Néplap, 1954. június (11. évfolyam, 128-153. szám)
1954-06-20 / 145. szám
f NtPLiS 1954 JÚNIUS 20, VASÁRNAP y Sovány, kiaszott teste reszket a megerőltetéstől. Inkább ül, mint tfekszik, a lepedőt helyettesítő gyúródott rongyokon. A kikandikáló szalma teljesen átnedvült az izzadtságtól. Szakadozott inge testéhez tapad, látni engedi két sovány csípőcsontját, sőt még a bordáit is. Csapzott hajszálai a homlokához simulnak, lehunyt szemhéjai alól a köhögés köny- nyeket présel ki. Melle gyorsan emelkedik, nagyon kifárasztotta a köhögés. Mohón nyúl a vízzel telt bögre után, de csak éppen megöblíti láztól kiesei epesedett ajkait. .a év — Nem iszik már, Ides? , — Nem, Andriskám, -.o.- v» — Fáj valahol? ad . . — Nem fáj, fiam. -»■nőj. — Mikor gyógyul, Ides? a — Nemsokára, fiam. — Akkor... akkor én mehetek a rétre kótyázni? — Akkor egész napra mehetsz. Szeretnél menni? — kérdi hirtelen. — Hát igen, egy kicsit, .-^„nyel nagyot. — De — teszi bpz^a, — majd ha meggyógyul. Újra köhögés rázza az asszonyt, fuldoklik, szeretne teljesen felülni, ereje nincs, kérőn néz fiára. Az ügyetlenül a nyaka alá nyúl, erőlködik, hiába. Nem bírja felemelni, s csodálkozik, hogy lehet Ides ilyen nehéz, mikor úgy le van soványodva? — Hosszan fuldokolva tart a köhögés, kifáradva hátra hajtja fejét, még a szemét sincs ereje kinyitni? — Andriskám? — Itt vagyok, Ides, kell vala- imi? — Hát olyan nagy kedved vó- ná kimenni a rétre? — Csak azért, mert a Ferkó kihozza a nagy piros gumilabdát, oszt még sose rúgtam gumilabdát, oszt azér. De majd kimegyek máskor, ha majd meggyógyul, Ides. Vagy ha majd apáék learatnak, oszt itthon lesznek Idessel. A beteg arcán alig észrevehető mosoly húzódik, mire learatnak... — No, eregy, kisfiam, én úgyis aludni akarok, csak ne legyél későig. — De apa rám parancsolt, hogy ne hagyjam Idest egyedül. — No, mondom, hogy aludni fogok, szaladj! Csak jó legyél! De azt már nem is hallja, fut szalad ki az ajtón, nehogy Ides meggondolja. Meg se áll a tanya végéig. Ott Nagy uramék házukon túl a réten, kótyáznak a li- bászok. Az ő öccse is libász, az István. Nagyék ötven darab libájára vigyáz, Fütyölésre csücsöríti a száját, elfelejt mindent, Idest, a kis szívét melegség járja át. Ott, ott piroslik a labda nagy fehér pety- tyekkel. „Van olyan, mint a fejem, — örvendezik felvidulva, — ippeg akkora.“ Mint fiatal csikó, szökkenve ugrik párat, máris ott terem közibük. Megkeríti a labdát, szinte félve rúgja bele az elsőt. Ránt egyet kis gatyáján, száját összeszorítja, úgy egy méterről nekiszalad és huss, pattan a labda, repül magasra. Jó messzi esik le egy csomó pelyhes, sárga liba közé. Az öreg liba előbb csak féloldalra hajtott fejjel, félszemmel figyeli a labda repülését. Zsibong, kiabál a gyereksereg, csak Nagy Ferkó, a labda tulajdonosa ül nyugodtan. Néki rWém újság a labda. Zsebéből almát vesz elő, étvágytalanul majszolja. Szép sárga, piroscirkás nyári alma. Andris éppen ekkor fut el Ferkó mellett, megpillantja az almát, hirtelen a labdáról is elfeledkezik, eszébe jut beteg anyja. A napokban mondta a dokto/„|jó táplálkozás kellene, tej, tojás és sok alma, akkor hamarabb gyógyulna. Leül Ferkóval szembe s nézi, ahogyan az eszi az almát. — Honnan az az alma, vetted? — Nem én, — csámcsog, — a miénk. — .Nektek van almafátok? — Hót hogyne volna, — feleli félvállról, mintha ez természetes volna. — Jó? — kérdi s nagyot nyel, mert közben rájön, hogy éhes, — Megjárja, Fodor Erxaébett EDES ALMA (Elbeszélés 1938-ből) — Oszt savanyú? — fut össze a nyál a szájában. — Nem, olyan édeskés, kásás. — Kásás? — csodálkozik Andris, még ilyet nem is hallott, kásás alma. ö mindig csak savanyú hulló almát evett, az uraság kertjéből, úgy ősztájon. De így júliusban még nem evett almát. — Oszt van sok? — érdeklődik tovább. — Ühümm, — mondja tele szájjal, — ami lehullik, a malacok eszik. — Malacok? — forr fel a méreg Andrisban. Nekik egyse jut belőle, pedig Idest ez gyógyítaná meg, ezek meg a malacokkal etetik. — Aztán hon van az a fa, te? Az udvaron? De akkor még semmi nem volt az eszében, csak megkérdezte. — Nem, a szőlőben, a házunk hátánál. Van ott több almafa is, de azok téliek. — Te Ferkó, add nekem a csúcsát, — mondja hirtelen, mert már csak a csúcsát majszolta. — Majd — majd ..; — gondolkozik, hogy mit is adhatna cserébe, még csak pitykegombja sincs, gatyács- kája perklivel van a derekához erősítve, — majd, ha iskolába járunk, leírom helyetted a szám- tanpéldádat egy hétig ... Tudod, hogy tavaly is az enyémről írtad? — Tudom, de mindig megfizetett érte az anyám a te anyádnak, tejet, zsírt. Igen, tudta ezt Andris. Harmadik elemista, a legjobb számtanista. Pedig lábbelije sem volt, úgy vitte az apja a hátán Iskolába minden reggel, este haza. Mégis legjobb tanuló volt. Borotva-esze van ennek a Balogh Andrisnak, szokta mondogatni a tanító. — Egy hétig engyen csinálom, jó? — sürgeti, mert már veszedelmesen fogy a csúcsa is. — Jó, — mondja kegyesen és nyújtja. Andris mohón nyúl érte, nézegeti, forgatja, hol is harapjon bele először. Egy pillanatra eszébe ötlik, haza kellene vinni Idesnek, de mit ehetne, már csak a csúcsa. Előbb csak egy kicsit harap bele, mintha csak egy egér harapott volna, forgatja a szájában, ízleli. Édeskés, tényleg édeskés... és valóban kásás. Olyan puha, mint a jól megfőtt krumpli. Ha Ides egy ilyet minden nap megehetne, harap nagyobbat, biztosan meggyógyulna. Ekkor érlelődött meg benne az a gondolat, hogy lopni fog. Almát fog lopni, Nagy Ferkóék szőlőjéből! Lopok vagy harmincat, Ides mindennap megeszik egyet. Magamnak is lopok egyet, nem, megfelezem Istvánnal, inkább az egész családdal. Igen, egyet szeletekre vágunk a családnak, de az Ideséhez nem szabad nyúlni. Neki harminc darab, harminc napig fog tartani, mire megeszi, meggyógyul. Igaz, Ides arra tanított, hogy nem szabad lopni.- A lopás bűn, csúnya dolog, isten megbünteti. Ferkó se lop, Ferkóéknak nem is kell lopni, nekik van almájuk még eladó is, minek lopnának? Ha nekik is volna csak egyetlen almafájuk, ő se lopna. Ezért isten se haragudhat nagyon, látja, hogy Ides beteg, almát rendelt a doktor, miért nincs pénzük, hogy almát vegyenek? A libászok egymás után térnek be ki-ki saját udvarukra. Ist- vánék mennek leghátul. Andris lassan gondolkozva megyen, azt várja, hogy ők is tűnjenek el a kis kapu mögött. Akkor megkerüli a házat. A ház mögött hosszú árok húzódik, ott körülkerítve van Ferkóék szőlője. Lebujik az árokba,/igyel. Mély csend van az úton. Ilyenkor már mindenki hazatért az aratásból. Csak a tücskök ciripelnek a fűben, s Nagyék kutyái ugatnak hangosan az udvaron. Tudja, hogy Nagyné most számolja át a libákat. Nagy a jószágok körül szorgoskodik, tehát most lesz a legalkalmasabb., Nézegeti a kerítést, itt lesz jó átbújni, itt van egy kis rés, biztosan a kutyák csinálták és elfelejtették beszőni. Óvatosan átmászik, figyeli, merre van a termő almafa. Hát bizony, vagy jó húsz lépést kúszni kell addig. Nem mer felállni, mert az udvarról ide látni. Hason kúszik, de gyakran meg kell állnia, mert olyan hangosan dobog kis szíve, azt gondolja, lépteket hall. Szakadozott inRATKÓ JÓZSEF VERSEI Tixennyolcéves fővel Tizennyolc éves fővel mondom ezt, félrehajítva szép szavak kopott, gyűrött szótárát, — elhihetiték, — hódításhoz a nyelvem nem szokott. Nem bolyongtam én verssorok sötét, nyomasztó útvesztőiben, ha sírtam is; — de azt ki ném szokott, ha anyját és kedvesét veszti el? Bátran indultam s ime: nem jutok kanyargós eszmék zsákutcáiba. Könnyű erővel nyílt térén futok derűs jövendő dús lankáira. En hivatva másra lettem Mondják: magasra kell majd törnöm, hogy költő legyek — föl az égig. En inkább maradok a földön, engem a föld is kielégít! Magasra? Miért? Mit keresnék ott fönn? Talán a csillagoknak szép táborában tartsak szemlét s meséljem el, miként ragyognak? Nem! En hivatva másra lettem! Nem földöntúli, emberi hivatás ez, és szerelemmel, harccal, örömmel van teli! — En tudom azt, hogy mi a leckém, a nótáimat tudom régen. Csillagok közt miért keresném? Ott fogantak a nép szívében. Én tudom azt, hogy mit beszélek. Az értelem talaján józan fővel szilárdan állok, élek. Számban anyag: szapora szó van. Az Ős-humuszból nőttem én ki büszke, sudár erdei fának. Öreg fák lombja körüléri erősödő lombkoronámat. Az Ös-humuszból nőttem én ki! S ha majd ágam gyümölcsöt érlel, az erdő minden fája védi gallyam — törzsével, levelével... SZLAVIK FERENC: Ősapám Lágyan sütött le rá a holdvilág ... Hét szál fenyőn, habos hullámok hátán, Titkokkal terhes Szent György-éjszakáján Hozta a víz, hozta a Vág. Nagykalapos, tarisznyás tót legény ..; Különös, mesés, nagy csodákra várva Űj, vad vizekre vitte, vonta vágya, Hívta az Űj, hívta a Fény. Otthagyott mindent, ami régi, szent. Hét szál fenyő alatt állt kis tanyája, — Apja ültette —, ott hevert a nyája, Ha jött az est, ha jött a csend. Mégis eljött, szíve se fájt belé ..; Elege volt a méla tunyaságból, Tutajt ácsolt hát a hét fenyőszálból, S jött a vizen, jött lefelé. Ügy érzem, egyszer én is így teszek . ■. -. Tarisznyát, fejszét, nagy botot veszek, Emlékeimből tutajt eszkábálok, És Szent György-napján én is vízre szállók, — Űj evezős régi vizen, S nem állíthat meg semmi sem! gét jól begyömöszöli gatyájába? Majd ide fogom rakni a gelebem- be, gondolja ..: Csupa por még a szája, füle is, de mit törődik most azzal. Mind közelebb és közelebb jut az almafához, már csak egy lépés, no, már megfogta. Fölemelkedik, körülnéz, nem lát-e valakit? Az udvaron még mindig zsibongnak a libák, visítanak a malacok, el vannak foglalva Nagyék. Óvatosan kúszik fel a fára, bátorítólag mosolyognak rá a piroscirkás sárga almák. Egy-kettő-tíz- Jó volna egybe beleharapni. — Nem, minél hamarabb szedni kell és sietni haza. Tizenöt, húsz, jajj, alig fér az ingébe, hopp,, megreccsen egy ág, vigyázva lép egy másikra. Keze ég, kihorzsol-' ták az ágak, de mit törődik most azzal, huszonnyolc, erre nagy kutyaugatás, az udvar felől két hatalmas kutya ront be a szőlőbe, utána Nagy uram. Andris már, nem gondol a hiányzó almára, pillanatok alatt lecsúszik a fáról? Gyorsan fut a kerítés felé, a kutyák utána. Elég ügyetlenül mozog a szőlőtőkék között, már el is érné a kerítést, de eltévesztette a rést, tovább fut, a kutyák mind közelebb. Már csak egy lépés, elkapja a kerítést, már félig át’oú- vik rajta, de akadályozzák a nála lévő almák, most nehezebb a búvás, mint mikor jött, hátul marad a ballába. Ekkor érnek oda a kutyák, neki a lábának. Egy nagy visítás hallik... áthúzta ugyan a lábát, de már későn. A térdét és a térde alatt alaposan kiharapták. De azért szaladt a tanya felé, nehogy a kutyák utána fussanak, vagy Nagy uram meglássa s ráismerjen. Még hallotta, amint szitkozódik, szidja azt a „cigány tolvaj anyádat“, de ő futott, futott, pedig fájt a lába, iszonyúak fájt.' Csak a tanya szélénél mert: megcsendesedni. Megsímogatta a térdét, akkor látta, hogy csupa vér végig az egész lába, s a húsa; csüng, kiharapták, a kutyák. Nem volt mivel bekösse, hátul ment be az udvarukra. Hogy észre ne vegyék, elébb a csirkeitatóvályúba megmossa a lábát. Ha így véresen meglátják, megtudják, hogy lopta az almát. Igaz, csáki huszonnyolc darabot szedett, de- nem baj, ha Idesnek használ, lop ő százat is. Jól megmosogálta a! lábát, áztatta, hogy ne folyjon a vére. Látta ő, hogy nagy sürgésforgás van náluk, még sírásfélét is hallott. A szomszédasszonyok is szaladgáltak, gondolta, biztosan segítenek vacsorát készíteni az apjának. Megtették már egy párszor, mióta Ides beteg. A vérzés csak nem akart elállni. Mivel kösse már be? Letépett egy darabkát az inge ujjából, majd azt mondja az Idesnek, elszakadt. Egy pár falevelet ragasztott rá, erősen átkötötte. Előre mosolygott, mint fog örülni Ides az almáknak. Ök nem esznek egyet sem, mind csak Ides eszi meg.- Hogy fog erősödni, gyógyulni!..? Megáll az ajtófélfánál... Mi ez, sírnak bent? Csak nem István kapott ki? ..; Hallgatózik ..: ez Józsi, a nagy fiú, azt már nem veri apa. — Jajj, jajj, Ides! — hallik. De mégiscsak verik, mert Idesnek kiabál. Ö is mendig Ideshez bujt, ha apa meg akarta verni. — Félrehúzza a lepedőt, lámpa pislákol az asztalon. A szomszédasz- szony a dikónál áll, Józsi a sarokban sír, apa szintén'a szemét törülgeti, a dikónál térdel Ides mellett. Észre se veszik, hogy bejött. Ides olyan furcsán, olyan mereven nézi a padlást. Vájjon mit néz ott? ... Vagy haragszik valamiért apára, hogy nem szól hozzá? .. i Még csak nem is köhög, milyen csendes, talán még csak nem is szuszog .: Odaszalad. — Ides ... Ides ..; Hoztam magának almát, jó édeskés, kásás almát. Nézze csak, ettől meg fog gyógyulni, a doktor mondta! — szedi kifelé a gelebéből. — Nézze csak ... kóstolja csak ..; Apa felsírt hangosan, Józsi Istvánnal a sarokban bömböltek. Ides nem szólt egy szót sem? mert már akkor nem tudott, 4
