Néplap, 1956. január (13. évfolyam, 1-26. szám)

1956-01-22 / 19. szám

NÉPLAP

1956 január 22, vasárnap

Rákosi Mátyás eivtárs felszólalása a SZOT Vili. teljes ülésén

(Folytatás az 1. oldalról.)

Ugyanígy nincs olyan vevő, mint nálunk a földművelés- ügyi minisztérium, amely egy évben egyszerre ezerötszáz traktort, vagy ezer- kétszáz kombájnt vásárol, mert a világon olyan föld- birtokos, aki egy évben ezerötszáz traktort, vagy ezerkétszáz kombájnt venne nincs. Nálunk azonban vannak ilyen vevők (derültség) és mi az eredmény: lassanként elkényelmesedett, elmaradt iparunk technikai színvonala.

Ezt csak egy példával kívánom szemléltetni. Nemrég egy külkereskedelmi delegációnk járt Indiában és ott megnézett egy varrógépgyárat. Ugyanolyan varrógépet gyárt mint a mi RM Művünk. Egy különbség mégis van. Az indiai új gyár húszmunkaóra alatt készít el egy varrógépet, az RM Művek pedig 47 óra alatt. Mi most Indiában adunk el varrógépeket. Világos. hogy nem veszik meg drágábban mint az ott készülteket és az eredmény az, hogy egyetlen varrógépre, amelyet eladunk 27 munkaóra díját kell ráfizetnünk különben nem vennék meg. És rengeteg hasonló esetünk van. Mivel nem emeltük megfelelően az ipar technikai színvonalát — kezdünk elmaradni más vonalon is.

Kara elvtárs, a MÁVAG- ból elmondotta, hogy a kettőszázhetven lóerős loko- mobil korszerűsítésén dolgoznak. Ez a lokomobil 20 évvel ezelőtt még új gép volt és ezt azóta szakadatlanul gyártottuk. A félszabadulás utáni években

I megvették ezeket, azonban most már közlik velünk: Kedves barátaink, ez a géptípus elöregedett, ilyen ré- [ gi gépeket nem vásárolunk. Ha nem modernizáljátok, akkor a legnagyobb sajnálatunkra nem fogjuk megvenni ezeket. Kara elvtárs bejelentése mögött az áll, hogy a modernizáláson még csak törik a fejüket (derültség). S ez száz meg száz egyéb gyártmányra is vonatkozik.

Vannak nekünk természetesen nagyszerű új gépeink is, például a szerszámgépek. vacuumtechnikai berendezések, amelyek belföldön, de külföldön is nagy keresletnek örvendenek — sajnos azonban nem ez a többség. Amig belföldön nagy áruhiány volt, s külföldön, főleg a népi demokratikus országokban, s a Szovjetunióban folyt a háború utáni újáépftés, még ment a dolog, de most kezd — elsősorban külkereskedelmi vonalon — jelentkezni az elmaradásunk.

A Kandó villamos mozdonyok például 40—45 évvel ezelőtt szerte a világon olyan kapósak voltak, mint a meleg cipó: szállítottunk Észak-Olaszországnak, Svájcnak, Franciaországnak is villamos mozdonyokat, de közben elöregedett ez a típus, s ma már szó sincs villamosmozdonyok exportjáról. Az elvtársak bizonyára sokat hallanak a dieseií- tésről. A diesel-motorokat a kapitalista államokban és tegyük hozzá: a Szovjetunióban is rohamosan korszerűsítették, mi pedig még körülbelül ott tartunk, ahol 10—-15 évvel ezelőtt, ez pedig ma már édeskevés.

I Vagy gondoljanak az elvtársak a műanyagokra. Ami [ ezen a téren történik — az [egyszerűen tűrhetetlen. A tőkés országokban, a Szovjetunióban, a Német Demokratikus Köztársaságban hétmérföldes léptekkel mentek előre, nemcsak a textilliákhoz, de még a nehézipar gépeihez is, egyre több műanyagot használnak fel — mi pedig ezen a téren rendkívül el vagyunk maradva. Ugyanez vonatkozik a munkaigényes termelési folyamatok gépesítésére is.

Ez az elmaradás a külkereskedelemben jelentkezik legégetőbben, mert ott a világ legmodernebb iparaival vagyunk kénytelenek versenyezni. Ha nem tartunk lépést a technikai haladással, akkor mi is úgy járunk, ahogyan a közmondás mondja: „Szemesnek áll a világ, vaknak az alamizsna“ — ' s ebben az esetben mi lennénk a vakok. Ilyen körülmények között természetesen az életszínvonalat sem lehetne tovább emelni, a lakásviszonyokat javítani, népünk művészeti, kulturális igényeit kielégíteni. Éppen ezért az ipar műszaki fejlesztése döntő kérdés.

Amint már említettem, sem a beszámoló, sem az elvtársak eddigi felszólalásai nem tükrözték a feladat óriási jelentőségét. Márpedig, ha a szakszervezetek és az ipar vezetői nem látják, hogy itt fordulatra van szükség, hogy teljesen új kérdésről van szó, amely a tizenegy esztendős újjáépítés és termelés után újfajta követelményeket támaszt, akkor nem is lesznek képesek megvalósítani ezeket a feladatokat.

Mi milliárdokat költöttünk új gépekre, korszerű gyárak építésére és elértük, hogy iparunk egyrésze ma modem. Iparunk másik része azonban még rendkívül elmaradt. Horváth elvtárs például elmondotta, hogy az RM-nél a durvahengerműben olyan gépük is van, amelyet ötven évvel ezelőtt ócska vasként vettek, tehát már akkor is régi volt. Az elvtársak tudják, hogy kazánjaink jó része hatvan esztendős. Azóta óriási mértékben fejlődött a technika. Ezeket a dolgokat természetőrén beruházásokkal kell pótolnunk, új gépeket kell beszereznünk.

De szóvá kell tennünk azt is, hogy még hallatlanul sok ki nem használt lehetősége van gyárainkban. S erről igen keveset beszélnek, ez a szellem a régi, a novemberi határozatok előtti szellem. S ezt meg kell változtatnunk. Törje a fejét minden kommunista igazgató és művezető, s hozzá tehetem, párttag és párton- kívüli munkás, hogy miként lehet az elmaradottságból minél gyorsabban kikerülni.

Ha az elvtársak nem értik meg, hogy itt most új módszerekkel kell dolgoznunk, nem úgy, mint tavaly, meg tavaly előtt, akkor továbbra is egy helyben fogunk topogni, és még jobban elmaradunk. S ez az elmaradás már most is erősen érezteti hatását az élet- színvonal alakulásában. Hiszen azok az összegek, amelyeket mi árkiegyenlítés címén a drágán, anyagpazarlással, nem szépen készített, korszerűtlen exportárun-: után fizetünk, bizony hatalmas összegekre rúgnak. Ezeket az összegeket pedig az ipar műszaki színvonalának emelésével. a népjólét emelésire fordíthatnánk.

Ezért tehát arra kérem a Szakszervezetek Országos Tanácsa VIII. teljes ülését, hogy ezt a kérdést új szemszögből nézze. Nézze úgy, mint legégetőbb kérdésünket, mint előrehaladásunk döntő láncszemét. Meg vagyok győződve, hogyha egy ilyen fontos testület, amelynek résztvevői közvetlenül a termelés frontján dolgoznak, ezt megérti, tud változást is hozni. Sokat várunk ezen a területen is a szakszervezetek munkájától!

Egyetértek azzal, hogy az ipar feladatait csak akkor lehet meg oldani, ha munkás egészségügyi intézkedéseket, szociális ügyeken a balesetelhárítást, a szabadságok, a munkásüdültetés kérdéseit szakadatlanul szem előtt tartjuk. Minél több figyelmet fordítunk a szociális és munkavédelmi kérdésekre, annál könnyebben oldhatjuk meg termelési feladatainkat — beleértve a műszaki elmaradás behozását. Már pedig semmi okunk sincs az elmaradásra! A mi technikai értelmiségünk nem rosszabb, mint a tőkéseké, s mint a többi né^i demokratikus államé. A mi munkásosztályunk szaktudása nem rosszabb, sőt egyben-másban jobb, mint az újabban iparosodó országoké.

Minden lehetőségünk

megvan tehát arra, hogy ezt a nagy feladatot megoldjuk, de csak akkor, ha a gazdasági vezetőink — miniszterektől a művezetőkig és természetesen párt és szakszervezeti vezetőink is — megértik, hogy itt nem: egyszerűen az eddigi munkának, az eddigi munkaversenynek, munkamódszer átadásának a folytatásáról van szó, hanem komoly fordulatra van szükség!

Valahogyan fel kell ébrednünk abból a kényelmességből, amelyhez az elmúlt tíz esztendő alatt hozzászoktunk. Egyébként nem akartam az elvtársakat zavarni (derültség), de minthogy láttam, hogy ez a kérdés háttérbe szorult, kérem, hogy ebben a szellemben szóljanak hozzá és a határozati javaslatot is ala-, kítsuk át ebben a szellemben.

Az olyan alacsony előirányzat, mint a termelés ez évre tervezett hat százalékos növekedése, amely a korábbi évek fejlődéséhez képest — mondjuk meg — kevés, amely alacsonyabb, mint bármely más népi demokratikus ország előirányzata, szintén egyik mutatója e bajnak, iparunk elmaradottságának. Ezt kell most minden erővel behoznunk és megmondom, hogy be is fogjúk hozni! A párt nem fog addig nyugodni, és nem hagyja megnyugodni! iparunk vezetőit és hozzáteszem, a szakszervezeti vezetőket sem, (hosszantartó, lelkes taps) míg ezt a kérdést közös erővel meg nem oldjuk — és megfogjuk oldani! (Hosszantartó lelkes taps, amely ütemessé válik.)

As elmélet napi kérdései -jt?

A monopóliumokról

Lenin „Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka” c. művét az első világháború idején, 1916 első felében írta meg, amikor emigrációban volt Svájcban. E hatalmas munkában Lenin különösen hangsúlyozta, hogy az imperializmust legrövidebben monopolkapitalizmusként lehet megmagyarázni, mert a monopóliumok uralma meghatározza az imperializmus többi jellemvonását.

Az a hatalmas történelmi anyag, melyet Lenin e mü megírásához tanulmányozott, arra a következtetésre juttatta a zseniális gondolkodót, hogy a polgári társadalom, a Marx „Tőkéjé”- nek megjelenésével eltelt félévszázad folyamán új fejlődési szakaszba lépett. Lenin előtt a marxisták úgy vélték, hogy a szabadversenyen alapuló kapitalizmus és a szocialista rendszer között nem lesz semmiféle közbeeső szakasz. Lenin volt az, aki el- s óként elemezte tudományosan a monopolkapitalizmus sajátos gazdasági jelenségeit: a monopóliumokat, a finánctőkét, a tőkekivitelt stb. E jelenségek közül csupán a monopóliumokkal foglalkozunk bővebben. hisz ez a jelenség mint meghatározó tényező nyomja rá bélyegét az egész imperializmusra.

Az imperialista országokban nincs a gazdasági életnek olyan fontos területe, amelyre a monopóliumok uralma ne terjedne ki. A monopóliumok hatalma nem csak a termelésre, hanem a kereskedelemre és a

hitelügyekre is kiterjed. A' bankrendszerben, . a kereskedelemben, de az egész tőkés gazdasági életben megnyilvánuló új jelenségek nem egyebek, mint a monopóliumok különféle megjelenési formái.

A monopóliumok hatalmukba kerítik a nyersanyag- és árupiacokat, a tőkebefektetési'^jterülgteket. Igyekeznek; teljesen kezükbe kaparintani a tudományos kádereket, a szakképzett munkaerőt stb.

A monopolkapitalizmusban a monopóliumok ural döntő tényezői az államirányításnak, s éppen ezért a monopóliumok mint az állam szerves, meghatározó elemei emelkednek a régi kapitalizmus fölé, de ugyanakkor nem küszöbölik ki a kapitalizmusra jellemző ellentmondásokat — a termelés szervezetlenségét, a piac spontán törvényeit és a válságokat —hanem még bonyolultabbá te. szik és még jobban elmélyítik ezeket az ellentmondásokat. A monopóliumok uralma az ellenforradalmi Magyarországra is rányomta bélyegét. A Horthy-fa- siszta Magyarország gazdasági életét az 50 leggazdagabb finánctőkés család ellenőrizte. A monopóliumok a maximális profit biztosítása érdekében a kapitalista Magyarországon is maguk alá rendelték az államhatalmat. A Horthy- kormányzatra jellemző volt, hogy az előtérben nem a monopoltőkések ágáltak elsősorban, hanem. a nagybirtok urai. A monopol tőkések a háttérből irányítottak úgy, hogy az államapparátus vezető posztjait betöltő földesúri családokkal szoros gazdasági, sokszor családi kapcsolatot létesítettek.

A monopóliumok uralma, amely a szabadverseny alapján és annak törvényszerűségei folytán keletkezett, tehát még jobban kiélezik és még pusztítóbbá teszik a versengést és a termelés anarchiáját. A monopólium előtti és amo- nopolkapitalizmus között fennálló alapvető különbségeket Sztálin elvtárs a következőképpen határozta meg: „...Az, hogy a szabadverseny útján végbement fejlődést óriási tőkés szövetségek útján végbemenő fejlődés váltotta fel, hogy a régi. „kultúrált”, „haladó” tőkét finánctőke, „rothadó” tőke váltotta fel, oly fejlődés, amely a már felosztott világnak a tőkés- csoportok háborús összeütközések útján történő újrafelosztásán alapul, hogy ilyenformán a régi kapitalizmust, amely a maga egészében felfelé ívelő vonalban fejlődött, a halódó kapitalizmus váltotta fel, amely a maga egészében lefelé ívelő vonalban fejlődik.”

Az imperialista korszak fő sajátossága, amely azt rothadóvá, halódóvá teszi: a monopóliumok uralma.

Tehát az imperializmus nem egyéb, mint a kapitalizmus monopolista szakasza. Ez nyomja rá kitörölhetetlenül az egész tőkés gazdaságra, politikai és kulturális életre a bélyeget.

A monopóliumelőtti korszakban uralkodó szabadverseny a legnagyobb vállalatok győzelmére vezetett.

A verseny során a töke összpontosításának, s mindinkább egykézben való köz- pontosításának törvényei érvényesültek és érvényesülnek. így tehát a tőke összpontosítása a fejlődés bizonyos fokán elkerülhetetlenül létrehozta a monopóliumokat.

A termelés összpontosítása valamennyi főbb tőkés országban aránylag kevés számú rendkívül nagy vállalat gyors növekedésére vezetett, s ezekhez képest a kisvállalatok millióinak elenyésző a szerepe. Erről tanúskodnak azok a hivatalos statisztikai adatok, amelyeket Lenin az imperializmusról szóló munkájában idéz.

Az Amerikai Egyesült Államokban az évente több mint egymillió dollár értékű árut termelő legnagyobb vállalatok száma 1999-ben több mint egynegyedmillió vállalat közül Háromezer, vagyis 1.1 százalék volt.

Lenin idézte ezeket a számokat és ezt írta:

„Az országban található valamennyi vállalat össztermelésének majdnem a fele a vállalatok egy századrészének kezében van.”

A fejlődés egész további menete ragyogóan igazolta Lenin eivtárs következtetéseit.

Seller, az amerikai képviselőház monopólium bizottságának elnöke 1949 augusztusában közölte, hogy 1940-től 19-i7-ig fúzió eredményeképpen 2300 addig független cég tűnt el, amely együttes tőkéjét 5200 millió dollárra becsülték. 'Kijelentette, hogy jelenleg

250 konszern ellenőrzi az ország termelési kapacitásának kétharmadát, míg a háború előtt 15000 cég ellenőrizte.

„Tanulságos — írja Lenin — egy pillantást vetni azoknak az eszközöknek a felsorolására, amelyekhez „a szervezkedésért” folytatott harcban a monopolisták szövetségei folyamodnak. Ezek: 1. nyersanyagmegvonás (a kartellbe kényszerítés egyik legfontosabb módszere, 2. a munkaerő megvonása úgy, hogy a kapitalisták szerződést kötnek a munkásszövetségekkel arra vonatkozóan, hogy csak a kartellbe lépett vállalatoknál vállaljanak munkát, 3. a szállítás megvonása, 4. a piac elzárása, 5. szerződés a vevővel, hogy kizárólag a kartellel lép kereskedelmi kapcsolatba...” stb. Ez már nem is a kis és nagy, nem is a technikailag elmaradott vagy előrehaladott vállalatok versengése ■— írja Lenin. Ez már azt jelenti, hogy a monopolisták megfojtják azokat, akik nem vetik magukat alá a monopóliumoknak, a monopóliumok nyomásának, önkényének.”

S mindennek kik isszák meg végsősoron a levét? A dolgozó tömegek. A monopóliumok azzal, hogy felhajtott árakon adják el áruikat, sarcot vetnek ki az egész társadalomra és ilyfermán még inkább fokozzák a dolgozó tömegek kizsákmányolását. A monopóliumok a lakosság, a dolgozók nyomorba döntése árán soha nem látott méretű profitot zsebelnek be. A Ilorthy-fasiszta Magyar- ország jó példa arra, hogy az amerikai monopóliumok hogyan 'zsákmányolták ki a magyar munkásosztályt jis

a parasztságot. „Az amerikai tőke (monopóliumok —1 szerk.) étvágya a 30-as években sem csillapodott. A New York-i European Gas and Electric Comp, vállalat (monopólium — szerk.) 1933 június 8-án a hírhedi. Imrédyvel megállapodott, hogy 40 évre bérbeveszi a magyar olajforrásokat. A Standard Oil Company, Rockefeller vállalata, amely; később megvette a magyar olajtelepek részvényeit 1940- ben. 9 millió pengő, 1941- ben pedig 15 millió pengő; tiszta nyereséghez jutott az olaj kutakból... A magyar, munkások nem felejtették, el, hogy milyen sorsuk volt a MAORT és a Standard- vállalatoknál. Nem kérnek, az olajtelepek mellett létesített „kódis-kemp"-nek nevezett munkás-nyomorta- nyákból. A Standard-gyár munkásai nem kívánják vissza azokat az évtizedeket, amikor H. M. Pease amerikai főrészvényes számára kellett 35—40 filléres órabérért dolgozni.” (Szabad Nép január 15. számából.)

A Szabolcs-Szatmár megyei paraszt a saját bőrén érezte az amerikai monopóliumok uralmát, kizsákmányolását. Az amerikai Guaranty Trust Company emlékezetes parasztnyúzó tevékenységét a Magyar Földhitelintézeteken keresztül fejtette ki. Sok paraszt gazdaságát verték dobra megyénkben is a 20-as, 30-as években. Hisz aki kölcsönt kért, nemcsak a birtokát kellett elzálogosítani, hanem 35 évig minden' 100 dollár után féléves elő-1 leges részletekben évi 8.5l dollárt kellett fizetnie ésha 15 napot késett a kamatfizetésével, 10 százalékos késedelmi kamatot és l szá(Folylatása a 3. oldalon)

•>