Néplap, 1954. június (11. évfolyam, 128-153. szám)

1954-06-30 / 153. szám

1954 JUNIUS 30, SZERDA 3 75 éve született Viszacsécsén. • • Zsuppfedelű házikó előtt állok. A fala éppen olyan fehér, mint a többi falusi házé. Szürke zsupp- ' fedele ezüstösen csillog, ha a nap rásüt. Lecsúszott eresze, meggör- nyedten, öregesen álldogál. Amint belépek a szép, tisztára sepert udvarra, keresem annak az em­bernek a lábnyomát, aki itt, e házban tette meg az első lépé­seket. Móricz Zsigmondét. Itt született ebben az egyszerű, szal­matetős házikóban. A múlt ködé­ből lassan jön felém, itt látom magam előtt. 75 év. Még kimon­dani is sok! Mennyi minden tör­tént ez idő alatt! Mennyi nyomo­rúság szenvedés. Háború, béke, — mennyi sírás, öröm. — Itt álmo­dott egy szebb világról. Arról, hogy egyszer eltűnnek a zsupp- fedeles házak, helyettük piros, fe­hér palák fedik a szatmári pa­rasztok hajlékait, hogy a maguk földjén aratják majd június ara­nyát, a drága búzát. Itt álmodott arról, hogy könyveket olvasnak majd, amiben igazság van. — S most, ahogy a reggeli napsugár­ban fürdő falut nézem, szomorú­ság és öröm érzése tölt el. Szomo­rúság azért, hogy nincs közöttünk Móricz Zsigmond, s nem láthatja, hogy a szembelévő ház kis kert­jében most már milyen szépen vi­rít a rózsa. Szomorúság tölt el, mert elment közülünk, mielőtt álma beteljesedését megérhette volna. * Csupa elevenség, csupa élet a falu. Érzik, látják, hogy ünnep­napra ébredtünk, énekszóval fut versenyt a friss tavaszi szél. A hermánszegiek 12 tagú fúvószene­kara muzsikával ébreszti a falut; á tiszacsécseiket. Velük tartanak a cégénydányádi kultúrcsoport tagjai: lányok, legények énekelve. Az apró házak ablakaiból kíván­csi fejek bújnak elő, — rövidesen megtelnek a kiskapuk is bámész­kodó emberekkel. Nagy ünnepre készülnek ma, mindenki szépíti magát. De tudja isten — úgy van azzal az ember, ha zenét hall, már csak kinéz, ugyan kik muzsi­kálnak, s kinek szól a muzsika? * A Móricz-háznál is készülőd­nek. 9—10 óra felé megérkeznek az öregebb bácsik, akik ismer­ték Móricz Zsigmondot. Ahogy végignézek rajtuk, Esze Tamás talpasai jutnak eszembe, amint állnak fehér, ráncos bő gatyában, fehér ingben, fekete lajbiban, fe­kete felhajtottszélű kalapban, — mintha ők állnának itt, mintha előléptek volna a történelemből. Megkezdődik az ünnepség. — Az elnökség elfoglalja helyét. Az ünnepi beszéd előtti csendben, ebben az ünnepélyes pillanatban látni az arcokon, hogy Móricz Zsigmondra gondolnak a szatmári parasztok —, az ő Zsiga-bácsiju^ kát keresik. De ő már nem lehet itt. Művei azonban velünk van­nak, amelyeken keresztül taní­tott, nevelt bennünket és soha nem felejtjük el őt. Dr. Raab László, a fehérgyar­mati köz. gazd. technikum diák­otthonának igazgatója arról be­szél, hogy teljesült az író legna­gyobb vágya: Olvassák! Olvassák, s nagy szellemének magva az épí- teniakaró magyar nép lelkében termőtalajba hull. Tanítani akart, hát tanulunk. Példaképpen mond­ja el, ha megjelenik egy Móricz- írás tízezer példányban, másnap már nincs belőle. Szeretik a köny­veit Szatmár megyében is. Szá­mos parasztembernek sajátkezű- lég írta be könyveibe a nevét Móricz Zsigmond. Most minde­gyik büszkén mutogatja szom­szédjának, ismerősének. 1919-ben „a somogyi termelő- szövetkezet‘‘ című riportjában írja: „Amit ott láttam, nem tu­dom más természeti képpel össze­hasonlítani, csak épp a virágfaka- dással.“ S ha azt nézzük, hogy mi valósult meg álmai közül, azt mondhatjuk: ez is. Nemcsak So­mogybán vannak virágzó termelő­szövetkezetek, hanem Tiszaesé- csén is és szerte az országban. Itt áll az ünneplők soraiban regényének egyik hőse: Kerek Ferkó. Mikor nevét említi dr. Raab László, mindenki felé for­dul. Könnybelábad a szeme .. .- emlékszik. Nem egyedül. Ott áll mellette a Boldog ember, Joó György is, aki elmeséli, hogy fia­talember volt még Móricz Zsig­mond, amikor megismerkedett vele. — Sokat jártam Pestre, Hozzá. Az Üllői-úton, a 95. szám alatt, a harmadik emeleten lakott. Ott mondtam el neki életemet. — Szépen megírta, — mondja elis­meréssel. Nagyon szerettük már akkor is, mert mindig velünk ér­zett. És még azt szerettük, hogy mindig az igazat írta le. Aztán elmondja a Boldog em­ber, hogy ő most valóban bol­dog. Szegény Zsiga bácsi, ha meg­érhette volna! „Most 12 hold föl­dön gazdálkodom, — és minde­nem megvan, amire szükségem van. Még tavalyi kukoricám is van, azzal még kihízlalok egy disznót. Gabonaféléből meg egy vagonra számítok az idén — ezt is írja meg — szól, sejti, hogy újságíróval van dolga. Hadd tud­ják meg, hogy a Móricz-féle Bol­dog ember ma valóban boldog. Az ünnepség befejeztével a Tiszapart hivogatásának engedel­meskednek az emberek. — De szeretett erre járni Móricz Zsig­mondi Sok-sok szépség van a folyó partján. Fák, füvek, bokrok szegélyezik. Messziről ideködle- nek a beregi hegyek. Madarak fészkelnek a bokrok között, s kedves dalukban gyönyörködhet a pihenni vágyó. Jó itt megpihen­ni a nagy melegben, jó itt elmé­lázni az alkonyi órákban, s köz­ben emlékezni. Róla, ki örökké él — műveiben, bennünk, az új ma­gyar életben. Szentesi Magda. Móricz Zsigmond nem volt olyan kiváló verselő, mint novellista és regényíró Ez a vers is inkább érdekes dokumen­tum. 1926 Jan. 1-én Jelent meg a Nyugat-ban. Uj nap ragyog a Sors egén! Óh szív figyelj, fagyott szegényt Bizalom hull, fehér pelyhekben, Dúsan, szűzen, szent gerezdekben. Óh mily nehéz volt élni a tavaszt: Virágot csak a nyomor ha fakaszt. S mily súlyos volt a Boldogság nyara, Vad küzdelem vijjó munkadala. Ezt újra kezdeni? Inkább halált! Sziv-szivvel harcra szerelemben állt. Iszonyú álom, ritka ébredés. Mennydörgő, örök életszenvedés. S óh vad Szerelem, démoni nyomor! Mily megalázás! Pokoli csokor! Mennyi vihar viharra, mennyi kába, Cifra bánat, ordító csönd: hiába. A Szépség életgyilkos bálványtáncát, Húsmarcangoló démoni láncát, Egy pillanat és széttörte az isten: S új nap ragyog: a Jóság ég fölöttem. A Jóság, ártatlan barna szemekkel Kinyújtotta ujját varázsigékkel És a fölzavart maró szenvedélyek Reárajultak csöndben, mint a méhek. Jaj, várjátok el a telet, ti méhek! Az új tavaszban szedni drága mézet! Jaj s legyetek bölcs és boldog világok, A Jóság dús mezőin hű virágok. A halmok, rónák, a komor tanyák Ködén a Jóság napfénye tűz át/.( Átéli a szív a halált, a telet? •; Egy életben lehet két kikelet? Koszorúzási ünnepségek Móricz Zsigmond születésének 75. évfordulóján Móricz Zsigmond születésének 75. évfordulója alkalmából a Magyar írók Szövetsége kedden délelőtt koszorúzási ünnepséget rendezett az írónak Budapesten, a városli­geti művész-sétányon álló szobrá­nál Délután négy órakor a Magyar I írók Szövetsége, a Magyar Iroda-' lomtörténeti Társaság és a Fővá­rosi Szabó Ervin Könyvtár rende­zett koszorúzási ünnepséget az írónak Budapesten, a Móricz Zsigmond-kőrtéren elhelyezett1 emléktáblájánál. (MTI) üetvenöt évvel ezelőtt szüle­tett az apám 1879 Péter Pál napján, vasárnap, déli tizenkét órakor. Roppant büszke volt rá, hogy ezen a magyar ünnepen lett a vi­lágra, amikor a széles hazában búzába állottak az aratók. Büsz­ke volt Csécsére, a szülőfalujára, melynél nincs gyönyörűbb kicsi hely a ficfás Tiszaparton. Gyü­mölcsfaligetbe burkolt egyetlen utcája közepén akkora fatorony áll, hogy azt a legerősebb fiú se tudta keresztülhajítani kővel. De mindennél mesebelibb a szülőhá­za. Valóságos őstanya, vaskos kis vályogház, óriás szalmatetején gólya kelepelt. Ablaka parányi, szabadtűzhelye kürtös, szobája hűvös, kamrája apró. Csécse apámnak holtig a leg­édesebb idill emlékét jelentette, úgy gondolt rá vissza, mint a bol­dogság földjére. A paradicsomra, ahonnan már ötesztendős korá­ban kiűzetett s elindult a feledhe­tetlen szenvedések útján. Tán azért volt oly fontos min­den születésnapja, mert erre a korai, elmúlt boldogságra emlé­keztette. Nagyanyám apámnak negyvenöt születésnapját érte meg, s ezt mindig együtt töltöt­ték, ez az övék volt egyedül, reg­geltől késő estig beszélgettek, vi­tatkoztak, emlékeztek. Csak ké­sőbb vettem észre, hogy ez a nap apámnak kicsit újévet is jelentett. p éter-Pálkor mindig Leányfa­-*• luban voltunk már. Hajnal­ban kelt akkor is, de nem az író­géphez ült, mint máskor. Először is elrendezte az íróasztalát, me­lyen toronyban állt a könyv és papiros. Ahhoz az asztalhoz sen­kinek nem volt szabad nyúlni, mert ha azon valaki port törülget, ő ott többé meg nem talál sem­mit. Nagyjából úgy volt, hogy balról gyűltek a postán meg min­MÓRICZ ZSIGMOND SZÜLETÉSNAPJÁRA denféleképpen érkezett iratok, le­velek, könyvek, — jobbra az el- olvasottak, elintézettek, meg a kéziratmásolatok, újságban meg­jelent írások. Középen eleinte a kis öreg írógépe foglalta le a he­lyet, de mikor ötvenéves korában új, nagy gépet vett, ez leszorult a külön asztalkára, melyet balról derékszögben állított a nagyhoz s a forgószéken hol oda, hol visz- szahajlott. Mikor így kiürült az asztal közepe, ide írómappa ke­rült. A húszas évek elején Diósgyőr­ben járt egyszer s a papírgyárban óriási mennyiség gyönyörű, merí­tett papirost vett. Mindig szerette a szép papírt, s míg sok volt eb­ből, mindent erre írt. Mikor fogy­ni kezdett, megbecsülte, csak bo­rítéknak, s írómappának használ­ta. Négyet-ötöt összefogva, felibe­hajtott, azt tette az asztal közepé­re, nyílásával magafelé fordítva. Ebbe dugdosta be az el nem ke­verni való fontos apróságokat, erre írta fel a sürgős tennivaló­kat, telefonszámokat, címeket, té­nyeket, neveket. De aztán a „mappa‘‘ elsüllyedt a kazalban, nem is igen került elő, csak Pé- ter-Pálkor vagy Szilveszterkor, a sürgős elintéznivalókkal egyetem­ben. Péter-Pál és Szilveszter felezi az esztendőt. Ezeken a napokon ő hajnaltól napestig számolt, köny­velt, rendezett. Megcsinálta a számadását, számbavette, mit tett, mit nem tett. Pontot tett a múlt­ra, programmot állított a jövőre. Amit fölöslegesnek tartott, eléget­te, ami anyagnak tűnt, sokfiókos szekrénye rekeszeibe tette, ami újság, vagy kéziralmásolat volt, kartonlapok közé kötötte. így az Irta: Móricz Virág ő látszólagos rendetlensége szi­gorú rendben sorakozott, legalább félévenként egyszer. NT indig szenvedett a másoló- i papír berakásától. Ha nagy lázban, izgalomban dolgozott, nem is volt hozzá türelme. Mindaddig, míg a Rokonok írásakor szörnyű baleset nem érte. Általában folytatásokban írta a regényeit, egy-két napra valót egyszerre, legfeljebb egy hétre va­lót, de akkor Hévízen fürdette a beteg lábát, egyszerre megírta az egészet, készen hozta haza. Amint megérkezett, sietett vele a szer­kesztőségbe. Óriási ovációval fo­gadták a hírt, íme, egyszerre egész és kész regényt hozott — de hol van? Körülnézett és elsápadt. Az ak­tatáskát a villamosban felejtette. összeroppant, percekig nem bírt mozdulni, halálos bánattal ment haza. És otthon egy kalauz várta, aki ebben a pillanatban hozta haza az aktatáskáját, mert belenézett és megtalálta benne az új regé­nyét. Azt az örömöt elmondani nem lehet. Megölelte a kalauzt, meg­ajándékozta és rögtön lement vele az utcára. Felszálltak a villamos­ra, ki erre, ki arra: ő visszaro­hant a szerkesztőségbe. És megint a villamoson hagyta az aktatáskáját. Ami most már nem került elő. És neki vissza kellett menni Hévízre, hogy legalább a gondo­latait megtalálja és ha most már nem is egyszerre, de még jobban megírhassa a Rokonokat. Czületésnapjára mindig haza- jött, ezt a napot otthon akarta tölteni. Nem mintha ünnepelni engedte volna magát. Egy kis félszeg kö­szöntőfélét még csak lenyelt, de aki neki ajándékot mert adni, arra halálosan megharagudott. Ezen a napon csak ő adhatott, és adott is, mindenkijének. Csodála­tos ajándékai voltak. Anyámnak és második feleségének leginkább ékszert adott, nekünk, gyermekei­nek népművészeti szépségeket. Hozott egyszer egy mesés sárközi menyecskeruhát, máskor tarka szőttest, százesztendős hímzést, öreg korsót, karikásostort... . De hogy hozta! Azt a világon senkinek nem volt szabad észre­venni, . tja ő ajándékot hordott. Karácsonykor, vagy Péter-Pálkor már tréfa volt, hogy az utolsó na­pokban az ajtóban lestük minden hazajöttét: egyszer rajtakapni! Soha nála csomag nem volt. Úgy tett, mintha nem is tudná, ünnep készül S mikor itt volt a perc, az asztalfiókból, függöny mögül, vagy az írógép félretett bádogborítéka alól kerültek elő a szívcsiklando­zó gyönyörűségek. Igen sokszor mondta, hogy sze­reti az olyan embert, akiben a gyermeki lélek játékos kedve a felnőtt korban is tiszta maradt. Hatvanadik születésnapján már nagyon magános volt. Kint élt Leányfaluban, csak nyáron vol­tunk körülötte. Akkoriban mind a hárman férjhez széledtünk, la­kását, holmiját kifosztottuk, ő biztatott erre, de újat venni nem­igen tudott. Nagyon meg volt kop­va a háztartása és én megkockáz­tattam egy éppen szükséges aján­dékot. Vettem egy nagy darab lepedővásznat és piros fonallal1 körülírtam regényei címeivel. Sár-t arany, Fáklya, Légy jó mfnd-i halálig és így tovább. Születésnapján mind kint vol-> tunk, s míg a szobájában hajnalom zott, gyönyörűen megterítettük &l reggeli asztalt. Az új abrosszal! sok kerti virággal, magunksütöttej kaláccsal. Mikor kilenc órakor1 még mindig nem jött ki, hívtuk,! Büszkén, izgatottan. Letette a ceruzáját, rátámajjz-' kodott az asztalra, felállt. Fehér! vászonnadrágján megszorította » szíjat, kihajtottnyakú ingét légé-* nyesen egyenesre rántotta, ki­húzta magát és mélabús hetykéni kijött a verendára. Az ajtóban pillanatra megám.; Közelebb jött, nagyot nézett. Fel-j duzzasztotta a bajuszát, csodálkoz-j va rázta a fejét. Mintha valami) hieroglifét olvasna, lassan azti kérdezte: — Sá-rany. Az mi? Óriás nevetés és megsemmisü-' lés. Hetekig dolgoztunk az abró-i szón, a testvéreim is segítettek sí nem vettük észre, hogy az etóraj^j zolásnál valahogy kimaradt egy; szótag a Sárarany szóbóL ö meg' csak ránézett, mindjárt ezen; akadt meg a szeme. Ez volt aj pici h"—' -- eiándékért — amit; azért mégis szeretett, nem bánta,! ha azzal terítettünk. Hatvanhárom születésnapot écfci meg. 1942 szeptember negyedikén, meghalt. De ma, hetvenötödik! születésnapján is ő ad ajándékot mindenkinek. A könyveit, melyek ma tízezer-* szám repülnek szét Magyarország dolgozó, építő népe kezébe, akik-* ről és akiknek írta. (Az ..Irodalmi Újság“ júniuk 26-i számából.) M ^ D A D

Next

/
Oldalképek
Tartalom