Néplap, 1954. július (11. évfolyam, 154-179. szám)

1954-07-11 / 163. szám

AI £ ía I. A P 1954 JULIUS 11, VASÁRNAP 6 Serényeu dolgoznak a deiuecseri Úttörő tsz. asszonyai A demecseri Úttörő tsz. asszonyai nem­csak a növényápolá­si, de az aratási mun­kából is^alaposan ki­veszik a részüket. — 46 asszony állt e hé­ten az aratók közé vidáman, nótaszóval. Nehezen tudtuk az 50—60 éves asszonyo­kat meggyőzni arról, hogy nem nekik való munka már az ara­tás. Három asszony és három DISZ-fiatal . lány tanulta meg az első segélynyújtást. Ez fontos feladat, kü­lönösen aratás ide­jén, ha valamelyik munkatárs megsérül­ne, segítséget tudnak adni, míg orvos ér­kezik, — Nemrégen kaptunk egy hord­agyat, három mentő­ládát lés három ol­daltáskát felszerelés­sel égyütt az egészség- ügyi .minisztériumtól. A munkaegységek­kel is jól állunk. — Csak egy példát írok erre. Boros Istvánné- nak négy kicsi gyer­meke van, most -s terhes és 113 munka­egysége van idáig. Rubóczi Mihályné, Beke Jánosné és Makkai Mihályné 60—70 éves asszo­nyok — mégis 110 munkaegységük van. Most arra törek­szünk, hogy vala­mennyien elérjük a 200—220 munkaegy­séget. Tomaskovics Józscfné MNDSZ. elnök1. Orvos a gyermekekért Arról szeretnék írni az asszonytársaknak, hogy mennyire be­csülik ma társadalmunkban a gyermeket, és orvosaink hogyan se­gítenek a beteg gyermek gyógyításában. Nekem két gyermekem, van. Egy kislány m 1952-ben született és egy kisfiam, aki ebben az évben született. Szemünk fénye mind a kettő. Azonban nagyon sok öröm mellett sok volt ezideig az izgalom is, sokat betegeske­dett mind a kettő. A kisfiam már egyhetes korában középfültő- mirigygyulladást kapott, amiből még csak most kezd kigyógyulni. Mindez nagy fájdalom egy szülőnek, de vigasztaló, amikor az orvos megnyugtatóan beszél és bízik a gyermek gyógyulásában. Ilyen or­vos Tornyospálcán Berényi Lóránt. Jellemző rá, hogy türelmesen, fáradságot nem ismerve, kezeli a beteg gyermekeket. Az egészsé­ges gyermekeket is látogatja, különösen járvány idején. Ilyenkor felhívja a szülők figyelmét a védekezésre, megmagyarázza a beteg­ség tüneteit. Szeretjük orvosunkat a körzetben, mert becsületesen látja el munkáját. Szeretnénk, ha nemcsak Tornyospálcán, hanem mindenütt ilyen orvosok lennének. Ifj. BAKA 1STVÁNNÉ, Tornyospálca. Kézen lévő gyümölcsfoltok el­távolítása. A különféle gyümöl­csökről, újburgonyától stb. meg­feketedett kezet dörzsöljük be b- •■kő r.vval. Ha ' darabos a bor­kősav, akkor törjük porrá és ez­zel a porral dörzsöljük be a ke­zünkön lévő foltot. Pillanatok alatt eltűnik a folt. Hasznos tanácsok Bepiszkolt selyemblúzok, újak s egészen tiszták lesznek, ha ben- zinfürdőbe mártjuk és mossuk őket, anélkül, hogy dörzsölnénk. Egy kissé kinyomkodjuk es mo­sás után nem vasaljuk ki, ha­nem csak rátesszük a vasalót. — Nagyon vigyázzunk, hogy erős éleket ne kapjon. A vasalón ad­dig hagyjuk, amíg a benzin elpá­rolog és a blúz teljesen száraz lesz. Ezután baloldalára kifordít­juk és úgy vasaljuk óvatosan. Mindenféle selyemholmit tisztít­hatunk ilymódon, egyedül az iz- zadásfoltok nem mennek ki, de ezek semmiféle kémiai eljárással nem távolíthatók el. A selyem vagy félselyem anya­gokba került likőrfoltokat spiri­tuszoldattal távolíthatjuk el. Tisz­ta spirituszhoz kevés vizet te­szünk és ezzel dörzsöljük ki óva­tosan a foltokat. A gyapjúanya­gok nyugodlabban és erősebben dörzsölhetők. Befőzés Rétesnek való meggy és cse­resznye. A kimagozott gyümöl­csöt szőrszitára tegyük, hogy jól lecsepegjen a leve. Az üveg aljá­ra egy sor porcukrot tegyünk, rá egy sor gyümölcsöt és így foly­tassuk, amíg az üveg megtelik. Fontos, hogy a tetejére bőven ke­rüljön cukor. Kávéskanál rum­ba kevés szalicilt keverjünk el és öntsük meg a legfelső sort vele. Kössük le jól és 15—20 percig gőzöljük ki. Zöldborsó télire. Friss, szemes zöldborsót kevés sós vízben félig megfőzünk. Ha félig kihűlt, pa­ten tzáras üvegbe tesszük, le vével együtt és 25 percig gőzöljük. [ ekeknek, iittö vöknek Igry jár, aki irig-y Volt egyszer egy szegény em­ber. Nagyon sok gyermeke volt, már talán a számukat sem tudta. Azzal kereste a kenyerét, hogy a Drávára járt halászni. Egyszer, ahogy kimegy a Drávára, kiha­lász a vízből egy karikás valamit. Kezébevette, nézegette, hazavitte. Gondolta, hogy otthon a gyerekek­nek lesz mivel játszani. Ahogy a gyerekek játszottak vele, az mindig fényesebb lett. Egyszercsak látta, hogy aranykarika. Összeszedte a cókmókját, a karikát egy ru­hába göngyölte, s felment a ki­rályhoz. A kapunál megállították, nem akarták beereszteni. — Mi járatban van kend? — kérdezik. Hoztam a királynak ajándékot, azért akarok felmenni! — mondja az ember. Arra felengedték. Mi­kor az aranykarikát átadta a ki­rálynak, azt kérdezte az tőle. — Honnan való ez az aranykarika? Hol vetted? — Fölséges király, nem vettem én ezt sehonnét, ha­lásztam a Drávában és ott fog­tam ... — A király elfogadta az aranykarikát, de megparancsolta, hogy adjanak a szegényembernek ezüstöt, meg papírpénzt, amennyit csak elbir... — Mikor hazaért, az egyik fiát elküldte a bátyjához, hogy kérje el a mérőt. Azt mond­ja a bátyja a gyereknek: — Ugyan minek nektek a mérő, mikor még egy falat kenyeretek sincsen! A gyerek nem szólt semmit. A báty­ja a mérőt előbb szurokkal jól ki­kente, úgy adta oda. Mikor a pénzt megmérték, a gyerek vissza­vitte a mérőt, de sem otthon nem látták meg, sem ö nem vette ész­re, hogy a szurokba beleragadt egy ezüst pénz. Kérdezi a bátyja a gyerektől: No, mit mértetek vele? Azt mondja a gyerek: — Borsót! — Tudta is a gyerek, hogy mit mértek! Nem előtte csinálták! Mikor már a gyerek hazament, látja, hogy egy ezüstpénz van a szurokba bclcragadva. Azt mond­ja magában: Dehogy mértek ezek borsót! Hiszen itt pénz van!... Azonnyomba szaladt az öccséhez, hogy mondja meg neki, hol sze­rezte azt a sok pénzt. A felesége is velement. Gondolta a szegény­ember, megtréfálja azt a zsugori testvérét, aki olyan rideg volt mindig hozzá. Azt mondta, úgy lett a pénz, hogy macskát vittek a királynak, mert annyi ott az egér, hogy még a királynak is a fülét rágják. Rávágja erre a fele­sége, — no, ember, vigyünk mi is macskát! Azt mondja a szegény- ember figyelmeztetőül: — An* gyomasszony, ne vigyen sokat, mert megkarmolja! De az nem hallgatott rá. Hazamentek, min­den vagyonukat eladták, a pénzü­kön meg macskát vettek. Ök hoztak egy egész kocsival. A katona alig eresztette be őket, de mégiscsak beeresztették. Mikor a király elé értek, el sem mondták, hogy miben járnak. Azt hitték, olyan nagy örömet okoznak neki. Egyenesen kioldozták a sok zsá­kot. A rengeteg éhes, dühös macs­ka meg csak neki a királynak,1 karmolta, tépte, az meg nem tu­dott hova menekülni előlük: jaj-! gatott, hogy a száján kifért. Be­szaladtak a testőrök, alig tudták a sok macskát agyonverni, meg ki­kergetni. Akkor aztán az embert is jól megverték és kikergették: Mehetett az ember a feleségével haza. Sose lettek többé gazdagok. A italos Bálin!: Kiszakad a járom íj. Pöncz Zoltán ugyan nem volt a választott szervezőbizottság tagja, azonban őt is meghívták, hogy képviselje az uradalmat. Hiszen emberöltőkön keresztül semmi nem történhetett meg a község életében az uraság tudta nélkül... És most sokért nem adta volna, hogy mégis csak meg kellett hát­rálnia Lepke tiszteletesnek. Mert a valóságban úgy tűnt ez a do­log. mintha őelőle vonta volna be a zászlót. Ugyanis nehezen tudta elfelejteni azt a névestét, amit a múlt évben Kincses Viola posta­mesternőnél rendeztek, ahol va­lósággal berúgatta őt az a bika­nyakú pap és egész éjjel tehetet­lenül horkolt az egyik sezlónon a . .. maga vacsorájában. Pedig ő is legényember még, alig múlt hu­szonötéves, s habár neki mások az igényei a Kincses Violáktól, dehát, csak csúnya dolog volt az na ... Ez az egész eset pedig onnan kerekedett ide, hogy még jó pár héttel azelőtt magának, Gálczehy méltóságos úrnak született az a nagyszerű gondolata, hogy a köz­ségi, na meg az uradalmi intelli­gencia számára egy lelkesítő, ma­gasszínvonalú, élvezetes hangver­senyt kellene rendezni. Természe­tesen, egy híres fővárosi művész­nő vendégfelléptével, s mulatság­gal egybekötve. A gondolatot tett követte és maga a méltóságos úr tette meg Pesten a szükséges lé­péseket ezirányban. A községi in­telligencia legfinomabb rétege pe­dig egyáltalán nem tudott hova lenni az örömtől. így választották meg a szervezőbizottságot, mely­nek szigorúan a lelkére köttetett: mindent a legnagyobb rendben és pontossággal végezzenek a si­ker érdekében. Mi tagadás, Pöncz Zoltán segéd­tiszt úr élete legboldogabb napját élhette, amikor a vendég-művész­nővel együtt ülhetett le ebédelni. Arra a gondolatra meg csak még- inkább mosolyogni tudott, hogy mennyire csípheti az irigység mérge Lepke tiszteletest. * A végtelen szabadban áttetsző, szürkésfehér felhők úsztak, mik időnként játszadozva, kötözgették be a nap szemét. S ha az öreg nap elő-előkacsinthatott a felhő­foszlányok közül, enyhe, elkésett nyári melegben fürdette meg ma­ga alatt a világot. De valahogy olyan volt ez már, mint a cseléd­gyerekek esti játéka a korhadt tölgyfahéjjal, aminek belsőrészén ezüstös fényben csillog a mohás- penészes réteg. A hűvös, észak­keleti szél, ha még nem is fütyö- részve, de dondorászva nyargalta be a tájat és meg-meglóbálgatta a düllőutak sugár nyárfáinak lombhullató ágait. A piroskerekű, gumiráfos ko­csit könnyen repítette a két jóvé­rű, bogárfekele fiatal ló. Embör Károly, a parádéskocsis megszo­kott, nádszálegyenes tartással ült a bakon, Kossuth-kalapjának te­nyérnyi széles, fekete gyászszalag­ját virgoncul lobogtatta a szem­ből jövő szél. Pöncz Zoltán segédtiszt úr és Rüby Ibolyka, a vendégművésznő hátul ültek, derékig érő, jó meleg vattapokróccal takarózva. — Ilyen bizony, kérem, művész­nő, egy igazi nagy uradalom. Mert furcsa valami ez annak, aki városon nőtt fel és nem láthatott ilyet, mint maga is. — Ugyan, kérem, mi érdekes­ség van ebben? Csak ez a sok föld. Semmi más. Aztán megmű­velik és terem. Mi érdekesség le­het ebben? — Ha-ha-ha! — nevetett tele­szájjal, jóízűen Pöncz Zoltán. Mint aki a helyzet magaslatán ér­zi magát, mert tudván tudja: a másik mit sem ért ahhoz, ami ne­ki a kisujjában van. Ezt szerette csak igazán fitogtatni. Hogy mi ő, ki ő. Hogy akármelyik cselédnek nyugodtan mondhatja „kuss!“, ha úgy hozza a kedve. — Ejnye, kérem, kedves mű­vésznő, el tudja képzelni: milyen élete lehet egy ilyen uradalom­nak? Ugy-e nem? Hogy a cselé­dek, szolgák hada van itt. Viszont igaz ugyan, veszedelmes, ravasz népség ez, de tudni kell nekik parancsolni. És minden megy, minden megvan ... Nicsak? Mi az ott?! Károly! Kanyarodjál csak be oda, ahol áll az az ökörfogat! Olt ni, látod? ... Hogy azt a nap­lopó mindenit ennek a rongyos népségnek! Hát nem lógnak mindjárt, ha nem ügyel rájuk az ember?! A hatvan felé közeledő Embör Károly, akit a múlt ősszel szintén bevonultattak, de mert a jobb szemét még legénykorában kidöf­te az egyik ökör és emiatt sike­rült neki hazaszabadulnia, most jobbkezének egy kis rántására fordultak le a lovak a düllőútról a kívánt irányba. Valóban, a harmincegy ökör­fogatból egy állott. Kifordítva, ekével együtt a barázdából a még szántatlan részre, a négy ökör unalmas nyugodtsággal kérődzött. Bököny Péter fogata volt, aki ő maga lázas-betegen, elgyengült testtel feküdt az üres szekérben egy ölnyi zabszalma alatt, amit úgy kapartak össze déli etetés után az ökrök elől. A többi bére­sek meg éppen háttal haladtak lefelé a hosszú barázdában, a szántásra felfogott nagy tábla föld túlsó végire. Nem láthatták meg á közeledő kocsit, hogy fi­gyelmeztethették volna Bököny t: ha csak annyi ereje van, fordítsa a barázdába az ökröket és lépe­gessen az eke után addig, amíg elhalad a segédtiszt úr a kocsival. A parádéslovak zabláján alig hogy meghúzta Embör Károly a hajtószárat, még a kerekek is fo­rogtak, de Pöncz Zoltán már ug­rott is le a kocsiról: — Mi ez? Mi van itt?! Hol en­nek a fogatnak a bérese? Azt a nyomorult istenit a naplopó ban­dájának! Azt hiszitek, az uraság csak úgy potyára szórhatja ki a kommenciót?... Bököny Péter úgy riadt fel a szálkás, zabszalmatakaró alatt, mintha meztelen, elgyengült be­teg testét kegyetlen, durva bőrből font korbáccsal vernék. És a szí­ve, az serkent volna fel belé s abból kezdett volna folyni ki az ő meleg, piros vére oda, bele a béresszekérbe, aztán le a földre, mindenre, ahonnan annyi szenve­dés tudott immár fakadni az em­ber fiának számára. Gondolkodni nem is tudott se ri másra, csak hat gyermekére, feleségére, ami­kor összeszedve minden erejét, hogy hadd szakadjon le hát az ég, ha nem tudják fenntartani az emberi kezek: — Itt vagvok, segédtiszt úr..; — Mi az, hogy itt vagyok? Ki az?! Te vagy az, Bököny! Ügy lát­szik, nem volt neked még elég a háborúból... nagyon jól tudói fetrengeni. — Beteg vagyok, segédtiszt úr ké..; — Kuss! A pulyákat tudod ra­kásra csinálni, mi? Itt meg al­szol. Gyerünk le arról a szekérről* mars szántani! Mint akit hirtelen, váratlanul; lep meg a betegség, ami kiszív az emberből minden erőt, mint á menyét az áldozata vérét, úgy lé-’ pett le lassú mozdulatokkal, resz­kető inakkal Bököny Péter a fel-1 hécre s onnan a földre. — Gyerünk, gyerünk, ne te­tesd magad. — Beteg lettem, segédtiszt úr kérem ... Meg úgy érzem, mintha a hideg is rázna ... úgy elgyen­gültem ... — Mitől? Mit? Ki bántott? Vagy a feleséged rúgott meg az éjsza­ka? He-he-he ... ha-ha-ha ... —> recsegte Pöncz Zoltán, aki fél­szemmel a kocsin ülő művésznőre bandzsalított: tetszik-e neki az ő szellemeskedése. Mert: „Ügy bi­zony, most megláthatja a gyön­gyöm, ki vagyok én és mi az ura­dalom!“ És valóban, mint egy el­tévedt fekete varjú: a Ruby Ibolyka festett ajkának biggyesz- tésében ott kóválygott egy mo­soly. — Gyerünk csak, Bököny, gye­rünk! Mert úgy állj ál meg máma* az istenit a két lábadnak, meg úgy hiányozzon ez a fogat a töb­biek közül akármikor, hogy le is úr, fel is út. Mehecc a pereputy- tyoddal, a rúgós feleségeddel, he- he-he, amerre szemmel esel.;; Na, gyerünk, Károly, hajts arra a traktor felé, — lépett fel a segéd­tiszt úr vissza a kocsira s ismét jól begöngyölte magát a vastag, meleg pokrócba. A két fekete szinte egy álltő helyből röppent fel, míg Bököny Péter csendes szavakkal fordí­totta bele az ökröket a barázdába: (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom