Néplap, 1954. június (11. évfolyam, 128-153. szám)
1954-06-22 / 146. szám
-> ■mm*' ■ Saját takarékbetétkönyv Irta: FERDINAND GABAJ ÉDES ANYANYELVŰNK Néhány szabolcsi nyelvszokás és nyelvi sematizmus az iskolában (Egy magyar vixsga tanulságai) Vizsgán, amikor tanítványaink a felelés izgalmában sokszor elfelejtvén alkalmazni a nyelv- helyességről tanultakat az otthoni nyelvszokás szerint beszélnek .— igen érdekes megfigyeléseket tehet az ember. Sok följegyezni- való akad ilyenkor, — de még több gondolat és elhatározás támad bennünk, ha igazán szeretjük édes anyanyelvűnket. Megvilágosodik előttünk az is, hogy hol kell elkezdenünk elsősorban nyelvünk kertjének gyomlálását. Egy magyar vizsgán a minap többek közt a következő mondat ütötte meg a fülemet: — „Hiába Nyilas Misi nagyon szegény volt, mégsem kért pénzt szüleitől soha- sem.‘‘ ; Alighogy megcsóváltam a fejem e miatt a hibás szórend miatt, máris ezt mondta a következő felelő: — Hiába nemesi származású volt Ady, mégis a népért küzdött. Erre aztán elővettem a jegyzet- füzetemet és ceruzámat, s a harmadik hasonló szerkesztésű mondat bejegyzésekor eszembe jutott az évközi dolgozatokban meglapuló sok ilyen hiba. Bosszantott kissé — hiszen nagyon sokszor volt szó arról, hogy a „hiába“* módosító szó itt a mondatban rejlő ellentétet emeli ki. így — maga is nyomtékos lévén — a magyar szórend szabályai szerint — közvetlenül az állítmány előtt van a helye. — „Hiába volt nagyon szegény Nyilas Misi, mégsem ... “ — és — „Hiába volt nemesi származású Ady‘‘ — hangzott volna helyesen a két mondat. De a tudás nem vált készséggé, s a nyelvszokás erősebb volt nála. Nem is csoda, hiszen a szabolcsi édesapák sokszor így újságolják családtagjuknak a gyárban történteket: „Hiába előbb akartuk tervünket teljesíteni, mégis megelőztek ben- nünket“* — ehelyett, hogy: „Hiába akartuk előbb teljesíteni tervünket ... “‘ —• Az irodalomelméleti felelés során ezt mondta valamelyik kislány: — „Stílusunkat hangulatossá és széppé tegyük, ha szóképeket al- kalmazunk.“* Fölcserélte itt a jelentőmódot a felszólítóval, — mert hiszen egyszerűen kijelentette mondanivalóját. — Tehát így lett volna helyes: „... széppé tesszük “ Igaz ugyan, hogy fel is szólíthatnánk erre másokat; akkor azonban így alakulna a szórend: „Tegyük stílusunkat hangulatossá és széppé!“ Szabolcsi nyelvszokás ez is. hiszen lépten-nyomon mondják: „Megvegyük a ruhát“1, — „Bevigyük az asztalt“', — „Megegyük a kenyeret1“ — a „megvesszük““, „be- visszük““, „megesszük““ helyett. — Sőt ilyet is hallottam már: „Mi nem legyünk félénk emberek!““ Sz-tövű igéink (lesz, tesz, vesz, visz) esetében valóban gyakori jelenség az, — gondoltam magamban, — mikor azonban ilyeneket hallottam a felelőktől: — „Akkor értsük meg igazán az írót, ha ismerjük kora társadalmát is“ — és: — „József Attila emberben mutassa be az egész munkásosztályt“ — már nem tudtam többé a nyelvjárásra gondolni. Úgy éreztem egyszerre, mintha valami értekezlet szónokának a hangját hallanám: — „Elvtársak, mindebből láthassuk, hogy...“ Igen, ez már a hírhedt „suk- sük“‘ nyelv, édes anyanyelvűnk veszedelmes vadhajtása, amely sok más társával együtt kiszívja a törzs életerejét, — ha nem nyesegetjük le — elsősorban mi, szabolcsiak! De más valamire is figyelmeztetett engem ez a vizsga! Amikor egy felelő Adyról ezt mondta: „Szülei nem akarta, hogy újságíró legyen1“ —- rögtön ez a mozgalmi nyelven hallott mondat csendült a fülembe: „Elvtársaim! Azt hiszem, a munkaverseny föltételei mindnyájunk számára megfelelő!““ — Ugyanaz a hiba: többesszámú alany és egyesszámú állítmány. — A szülők nem akar, hanem akarnak, s a föltételek megfelelőek lehetnek. Egy másik kislány megállapítása: „Hazánknak ebben az időben nemcsak külső ellenségei van“ — ismét eszembe juttatta az évközi feleletekben és dolgozatokban elkövetett sok-sok hasonló hibát. Újra megállapítottam: szabolcsi nyelvszokás ez is: az alany és állítmány számbeli egyeztetésének hiánya, — tehát elsősorban mi vagyunk érte felelősek, hogy át ne menjen a köznyelvbe és nyelvfény ne válják belőle! Sokan nem vetkőzték le a középiskolában eltöltött egy év alatt azt a szabolcsi szokást sem, hogy a — „hoz-hez-höz“ — határozórag helyett — „nál-nél“-t alkalmaznak. így történt aztán, hogy a vizsgán „Nyilas Misi elment Or- czyéknál“ s nem „Orczyékhoz“. Az egyik tősgyökeres szabolcsi kislány pedig: „A XIX. század költőivel kapcsolatban“ ezt állapította meg: — „Ma bevalósult mindaz, amit Petőfi megjósolt.“ Abban a pillanatban, hogy ezt hallottam, fölrémlettek előttem az elszabadult igekötők: a beindít, kitárgyal, átbeszél, kiértékel-féle igék, — ez a mindenüvé betola- okdó kártékony had, — és megborzongtam. Csak egy hajszál, — és máris özönlik be a nyelvi sematizmus. S csakugyan! „Ha megnézzük Mikszáth regényeit... “ — kezdte feleletét az egyik vizsgázó. De ne csodálkozzunk rajta, ha a diák is „megnézi““ a könyvet, ahelyett, hogy elolvasná, mikor a felnőttek sem vizsgálnak vagy figyelnek már semmit, hanem mindent megnéznek. Az elnök „megnézi““ a kérdést, — a csoportvezető az eredményt, a felügyelő „megnézi1“ a tanítási órát, a DISZ-titkár a munkafegyelmet, — s egyik sem gondol arra, hogy a láthatatlant nem lehet megnézni. így aztán lassan elhomályosul ennek az igének a jelentése is. Ez már sokkal veszedelmesebb hiba a nyelvjárásból adódóknál, mert gondolkodásbeli lustaságra vall/ Mindmegannyi agyonkoptatott nyelvi sematizmus, — amely ■— bár valójában csak néhány — mégis soknak, rengetegnek tűnt fel így, a reggeltől-estig tartó felelések egymásutánjában. S arra figyelmeztetett, hogy baj van ifjúságunk nyelvészete körül. Arra, hogy fiatalságunk lelkében nem lobog elég erősen a hazaszeretet szent lángja. Ifjúságunk nem tudja eléggé, hogy csak az szereti igazán hazáját, aki féltve őrzi egyik legdrágább kincsünk: édes anyanyelvűnk tisztaságát is. Nyulasi Imréné állami tanítónőképző intézeti tanár. Legszebb emlékeim közé tartozik nagyszüleim gyümölcsöskertje. Sok szép órát töltöttem a zamatos körték, a sok barack, szőlő és mindenféle más gyümölcs között. A kertet — így mesélte apám — még nagyapam ültette, megtakarított pénzéből. — Sokszor mesélték, miiyen takarékos volt a nagyapám! De hallottam azt is: — Nézd csak nagyanyádat. — Már kora reggel kint áll az udvaron és nem rest lehajolni egy- egy libatollért, almáért, vagy körtéért ... Azóta én is nagy fiú lettem, szép piros úttörő-nyakkandőt viselek, de ma is emlékezem a nagymamára. Halálának ötödik évfordulóján elhatároztam, hogy én is takarékoskodni fogok. Igaz, hogy elég későn kezdem — de jobb későn, mint soha. Már egy éve, hogy minden alkalommal felírom a jegyzetfüzetembe, hogyan jutottam ahhoz a pénzhez, amit betettem a takarékpénztárba. Feljegyeztem azt is, hogyan álltam ellent a csábításnak, amikor meggondolatlanul költekezni akartam. Hadd olvassam fel néhány ilyen feljegyzésemet. Január 7. Elromlott a karácsonyra kapott korcsolyám. — Mama megígérte, hogy ha jó lesz a félévi bizonyítványom, akkor új korcsolyát vehetek magamnak. A bizonyítvány jó lett és a mama teljesítette ígéretét, adott pénzt új korcsolyára. Én viszont elvittem a régit a lakatosműhelybe, ahol gyakran segítettem. A tanulók barátaim voltak, s amikor a mester meghallotta, miről van szó, maga vette kezébe rossz korcsolyámat. Három nap múlva már a megjavított korcsolyámmal szaladtam jégre. Olyan, mintha új lenne — a pénzt pedig, amit új korcsolyára kaptam, betettem a takarékpénztárba. Május 9. Keresztszüleim jöttek hozzánk látogatóba. Apám azt ajánlotta, vegyünk a vasárnapi ebédhez fejessalátát. A boltban volt is saláta, de drágábban, mint a szomszéd faluban lévő termelőszövetkezetben, ahol egy úttörő barátom van. Mama tíz fej salátát és tíz csomó retket akart venni. Kiszámolta nekem a pénzt. Kerékpárra ültem, átmentem a termelőszövetkezetbe — és amikor visszatértem, visszaadtam a mamának a pénz egy részét. — Mama csodálkozott, de amikor megtudta, hogyan jutottam olcsóbban a salátához, megsímogat- ta a fejemet: „Amit megtakarítottál, az a tiéd!” Én pedig betettem a pénzt a takarékpénztárba. Július 13. Vidéken nyaralunk keresztszüleimnél. Egész nap kószálunk a zöldben, erdős hegyhátakon, füves réteken, fürdünk a zúgó kis patakokban. Jozko barátom egyszer ezzel állt elő: „Ha már te is meguntad ezt a semmittevést, dolgozhatnánk valamit!” Nem tudtam, mit lehet itt dolgozni, de ő — falusi gyerek, nagyot nevetett. — Köröskörül, amerre a szem ellát, mindenütt van munkaalkalom. Három napig hársfavirágot gyűjtöttünk, a lányok megszárították. Három napig epréizni jártunk, azt hittem, napokig nem lesz miért kimenni az erdőre, olyan vihar szántott végig a vidéken. De másnap reggel alig bújt elő a nap, Jozko vidáman kacsintott rám: „Most vár ránk csak igazán jó munka!” Először nem értettem, miré gondol — de estére tele kosár gombával érkeztünk haza mindnyájan. Amikor apám megérkezett, evett a lekvárból, amelyhez én gyűjtöttem az epret, látta a rengeteg szárított gombát és megtudta, - hogyan dolgoztunk Jozkoval, csillogott a szeme örömében, örömének és dicséretének kézzelfogható jele pedig ismét a betétkönyvemet gyarapította. Ezután már én hívtam Jozkot, nap mim nap; már kora reggel a völgyeket jártuk, gyűjtöttük a gyógynövényeket, amelyekért komoly pénzösszeget fizetett a Gyógynövénygyüjtő Vállalat. Ezen a nyáron igazán tisztelet-1 reméltó tételek szerepeltek a takarékbetétkönyvemben. Ősszel, ha a mamának elseje előtt kevés volt a pénze, mosolyogva fordult hozzám: — Neked jó, te gazdag ember! * Csak néhány esetet mondtam el az életemből, hogy meggondoljátok: mennyi pénzt dobtatok ki feleslegesen. Ha őszinték lesztek magatokhoz, elismeritek, hogy már régen lehetne saját takarékbetétkönyvetek. Ne várjatok egy napot sem! Menjetek el-még ma a takarékpénztárba — kis betéttel sem fognak benneteket elutasítani. Estére már jó érzés lehet, hogy saját takarékbetétkönyvetek van. (Rövidített fordítás.)' Követik a ill. pártkongresszus útmutatásait a sóstóhegy i Vörös Csillag termelőszövetkezetben Nagy kincses erdők, gyönyörű almáskertek, szőlőtőkékkel borított kövér homokdombok, szűkülő rozstáblák és krumpliföldek váltják egymást a sóstóhegyi határban. Ebbe a színes, jellegzetes képbe rajzolta bele 124 dolgozó parasztcsalád kemény harcokkal, szorgalmas kézzel az újarcú Nyírség nemes vonásait. Itt alakította meg és formálta napról- napra szebbé, gazdagabbá az ország egyik neves szövetkezeti gazdaságát, a Vörös Csillag termelőszövetkezetet. Nemcsak azért híres-neves ez a szövetkezet, mert jófajta bort, kiváló jonathán-almát ad az országnak, s nemcsak azért, mert tagjai kétezer-háromezerforintos emberek lettek, hanem elsősorban azért, mert őnáluk már kivirágzott az, ami másutt még csak bimbózó, nyiladozó: náluk már a jelenbe nőtt a magyar falu nagyszerű jövője. Szövetkezésük átformálta az ősi nyírségi táj arculatát. — És olyan magot vetett az emberi lelkekbe, amelyből a maradiság, az önzés, a gyanakvás tövisei helyén új, szocialista jellemvonások nőttek ki. Ezek a nagyszerű, lelkes emberek, akikre elismeréssel mondják S z a b o 1 c_s-Sz a_t marban, hogy kétezer, háromezerforintos emberek, — mert ennyire rúg átlagos havi jövedelmük, — jómódban élnek. Tavaly sem volt olyan család a szövetkezetben, amelyik húszezer forintnál kevesebbet kapott volna munkaegységeire. De nem volt ritka az olyan család sem, mint a Mányik-csaiud, amelyik 106.000 forint értékű terményt és pénzt keresett egy esztendőben. És ezek a jómódú szövetkezeti parasztok mégsem elégedettek. Esztendőről-esztendőre jobbat akarnak. És ez így is van rendjén. Nagyon jól tudják, hogy sokat haladtak már eddig is előre. De azt is tudjak, hogy sok mindent tehetnek még, az eddiginél is nagyobbra növelhetik munkájuk gyümölcseit. És eszerint is dolgoznak. Különösképp most, hogy a Magyar Dolgozók Pártja III. kongresszusa világosan megszabta számukra is az utat. Büszkék, nagyon büszkék voltak arra, hogy Fekete Bertalan elvtárs, a Vörös Csillag párttitkára résztvehetett a pártkongresszuson. Nagy dolog az, ha valaki ott van az ország legjobb szövetkezeti pártmunkásai közt. Mint a Vörös Csillag annyira becsült és tisztelt Fekete Bertije is. De még nagyobb dolog, hogy Fekete Berti ott lehetett azon a nagyszerű tanácskozáson, amelyen az egész párt nagy bölcseségével jelölték meg az ország holnapjába vezető utat. És míg Fekete Berti odajárt a fővárosban, addig úgy dolgoztak odahaza a Vörös Csillagban, mint talán még sohase’. Búza Sándorék, Tóth Imréék csapatai meg a többiek nemcsak a növényápolás második szakaszával végeztek, de belefogtak még a harmadikba is. A szántón és a kertben egyaránt. És ahogy hazajött a párttitkár, nem dicsekedtek neki sokat. Hanem mindjárt nekiláttak együtt, hogy számbave- gyék: mit is kell tenniük holnap, holnapután. Merthót igaz, hogy már tavaly elérte az ő jövedelmük a szövetkezeten kívüli kö- zépparasztok jövedelmét. De Fekete Berti megígérte a kongresz- szuron, hogy az idén még többet ér majd Sóstóhegyen egy-egy munkaegység. És ezt meg is kell valósítani, ha törik, ha szakad. Mert nemcsak az ő személyes ügyük a jövedelem további növelése. Hanem közügy! A szövetkezet ügye, a szövetkezeten kívüli egyéni gazdáké, —> akik ez-. után jönnek majd a nagy családba, — a városi dolgozóké, az egesz országé. A munkából ne maradjon ki senki se! Előbb az aktíva ült össze. A kommunisták, a legjobb munkát végző pártonkívüliek, a brigadé- rosok, a csapatvezetők. Aztán tanácskozást tartott az egész szövetkezeti tagság. Sorra vettek mindent, amit tenniük kell, ami munka nekik jut a mezőgazdaság fejlesztéséből. Elmondták, hogy 88 hold szőlőjük rekordtermést ígér. Az idén még a tavalyinál is több boruk lesz. Nagyobb lesz az átlag a tavalyi 10 hektónál holdanként. A 16 holdnyi gyümölcsös is szépen ígér, bár a termést megcsorbította egy kicsit a későn érkező tavasz. A szántón is gyönyörű az élet. Dehát sok munkát kell még elvégezni betakarításig, szükség van még szüretig a sok dolgos kézre. És eppen ezt a dolgot vitatták meg legelőbb. Hogy senki ne maradjon ki a munkából és hogy minéi több családtag jöjjön dolgozni ezután. Az igaz, hogy kevesen mgradaztak el eddig a munkából. (De sok harcába, fáradozásába került ez a pártszervezetnek !)/De azért jóval többen dolgozhatnálak, Sok családtag szaporíthatná még a csapatokat a szántón, a kertben. Dehát mi kell ehhez? És vették sorjába: a termet- felosztást megcsináltuk .. ä a fel-* szerelést is megkapták a csapatok nr'nd. Még fogata is van mindegyiknek. Igaz, nehéz volt, bunjo.'ult dolog volt ez a terüicl- felosztás. Érdemes röviden elmondani, hogyan csinálták az idei termelési év elején. A szövetkezet legtöbb tagja gyümölcsös szőlőtermelő szakember. Egyik se’ dolgozott szívesen a szánton. No, meg ott a prémium értéke is jóval kisebb volt, mint a kertben. Ezért aztán sokszor volt vita, a szántóföldi csapatok mindig azt mondták, hogy megrövidítik őket, kedvetlenül, immel-ámmal dolgoztak. — Ezért aztán úgy csinálták az idén, hogy minden csapatnak adtak gyümölcsöst is,: szántót is, szőlőt is. A csapatok aztán úgy szervezik meg a maguk mur kaját, hogy mindenütt rend legyen a portájukon. — No, dehát eddig ez még csak fél megoldás. Tudnivaló, hogy a jó versengést, a fegyelem teljes megszilárdulását csakis az hozza, ha a csapatokon belül az egyének is felelősek egy-egy területért, egy- egy munkáért. És míg Fekete Berti haza nem jött a kongresz-: szusról, addig hiba volt itt a kréta körül. De ha a vezetők elnézték eddig a dolgot, nem néz(Folytatás a 3. oldalon.), lu c. • — . JC 22, KEDD
