Néplap, 1954. június (11. évfolyam, 128-153. szám)
1954-06-27 / 151. szám
NÉPLAP 1954 JUNIUS 27, VASÁRNAP Köszönjük a háziasszonyok nevében Községünk, Nyírbátor termelő- szövetkezetei és egyénileg dolgozó parasztjai kevés zöldségtélét termelnek, főként korai árukban van hiány. Azaz inkább csak volt, mert a háziasszonyok kérésére a földművesszövetkezet igazgatósága elhatározta, hogy zöldségstandot létesít. Ezenkívül is minden üzletben árusítanak friss zöldségféléket. Az elhatározást gyors intézkedés követte. Más vidékről hoztak olyan árukat, amit nálunk Június 13-án J. L.-né asszonytárs cikket írt a csecsemő- és gyermekgondozásról. Szeretnék ehhez a cikkhez hozzászólni, elmondani azt, hogy mit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Uj- íehértó környékén jártam, sok házhoz betértünk megnézni egyik ismerős asszonytársammal az otthonmaradt csecsemőket. Az egyik háznál nagy gyermeksírás fogadott bennünket és egy 6 év körüli kislány. Megkérdeztem tőle, hol van édesanyád? Azt felelte, hogy kapálni ment, és csak este jön haza. Aztán megkérdeztem tőle, hogy mit csinál a babával, mit ad neki enni? Akkor elővett egy négydecis üveget, amelybe tej volt töltve, ráhúzva egy dudli. A tejet reggel töltötte be az anya az üvegbe és meg hagyta, hogy háromszorra adja oda. Ha közben sír a gyerek, mártsa cunem termelnek piacra. Lehet már kapni Nyírbátorban is kalarábét, zöldborsót, zöldbabot, főzőtököt, zöldparikát, kelkáposztát és karfiolt. Már az első nap mintegy 20 mázsa zöldáru fogyott el. A háziasszonyok nevében köszönjük a földművesszövetkezet vezetőségének, hogy szem előtt tartja a dolgozók igényeinek kielégítését. korba a cumit, és azt adja a gyereknek. — Arról ne is beszéljünk, hogy egész nap pólyába van szorítva a baba, kis teste pirosra van főve, a nagy meleg és a pelenka felmarja. Úgy vélem, ezen az állapoton segíteni kell az illetékes tanácsnak, ahol még nincs bölcsőde. — Helyes lenne, ha az MNDSZ- tagok felváltva mennének ellenőrizni, s egyben segítségükre lenni a mezőn dolgozó asszonytársaknak, legalább addig, ameddig a mezei munka sürgős. Aki be van osztja, 3 óránként látogatná a gyermekeket, megetetné őket, kimosná a tejesüveget, a dudlit, szárazba tenné a gyereket. így nagyon sok gyermeket mentenének meg a veszedelmes bélhurúttól. Pataki Aladárné, Kocsord. Miért magzik fel a tejessaláta'! Gyakran előfordul, hogy ez a vitaminokban és egyéb, az emésztést kedvezően befolyásoló anyagokban rendkívül gazdag zöldségfélénk idő előtt szárat hajt, felmagzik. Megtörténik az is, hogy valamennyi salátánk mielőtt fejbe borulna, egymás után szárbaszökik. Tudnunk kell, hogy a ielmagzás nem beteges tünet, hanem természetszerűen bekövetkező jelenség, s éppen a fej- képződés a természetellenes. — A kultúra alakította át a salátát fejessé. Azt szokták mondani, hogy a nagy meleg, vagy a mag az oka a saláta gyors szárbanyú- lásának. Ez a megokolás csak részben helyénvaló. Sokszor az egyik kertben korán kezdődik a ielmagzás, a másikban pedig ugyanolyan magról nevelt és ugyanolyan forróságban fejlődött saláta jóval később szökik szárba. A felmagzásban nagy szerepet játszik a talaj összetétele és a talaj nedveségének foka is. — Jól trágyázott földben, amelyet nedvesen tartunk, még nagyobb melegben is, hosszabb ideig marad meg fejesen a saláta, viszont a sovány, nitrogéntartalmú sókban szegény, száraz talajban korábban indul magzásnak. A ielmagzás következtében beállott salátahiányt úgy szüntethetjük meg, ha többször vetünk salátát azért, hogy amint az első vetés hozama elfogyott, vagy felmagzott, a rákövetkező akkor hozza az első fejeket. ( (pjelm ekeknek, j ídttiwkuek ) Miért jajgat a Jajgató-lápos Régen történhetett, amikor még tündérek is laktak a Bükk-hegy- ségben. Fenn, a hegy tetején volt egy nagy rét. Itt legeltették ju- haikat a bükki pásztorok hétköznaponként, idejártak vasárnap délután a lányok meg a legények fogócskát játszani és itt táncoltak, énekeltek minden este a bükki tündérek. Hej, de nagyon fájt is a foga a bükki boszorkánynak erre a selyem rétre! El is határozta, hogy megszerzi magának. Egy vasárnap délután így dohogott magában: — Úgy látom, sehogy sem mennek cl a rétről az én ellenségeim. Kigondolok valami olyat, amitől örökre elmegy a kedvük idejönni és akkor az enyém lehet az egész rét. Magára terítette csúnya fekete kendőjét, felült a seprünyélre, aztán elrepült a rét közepére. Ott leült egy nagy kőre, amelyiken a lányok szoktak megpihenni. — Várt egy kicsit, s amikor megbizonyosodott, hogy senki nem látja, megrázta magát és labdává változott. Gurult, gurult, míg csak a réthez vezető kis úthoz nem ért. Ott aztán megállt. — Jöttek is nemsokára a faluból. Az első lány, aki a hegyre felért, mindjárt meglátta és felkiáltott: — Jaj de szép labda! Idenézzetek! — azzal felvette és feldobta a levegőbe. Ezzel aztán elkezdtek játszani. Hanem egyszercsak mi történt? Akinek a labdát dobták* épper» nem figyelt, a labda leesett a földre, — gurult — és pillanatok alatt eltűnt. — Ezzel nosza, ahány legény, leány, mind megindult a nagy rét közepén álló kő felé. — Bizonyosan begurult a kő alá — mondotta valaki. Nagyon' nehéz volt a kő, nem akart megi mozdulni, de amikor mind hozzáértek, csak megmozdult. —> Megvan! — kiáltották örömükben. — És abban a pillanatban, amikor az egyik legény felemelte a labdát, a helyéről víz tört elő. Vastag sugárban jött, jött, any- nyira, hogy egyszerre bokáig álltak benne. Ekkor aztán a labdát otthagyták, szaladtak a part felé. Éppen kiértek a rétről, amikor az megtelt vízzel. A nagy követ teljesen ellepte a víz, csak a labda úszott a közepén. De ni,i egyszercsak ugrik a labda és1 csúf boszorkány lesz belőle. — Júj, a bükki boszorkány! —1 sikítoztak a lányok. A gonosz csúfság meg elkezdett könyörögni: Mentsetek meg, nem bánjátok meg! örökké itt kell laknom, ha nem húz ki valaki a vízből, mert a kő alatt maradt a seprűm, anélkül pedig nem tudok kiúszni. — De bizony senki sem mentette ki a banyát, ottveszett és nem háborgatta többé a fiatalokat. De azt mondják, hogy esténként valaki mindig nagyon jajgat a hegy tetején a tóban. El is nevezték Jajgató-láposnak a tavat. Deutsch Imréné, a nyírbátori MNDSZ elnöke. A csecsemők nyári táplálkozásáról ch'íitás el (itt Aki nem járt még ezidőtájt a földeken, nem tudja, mily megragadó így aratás előtt a határ. Legjobban talán a tengerhez lehetne hasonlítani. Egy-egy széllibbenésre a földek kalászos áradata úgy sustorog, ring, hullámzik, mint a hatalmas víz. S a színe is éppúgy változik, mint az óceánoké: egyik helyen mélyzöld, máshol emberkéz által soha meg nem festhető zöldsárga. De legszebb ott, ahol az örvénylő, kavargó tábla már aranyszínbe öltözött; mintha a végeláthatatlan vízsivatagból felmerülő nap első sugarai forödnének. Aranykalászok. Vagy tán aranynál is értékesebbek. Ez a nép kenyere: az élet. Ezért volt ünnep minden időkben az aratás. A múltban is a parasztházakban már ősszel eltettek gy kis búzát — ez kell az ara- ásra. Ha máskor sohasem, de ek- orra kisikerítettek ebédre egy is húst is, vagy a hentestől hoz- ík hitelbe, vagy felnőtt már az ső kotlóalj csirke. De kellett is :, hiszen az aratók rendes koszt- n az első napokban kidőlt vol- i az ember, így megcsak a har- adik héten kezdődött... Emlékszem rá, gyermekkorom iladozó értelmének első nagy nénye egy ilyen aratóünnepség t. Tanyán laktunk, hosszú, d’ százméteres cselédházban. ■ s, mint a legtöbb uradalom- , nem a cselédség aratott, ha- 1 a falusiak; Ezek a részes ara- földnélküli > zsellérek voltak, alvégen volt egy kis kunyhó- :. Az aratáson .kívül övék volt g a cukorrépatáblák megmun- lása. Ezenkívül, amikor nap- im's nerc, volt elegendő a cseléit gyermeke, a részesaratók csalágtagjai jöhettek elsősorban számításba. Ahogy emlékszem rá, az aratók fizetsége kevéske pálinka, valamennyi szalonna és tizenkettedrész volt! És az aratás befejezésekor vacsora. Az ünnepség az aratást befejező nap estéjén volt és azzal kezdődött, hogy az aratók felvonultak a kastélyhoz és egy szép búzakoszorút ajándékoztak a földesúrnak, ezután jött az evés, ivás és a tánc. Nagyokat kurjongattak, de a bandagazda vigyázott rá, ne vigye senki sem túlzásba a duhajkodást. Ez este mindig ott volt egy csendőr járőr a tanyán. A részesaratók közül csupán egyet ismertem közelebbről, Kristóf bácsit. (Ez nem is csoda, hisz nálunk általában keveset érintkeztek a tanyasiak és a falusiak, kölcsönösen ellenszenvesek voltak egymásnak. A tanyasiak haragudtak azért, mert szerintük a falusiak elveszik a munkát előlük, a falusiak viszont azért nem rokonszenveztek a cselédekkel, mert úgy gondolták, leszorítják a béreket.) Az ismeretség Kristóf bácsival úgy kezdődött, hogy anyám egyszer elküldött a boltba és az úthoz nem tudtam cimborát szerezni. Már pedig tanyasi fiúnak nem volt érdemes egyedül járni a faluba, mert szüléink mintájára .köztünk is ‘ háborúskodás dúlt, váltakozó szerencsével, sok betört orral. . A boltba símán elérkeztem, csak hazafelé találkoztam egy velem egyidős forma fiúval. Megállított, szó szót követett, már majdnem ölre mentünk, amikor egy, hang megállította ellenfelem: Jóska, mit csinálsz! Magas, szikár, cserzettarcú ember volt a közbekiáltó. Ez volt Jóska édesapja, Kristóf bácsi. Odajött hozzánk, hosszan nézett fia szemébe, míg az le nem sütötte fejét. — Látom, nem ér a szó semmit neked — mondta dorgálóan a szégyenkező fiúnak. — Miért bántjátok egymást? Nem látod, hogy neki is olyan rongyos a ruhája, mint a tiéd? ... — Sóhajtva elhallgatott. Megfordult és elmenőben még visszaszólt Jóskának: meg ne lássam többé! így kezdődött barátságom Jóskával és ismeretségem Kristóf bácsival. Ezekután sokat jártam hozzájuk és ezt az öregedő embert nagyon a szívembe zártam. Látom magam előtt még most is, amikor esténkint hazaér a munkából és letelepsziK a küszöbre. Tempósan kanalazza a bablevest, úgy tesz, mintha jólesne neki, pedig. minden héten háromszor van. Vacsora után legtöbbször mesélni szokott, s mi nagyon vágytunk az ilyen esték után. Mindig a szegény emberről, mesélt és akármiről szólt a történet, a befejezés ugyanaz volt: a szegényembernek jobb lett a sorsa. Egyszer aratáskor aztán — az évszámra nem emlékszem — borzalmas dolgok történtek. A tanyába kora reggel futott be a hír: az aratók nem álltak munkába. Követelik, hogy tizedet kapjanak, hogy jobban ellássák őket. Ilyen nem történt még nálunk, s ez az esemény fenekestől felforgatta a tanyát. Jöttek az újabb és újabb hírek. Az intéző előbb beszélt a bandagazciával. Kiszivárgott az is, hogy a bandagazda azt mondotta: nem tud felelősséget vállalni az emberekért, az ő akarata ellenére szüntették be a munkát. Az intéző bejött a kastélyba az urasághoz utasítást kérni. Később, dél felé az a hír járta: az uraság hallani sem akar az egyezkedésről, ellenben telefonált a csendőrségnek. Délután előbb megérkeztek a csendőrök, nem sokkal később jöttek az aratók. Némán, hang nélkül, tömött sorokban, kaszával vállukon. Ott álltam az irodaépület sarkánál, ahol a menet megtorpant: a csendőrök vontak kordont az iroda elé. Állt a nép nagy némaságban, hang nélkül. S ez a dermedt csend olyan kifejező volt, hogy az összesereglett nézők is pisszenés nélkül várakoztak. A hallgatást a csendőrőrmester rekedt hangja törte meg: — Mit akarnak, emberek? Senki egy hangot nem ád. — Beszéljenek az uristenit, talán megkukultak? — Nem magukkal akarunk beszélni, hanem az urasággal — kiáltott oda egy arató az első sorból. Csodálkozva ismertem rá Kristóf bácsira. Ott állt elől félmeztelen, napszítta vállán kasza csüngött mozdulatlanul. Közel voltam hozzá, láttam, hogy szemrebbenés nélkül néz a csendőrökre. Megijedtem, valami furcsa veszélyt sejtettem és Kristóf bácsi egész más volt, mint amilyennek ismertem. A kíváncsiság azonban visszatartott. ' A csendőr hangja hallatszott ismét: — Menjenek szépen haza, emberek — adta mostmár lejebb. — Az intéző úrral beszéltek, a mél- tóságos úr úgysem mond mást. Felzúgott a tömeg. Ha az előbb fenséges volt a némaság, most oly félelmetes a moraj: — Beszélni akarunk az urasággal! Az irodabeliek néhány percig tanácskoztak és egyszer csak megjelent a méltóságos úr. Valósággal kigurult az ajtón, kopasz, hájfeje vöröses színben játszott. Valószínűleg szörnyen felháborodott az aratók láttán. Mindjárt azzal is kezdte: — Mi van emberek! Mi van! Szent Heverde napját ünnepük?! Nem érkezett tovább beszélni, egy félelmetes hang elvágta. — Csend! A méltóságos úr elhallgatott csodálkozva, s mire feleszmélt, előtte állt egy ember: Kristóf bácsi. Mély zengő hangján, most ő kezdett beszélni. Nem sokáig szólt, az emberek szörnyű helyzetéről, nyomorúságos béréről panaszkodott. Kérte, emeljék fel a bért. A méltóságos úr a beszéd alatt egyre sűrűbben kapott levegő után. Egyszer felordított: — Gazember! Ott termett Kristóf bácsi előtt és tulajdon kezével arcába vágott. A következő események emléke összekavarodik bennem. Mintha a tömeg előrerohant volna ... Egy kép azonban teljesen világosan áll előttem: lövés dördült és Kristóf bácsi kitámolygott a tömegből és egész közel mellettem elvágódott. Nyakából széles sávban bugyogott a vér, rozsdaszínre festve a füvet... Az élet, az aratás ünnepei azóta sokat változtak. Jártam aratáskor már a nyírbátori Lenin termelőszövetkezet tagjai között, ahol ebédszünetben öreg emberek meséltek a fiataloknak a régi aratásokról, Kristóf bácsihoz hasonló emberekről. Az ifjabb nemzedék már csak így ismeri meg a régi aratásokat. Jártam aratási ünnepségen a kéki ,.Uj utakon járó'1 termelő- szövetkezetben is. Itt együtt ünnepelték a cséplés befejezésével. Az egész alig tartott tovább egy hétnél. A munka nagyrészét gépek végezték. Ekkor beszéltem először azzal az öreg parasztemberrel, aki csak terményből részesedés fejében több mint hetven mázsát kapott. Ilyenkor, és ha a hullámzó búzatáblákat látom, eszembe jut Kristóf bácsi, amint ott feküdt vérben, aki az élet ünnepén halt meg az életért. Aki járja a határt és nézi a szemet, lelket gyönyörködtető látványt, annak jusson eszébe néha Kristóf bácsi, A, I*
