Néplap, 1955. december (12. évfolyam, 282-308. szám)
1955-12-04 / 285. szám
4 N P f* L A f 1355 december 4, vasárnap Éljen és virágozzék az ukrán és a magyar nép barátsága! Ukrán küldöttség látogatja meg megyénket LEQNYID PERVOMAJSZKIJ:* Petőfi Sándorhoz Kunszentmárlon. Szememre nem jön álom Ö élt és énekelt e földön, ő! Jártam már ennél szebb és rútabb tájon, Van sok város, falu, folyó, mező, Szétlőtt, sötét házak. Nem én akartam. És nem te dúltad nálunk szét a kertet; de háború van. Toliam mellett kardom. Így jöttem országodba. Jönnöm kellett. Ez hát a zápor, mely téged vert régen... Ma én vagyok, kit bőrig áztatott. Hajdan s ma is csak egy nap kél az égen, csak egy a csermely, mely itt lenn csacsog. És épp e fák lesték egykor (ki tudja), mi fájt, mi ébredt, zengett szíveden: merről eredt s hová vitt sorsod útja — e fáktól végre megkérdezhetem. Te is tollal s karddal mentél csatába. Tán épp ez volt tanyád egy éjszakán! S itt ez az éjszemű lány — unokája annak, kit még te csókoltál, talán. Találkoztunk, bár száz év választ széjjel, Köztünk nincs per, testvérré tett a kard. Míg elmerengtünk, véget ért az éjjel: amott már halvány pirt öltött a part. A nap közéig. Felszáll a páratenger. Lelkemben ős-reménység ébredez. Eggyé olvasztott bennünket november: — egyforma vér — s esőcsepp permetez... Radó György fordítása. * Leonyid Pervomajszkij, ukrán szovjet költő, mint a felszabadító Szovjet Hadsereg katonája járt Magyarországon. A magyar nyelvet jól ismeri, Petőfi több versét fordította le ukrán nyelvre, számos magyar tárgyú verset írt. Közöltük már, hogy a Magyar-Szovjet Társaság ünnepi esteket, kiállításokat és előadásokat rendez a Szovjet-Uk- rajna hetében, hogy dolgozóink közelebbről megismerkedjenek a virágzó Ukrajnával, a Szovjetunió egyik legnagyobb köztársaságával. Az ünnepi hét központjában az a látogatás áll, amelyet a szomszédos Ukrajnából érkező vendégek tesznek majd országunkban. Ugyanakkor 35 tagból álló küldöttség látogat el megyénkből Szovjet-Ukrajnába. Vendégeink ma délelőtt érkeznek meg a záhonyi állomásra, ahonnan Vásáros- namény felé veszik útjukat. A tervek szerint hétfőn Nyíregyházát látogatják meg vendégeink. Az ukrán és magyar nép barátságát az is kifejezi majd, hogy Vásárosnaményban és Nyíregyházán fellépnek a küldöttséggel érkező művészek és a helyi kultúrcsoportok is. A szovjet küldöttség üzemeket és termelőszövetkezeteket látogat meg Vásá- rosnamény és Nyíregyháza környékén. 1 VLAGYIMIR SZOSZJUKA: Ukrajna dolgozik Micsoda boldogság e szabad földön át ballagni, dolgozni, hogy a vak éjjelek, amelyek elfedték az öröm kapuját — gyönyörű földünkre vissza, ne térjenek. Aranyló sugárral iramlik tavaszunk, erdőnek-mezőnek cseréli köntösét. Döng már a kalapács, az üllő szava zug, testvéri összhang ez, győzelem, dicsőség. Falvak és városok a kormos romokon épülnek s dúsabbak lesznek, mint azelőtt. Műhelyek fényiének. Felharsan robogón Ukrajna teremtő munkája mindenütt. Hullámzó tengeren hajók iramodnak, végtelen réteken piroslik a hajnal*, milyen boldog öröm így dolgozni annak, kit a Kreml szór be örök sugarakkal. Hidas Antal fordítása. Felvirágzó Ukrajna (UKRÁN NÉPDAL) Kék égről a felleget vad szé^Jszerte fújja. Ukrajnánk, szülőhazánk kivirágzik újra. Széles pusztán a vetés száz hullámot ringat. Messzi viszi a hullám átélt kínjainkat. Hol gaz nőtt az ugaron szántás borul rája. Völgyekben a legelőt újra gulya járja. Élednek a kolhozok, felcsendül az ének. így köszönti a falu a segítő gépet. Kék égről a felleget vad szél szerte fújja. Ukrajnánk, szülőhazánk kivirágzik újra. TARASZ BULBA ítészlet Gogol elbeszéléséből Az utas-csapat csak néhány percre állt meg, hogy megebédeljen, Éltkor a tíz kísérő kozák leszállt a lóról, leoldották a pálinkával megtöltött facsobolyókat és az edényül használt tököket. Csak kenyeret, szalonnát vagy száraz lepényt ettek, csak egy pohár pálinkát ittak, azt is csak erősítőnek, mert Tarasz Bulba sohasem engedte meg, hogy valamelyik leigya magát útközben. Folytatták az utat estig. Estére tökéletesen megváltozott az egész puszta. A tarka rónaságon eláradt a nap utolsó visszasütő fénye, aztán lassan-lassan sötétedni kezdett. Látni lehetett, hogyan fut végig az árnyék, sötétzöld lett már a mező: sűrűbben szálltak fel a párák, fűszeres illatot lehelt minden fű és minden virág s szinte gőzölt az egész sztyep a jószag-özöntől. A sötétkék eget, mintha rajta óriásecsettel kontárkodtak volna, széles rózsás arany pászmák csíkozták; néha könnyű és áttetsző felhő- fátylak fehérlettek; a friss esti szellő, mely csalogató volt, mint a tenger-hullám, a fűszálak hegyén alighogy meglebbent, s alig ért az archoz. A nappalt zengéssel megtöltő muzsika elhalkult s más muzsika váltotta fel. Tarka ürgefiak bújtak elő lyukaikból, há- tulsó lábukra álltak s füttyentéseiktől hangos volt a puszta. Egyre hangosabb lett a tücsök ciripelése. Olykor valamelyik magános tóról idehallatszott a hattyú kiáltása s mint az ezüst, úgy csengett a levegőben. Az utasok megálltak most a nagy róna- ságpn, éjjeli tanyának helyet választottak; tüzet raktak, a tűz fölé üstöt akasztottak s abban vacsorára köleskását főztek; pára szállott fel belőle s mint ferde füstoszlop emelkedett a levegőbe. Megvacsoráztak a kozákok s lefeküdtek, a megbéklyózott lovakat kicsapták legelni. Ök pedig szvitkáikon elnyúltak a fűben. Egyenesen rájuk néztek az éjszaka csillagai. Hallgatták a fű közt lakó rengeteg éjjeli bogár, ciripelő, zizegő, recsegő koncertjét zengett a sok hang az éjben, megfürdött a hűvös levegőben és tiszta muzsika lett, mire fülüket elérte. Ha valamelyikük felemelkedett s felkelt kis időre, szentjánosbogarak tündöklő szik- ráia látta szanaszét a pusztán. Olykor itt is, ott is megvilágosodott az éjjeli égbolt; a réteken s folyók mentén meggyulladt a száraz nádas, az vetette piros fényét rá a messzeségből. Hattyúk húztak észak felé, sötét soruk hirtelen megvilágosodott az ezüstös és rózsaszín fénytől s úgy rémlett, mintha piros kendők szállnának a sötét égen. A kozákok eseménytelenül folytatták útjukat. Sehol egyetlen fa, mindenütt a határtalan, hullámos és gyönyörűszép puszta. Csak néha kéklett oldalt egy-egy távoli erdő csúcsvonala; ott vonult a Dnyepr partján. Egyetlenegyszer mutatott fiainak Tarasz a távoli fűben egy feketéllő pontot: — Oda nézzetek, fiúk, tatár vágtat ottan! AZ EZRED FIA Irta s Öless Gonesar Döviddel a háború be- fejezése után, 1945 nyarán néhány ezredbeli bajtársammal Budapesten jártam. Hamar elintéztük teendőinket, s mivel az indulásunkig még elég sok időn volt hátra, elhatároztuk, hogy megnézzük azokat a csatahelyeket, ahol a ■fasisztákkal télen harcoltunk. A parlament mellett, a Dunaparton motorcsónakba ültünk és átmentünk Budára. Körülöttünk friss, szinte még füstölgő romok, a boltok előtt hosszú sorban idegen nyelven beszélő emberek és sehol egyetlen honfitársunk. Pesten szinte minden lépésre vidám szovjet katonákkal találkoztunk, s a Dunán is derék tengerészeinkben gyönyörködött a szemünk, de itt, Budán, egyetlen ismerős, csillagos kairv»rsanl<át sem láttunk. Zúgtak a hosszan kígyózó embersorok, az elárusítók zöldségféléket osztogattak, a házak udvarán szakadt- ruhás lányok keresgéltek a törmelék között. -.: S ebben a lehangoló környezetben. a romok és az úgyahogy épen maradt, la- rtvló kis házak szoms'édsá- gában olyan jelenetnek voltunk szemtanúi, amelyet valószínűleg egykori bajtársaim sem tudtak elfeledni. Az egyik keresztutcánál, ahol egész kis tömeg verődött össze, egy szovjet katonai egyenruhás 13—14 év körüli fiú álldogált. Zubbonyán őrsvezetői rangjelzés, fején hetykén félrecsapott egyensapka. Mellette romhalmok emelkedtek, de a háta mögött, mint egy darab kék ég, a Duna vize csillogott. — Nézd már — csapott váltamra jókedvűen egyik társam — itt is csak akadt végre egy szláv testvérünk... Biztosan eltévedt! A lányosán teltképű, pirosarcú kis katona nem vett észre bennünket, kézzel- lábbal magyarázott valamit a magyaroknak, a szavai hol nevetésre, hol őszinte csodálkozásra késztették a hallgatókat. Körülötte kopottruhás asszonyok, karjukon hadonászó csöppségekkel, egy zöldkötényes, hosszúbajúszú csizmadia, s néhány véletlen járókelő. A magyarok kérdésekkel ostromolták a fiút és kíváncsisággal, vegyes érdeklődéssel nézegették feszülő egyenruháját, s a derékszíjon függő pisztolytáskáját. A legényke mellén gárdajelvény és a ,, Hősiességért“ érem ragyogott, L szrevétlenül megáll- tunk mögötte és mosolyogva hallgattuk szavait. A legénykét egy cseppet sem ejtették zavarba a különböző nyelvek töredékeiből font, hevesen záporozó kérdések, hanem amint katonához illik, nyugodtan és megfontoltan válaszolgatott. Néha megeresztett egy-egy tréfát, máskor meg egészen elkomolyodott. A magyarokat főleg az érdekelte, hány éves és hogyan került ide. Kikérdezték, nem téved-e el a girbe-gurba utcákon, nincs-e szüksége segítségre, mert nagyon szívesen elkísérik a parancsnokságra ... — Már voltam a parancsnoknál. Magam is tudom az utat — felelt magabiztosan a kis legény. — Fél Európát bejártam a bajtársakkal és éppen itt tévednék el? A magyarok udvariasan mosolyogtak, de nyilván nem nagyon hittek a fiúnak. — Mi a neved, kis katona? — Iván. Ványka! — A, Iván! Karasó!.: Te, Ványka, biztosan valami tábornok fia vagy, úgy-e? — Nem, én az ezred fia vagyok ... Apámat kivégezték a fasiszták, A z asszonyok elérzéke- nyedve magyarázgat- ták egymásnak, mit mondott Iván. Azt azonban sehogyan sem értették, hogyan lehet valaki az ezred fia. — Talán ezreddobos vagy? — Dehogy.-.-. Nem vagyok dobos, hanem az ezred fia. Katona! — válaszolt büszkén a fiú. — Jézus Mária! Ilyen kicsi és már katona. . Milyen nációból való vagy? — Szovjet polgár vagyok! — De merre születtél? — Ukrajnában. Ahtirká- ban. — Á, Ukrajna! Ahtirka! néztek a magyarok. — Poltava, kozák, gopak... A legény nyilván nagyon ■*~*- hiányosnak találta a magyarok Ukrajnára vonatkozó ismereteit, ezért megkérdezte: — Tarasz Sevcsenkóról hallottatok? — Hallottunk — válaszolt valaki a tömegből. — Hát a dnyepri erőműről? Néma csend. — Harkovi traktorokat láttatok? Nálunk készülnek ám, Ukrajnában! Senki sem válaszolt, — Ej, és ez Európa ... Tán még az elefántot sem vennétek észre. A magyarok megkérdezték, mihez kezd majd háború után. — Tanulni fogok. <= Tanulni fog — adták tovább a választ a hátrább állóknak. — De ki fogja fizetni a taníttatást? Hiszen apád már nem él..-. A legényke vállat vont: hogyan lehet ezt nem érteni? — Az állam fog fizetni. — És ki öltöztet majd? — Az állam. •— Az állam?! Nahát. -. > U’z a kis jelenet mind- nyájunkat elgondolkoztatott a sokmilliós ukrán nép sorsáról. Nyugaton hosszú időn keresztül valami egzotikus vidéknek képzelték Ukrajnát, ahol nagy- bajúszos zaporozsjeiek járják a gopakot, öreg fuvarosok ülnek rozzapt szekereiken, s a nyomorúságos parasztviskókban mécsvilág pislákol. Ezenkívül még annyit tudtak Ukrajnáról, hogy kimeríthetetlen kincsesbánya, ahonnan az imperialisták 1917 októbere előtt óriási pénzeket harácsoltak össze, gabonát, ércet és szenet szállítottak ki. s Ukrajnát kényelmes, közeli gyarmatnak, az ukránokat pedig fehér négereknek tekintették. De lám, Iván, a szabad szovjet ukrán polgár eljött testvéreivel ide, a Duna vidékére, az Ukrán Hadsereggel bejárta Európát és — a magyarok legnagyobb csodálkozására — önfeledten mesél hazájáról, a gyökeréig átalakult, hatalmas ipari- és kolhozhatalomról, az Ukrán Köztársaságtól... Nemsokára személyesen 1" is megismerkedtünk á kis gárdistával. Kiderült, hogy csakugyan Ivánnak• hívják, s néhány bajtársával Bécsből érkezett a magyar fővárosba: megkoszorúzta a budapesti csatákban elesett szovjet katonák közös sírját. A parlamenttel szemközt emelkedő obe- liszk alatt több bajtársa nyugszik... A városban Véletlenül elszakadt társaitól és most egyedül kell visszatérnie Becsbe. Mi is nyugtalankodtunk: csakugyan nem téved el? A kis gárdista csak mosolygott aggodalmunkon: — Mit képzeltek, elvtársak? Részt vettem Pest ostromában, Buda felszabadításában. Minden követ jól ismerek itt! ■... Valahányszor szuvó- rovisták menetelnek városom utcáin, mindig ezt a rokonszenves legénykét, a szovjet ukránok legfiatalabb nemzedékének képviselőjét, a gárdaezx.ed fiát keresem közöttük..: De nehéz lenne megtalálnom. -. -. Any- nyira hasonlítanak egymáshoz ezek a kis katonák, akik nyílegyenes sorokban menetelnek életük napsu-a garas útján, kitűzött céljuk felé! Mindnyájan a hatalmas, egységes szovjet ezred, fiai!
