára bukott. Dada Jancsi a híres kisbőgős maga elé nézett, — Ülj íe te füslös! A kisbőgős mosolyt erőszakolt arcára. Maga ala kanyarított egy széket. Lábait szétvetetie, úgy állította két combja közé a nagy „lavotát”. A fekete, feher csikókkal szőtt, kopottas, urakat kiszolgált nadrág megfeszült rajta. Jobb kezében húzásra Készen tartotta a rózsafa vonót. Baljának hosszú ujjai a karcsúívelésü hangszer csikós nyakára tapadtak, melynek nemesvonásu, mesterien faragott csigamentes fején úgy csillogott most a kávéház vilianyíénye, mint víz tükrén a napsugár. S ezek az újak titokban megfeszültek. • A szép szál kisbőgős teste, lelke összeolvadt legjobb barátjával. Mintha a szárazfa és o egy édesanya szülötte volnának. Csend volt. A nagyságos úr mégis pisszt intett. Hiába mulatós kedvében van. Nevetni, kacagni akar. Ezzel az egy szál cigánynyal. — Banda csitt! Halljuk Jancsit! Szólózz! Dada Jancsi idegszálai megfeszültek. Feje a kís- bógő karcsú felső teste fölé hajolt. Homlokán összefutottak a ráncok. Balkezének vékony ujjai a húrokra tapadtak, de hirtelen merevek lettek, mint a la- vota fája. — Na ... mi lesz?! A cigány fekete szemei keményen villantak a fényes úri csizmára. A dac, a tehetetlenség vonásai ültek arcán. Balkezével szorosan markolta a bőgő nyakát. Fogait összeszorította. Szíve csordultig telt szomorúsággal. Hirtelen úgy tűnt, mintha már emelné is a hangszert, hogy poz- derjává zúzza a nagyságos úr tején. De mégsem . . , Türtőztette magát. Ujjai meglágyuitak, szíve elerze- kenyüit. — Na , . . gyerünk már! Mi lesz!? A z öreg, őszeshajú ci- gúny lassan alázatosan hajtotta fejót bőgőjére. Ujjait figyelte amint megelevenednek és engedelmesen elhelyezkednek a húrokon. Jobbkezébcn elindult hesz-' szú útjára a rózsafa. Síró, mclabús, szívbe- markoló hangok hagylak el a kígyótestú hangszer belsejét. „Cigány vagyok, árok' portján születtem . . A neves kisbőgős sirt, zokogott. Szemeiből kibuggyant a könny. — A hangszeren, mint gyorsfolyású patakocska Vize. Ä kisbögő dallamos hangja betöltötte a füstös kávéház levegőjét. Csordultig töltötte az emberek szívéi, Csak egy ember nevetett, hahotázolt. A nagyságos főjegyző úr. A bogos kezében meg- állt a vonó. Mintha tőrrel szúrták volna át szivét. Szemei tüzeltek. Fejét lassan a nagyságos úrra emelte. Arca clberuit. Lelkét a keserűség, a tehetetlenség marcangolta. — Húzd ... az anyád keservit! Húzd.,.! Dada Jancsi nem látott1 többé. Eltűnt . előle a nagyságos úr gőgös alakja. Nagy koromfekete szemei kivörösödtek a könnytől, . vastag nyakán kidagadlak az erek. Izzadt, verejtéke-, zeit. Játszott . . . bőgő-' zött . . . záróráig! Húzta kacagva Garai1 nagyságos parancsára, Cigányok, csend legyen* Mert keli az a tízes a bandának ... Farka« Kálmán. SOLTÉSZ ISTVÁN: JLobcupé Idilliek — Regényei történet az utolsó bosxorkúnyégclás idejéből — Eddig: 1715. nyarán az áruló gröt Károlyi Sándor es a megszálló németek panaszkodnak a szatmári Jezsuitáknak hogy a »olt kurucok most sem nyugszanak Kérik az egyház segítségét Az egyház csodát osinál Máriapó- oson s az egyszerű embereket megfélemlítve ókét a csá. szar iránti hüség/c inti Ugyanakkor megkezdődik a «olt kuruo katonák elleni terrorhadjárat Elraboljak a tyukoüi Baboos és kos család két fiúgyermekét. Anna rádöbben a lozsuiták egesz ármánykodására. András helyébe láp. szervezni kezdi a kurucmozgaimet Eg.y éjszaka lovas hírnök érkezett Elmondta: Békésszcntand- ráson kuruefelkelés tört ki s várják a szatmáriak, szabolcsiak csatlakozásai is. a nyíri emberek megmozdulnak Anna asszonyosapatot szerver. Károlyi a nagy- károlyi kastélyban összegyűlt uraknak bejelenti a tel- kelés Hvarését. An a- megérkeznek Kí.r„; ■( hdz. (27.) Az asszonyok Anna vezetésével a kastély elé vonultak. Megálltak az erkély alatt, amelyen kinn voltak már az urak valamennyien. Ott volt közöttük a gróf is, Károlyi Sándor. Sápadtan várakozott. Meglepte az asszonyok csapata, nem tudta mire vélni ezt a felvonulást, könyörgő menetnek-e, vagy fenyegető tüntetésnek? Az egészben az volt a legfeltűnőbb, hogy amint az asszonyók beléptek a kastély parkjába. egyetlen szót sem. szóltak. Csak jöttek némán a kastély felé, némán állták körül. Kicsinyeiket karjaikra vették, a nagyobbacska gyerekeket maguk elé állították, hadd lássák az urak: hiánytalanul itt van az egész család. Csak a férfiak hiányoznak. , ; amikor -valamennyien elrendeződtek, a poros, megkínzott, agyongyötört asszonyok kara énekelni kezdett. Nem szöveggel, csak dallammal dúdolva. Félelmetes kórus volt. Az arcok fagyottak voltak, semmiféle szenvedélyt, sem haragot, sem fájdalmat nem mutatlak. Ügy tűnt, mintha minden arc ikertestvére lett volna a másiknak. Csak a hangok magassága és mélysége változott a torkokból előtörve, de csak azért, hogy végül is egyetlen Iámmá olvadjon össze, tnínia a siratóasszonyok éneke. A gróf már az első ak- kardok után megismerte az éneket: valóban siratóének volt, Rákóczi kesergője, amelyet széltében-hosszá- ban énekellek az országban s amelynek szerzőjére nem lehetett rábukkant, mert a kesergő nép volt á dal forrása. A grófot elfutotta a pulykaméreg és szokása szerint nem tudott magának parancsolni. Hadonászni és ordítozni kéz- détt az erfajjjfficselédek 4
