Néplap, 1954. június (11. évfolyam, 128-153. szám)
1954-06-26 / 150. szám
2 Találkozásom a szovjet emberekkel A komszomoiistők az ütemes munkáért Irta: SZ. GARBUZOV. A SZOVJETUNIÓBAN való egyhónapos kinttartózkodásom lehetővé tette, hogy megismerkedjem az újtípusú emberekkel, megismerkedjem azokkal az emberekkel, akik ma százával és ezrévei dolgoznak a különböző területeken — építve az új élet társadalmát, a virágzás korszakát — a kommunizmust. A sokezer közül egy embert kívánok bemutatni. Orlovszkij elvtársról van szó, a kirovszki kerület Hajnal kolhozának elnökéről. Egyszerű ember, 45 év körüli. A második világháborúban mint ezredes küzdött a partizánok élén. A kemény harcok közepette súlyosan megsebesült és elvesztette az egyik karját. Orlovszkij elvtársat súlyos sebesülése után a kórházba vitték, majd a párt elküldte üdülni. Az lett volna a feladata, hogy pihenjen, hiszen sokat tett hazájáért. Orlovszkij elvtárs azonban nem bírta hosszú ideig a pihenést. Levelet íratott Sztálin elvtársnak és kérte, engedje meg hogy ismét bekapcsolódhasson az trszág építésébe, mert nem tud jtHlenül üdülni akkor, amikor látja, hogy a háború okozta károk nilyen új, hatalmas feladat elé (Ellátják a szovjet népet. Kérte {ztálin elvtársat, engedje meg, J'.ogy ő elmehessen egy olyan te- lületre, ahol a háború nagy pusztításokat végzett és ahol a feladatok nagyok. SZTÁLIN ELVTÄRS köszönve fogadta kérését és eleget tett neki. Orlovszkij elvtárs Bjelorusz- szijába utazott, ahol elpusztult falvakkal, elhúnyt édesapjukat sirató gyermekekkel és sok-sok öz- vegyasszonriyal találkozott, akik hajléktalanul maradtak. Orlovszkij elvtárs valóban nehéz feladatokkal állt szemben, de nem ijedt meg ezektől és alkotni kezdet. Erős akarata és munkalendülete, munkakedve magával ragadta a kirovszki kerület dolgozóit és a romokból újjászületett, modern szélesutcájú falvakat építettek fel. Hét falu egyesült és Orlovszkij elvtárs vezetésével megalakult a Hajnal kolhoz. Amikor Orlovszkij elvtárssal legelőször találkoztam, mindjárt az első percben megnyert egyszerűségével és főleg azzal a népszerűséggel, amellyel a dolgozók körülveszik. Melegen érdeklődött Magyarország iránt, a magyar mezőgazdaság fejlődése iránt, de nagyon keveset beszélt önmagáról. Amit mi róla tudtunk meg, azt mind mások mesélték el, pl. azt is, hogy főiskolát végzett, hogy a Legfelső Tanács tagja, hogy a Szovjetunió Hőse. Annál többet beszélt a kolhozokról, a kolhoztagokról. Olyan embernek ismertem meg, aki nemcsak az eredményekről beszélt, hanem egyformán vetette fel a hibákat is. ELMONDOTTA, hogy a kolhoznak háromezer lakója van és ma eljutottak oda, hogy a kolhoztagokat nem kell külön „agitálni“, hogy menjenek dolgozni. Mindannyian tudják, hogy az a tízezer katasztrális hold, amelyen gazdálkodnak, az övék, azt jól meg kell művelni, mert csak ezzel járulhatnak hozzá az egész szovjet nép anyagi és kulturális fejlődéséhez. Elmondotta, hogy a jó kolhozvezetés első feltétele az, hogy megteremtsük a szilárd munkafegyelmet. Másik feltétel az, hogy a kolhoz gazdaságilag évről évre fejlődjön, ami náluk szintén megvan. Amíg 1952-ben négymillió rubel volt a kolhoz évi tisztajövedelme, addig 1953-ban tízmillióra emelkedett és 1955-ben 20 millió rubel lesz. „Ebben mi egészen biztosak vagyunk“ — mondotta határozottan. EREDMÉNYEIK közé tartozik még az is, hogy a kolhoznak három gőzmalma, külön téglagyára, három fűrésztelepe, egy kolbászgyára van. De vannak eredményeik az állattenyésztés területén is. összesen 1500 sertése van a kolhoznak, gőzfűtéses és vízvezetékes sertéskecceket készítettek. Külön tyúkfarmjuk van, hófehér Leghorn-fajta tyúkokat tenyésztenek. Külön tejszeparálójuk is van, amely egy év alatt egy és félmillió liter tejet dolgoz fel. Orlovszkij elvtárs sokat beszélt az emberekről. A kolhoztagokat, mint hozzátartozóit, gyermekeit említette mindenkor. Tréfásan meg is jegyezte, hogy ha ő meghal, őt a legjobban az özvegyasz- szonyok fogják megsiratni. Eddig ugyanis 120-nak kommendált férj- nekvalót és mind elfogadta. Elmondotta, hogy minden évben 40 lakást építenek a kolhoztagok részére, egy új emeletes iskolát építettek: egy tízosztályosat. Elmondotta azt is, hogy 19 pedagógusuk itt született ezekben a falvakban és ma saját szülőfalvaik gyermekeit nevelik a tudományokra. A DOLGOZÓKRÓL való gondoskodást és a kulturális fejlődést bizonyítja, az is, hogy a kolhoz nemrég fejezte be a 375 ezer rubelbe kerülő kultúrházat, ahol a dolgozók mindennapi szórakozásukat megtalálják. Évente a kolhoz klubjának kulturális költségeire 75 ezer rubelt fordítanak. Ma a kolhoznak 1900 kötetes könyvtára van, ezenkívül egy vándorkönyvtára, amely a többi falvakba is eljuttatja a kolhoztagokhoz a könyvet, mert nemcsak azokról az emberekről gondoskodnak, akik a központban laknak, hanem a távoli falvak dolgozóiról is. Azok gyermekei is a központi iskolába járnak. Nem gyalog — nem kell mindjárt ilyet gondolni. Reggelenkint 19 teherautó indul ki a kolhoz^ központjából a szélrózsa minden irányába és mire megkezdődik a tanítás, kis nebulókkal tele térnek vissza. Jövőre 200 ágyas szanatórium építéséhez kezdenek, amelynek építőanyaga már meg is van, bár négymillió rubelbe került. Amint már említettem, Orlovszkij elvtárs a hibákról is hasonló nyíltsággal beszélt. Elmondta, hogy kevésbbé észszerűen használta ki a kolhoz a villanyenergiát. A továbbiakban azt említette, hogy kevés gondot fordítottak a kulturális fejlődésre, rendszeres kultúréletre. Gyengén működnek a színjátszó csoportok, a fúvós- zenekarok, a sport-szakkörök. Hiba a továbbiakban, hogy a kolhoz dolgozói közül „csak“ 160-an végezték el a főiskolát. (Orlovszkij elvtárs homlokát ráncolta bosszúságában, amikor erről beszélt s nem tudott hova lenni a csodálkozástól, hogy mi idegenek nem háborodunk fel ilyen „égbekiáltó“ hibák hallatára.) Azt pedig már tréfásan jegyezte meg: a hibák közé tartozik az is, hogy nincs jó szakácsuk, bár ez a foglalkozás a legfontosabb szakmák közé tartozik. SOKAT, nagyon sokat lehetne még írni Orlovszkij elvtársról, nemrég megismert drága barátunkról, érdekes beszélgetéseinkről, arról, hogy milyen tájékozot- tan beszélt Majakovszkijról, Puskinról, Tolsztojról, Csajkovszkijról, Glinkáról és — nem kis büszkeséggel írom le — Petőfi Sándorról, Móricz Zsigmondról is. Ne csodálkozzék senki azon, hogy Orlovszkij elnököt nagyon szeretik a kolhoz tagjai. Bármelyik portán lép be, a legnagyobb megbecsüléssel üdvözlik a nagyok és kicsik egyaránt. Bármikor, bármerre tartok előadást szovjetunióbeli élményemről, soha nem fogok megfeledkezni róla, mint olyan emberről, akitől sokat tanulhatunk. Kecskovszki József. Az SzKP központi bizottsága a Komszomol Xii. kongresszusához mtezeit üdvözleteben az állami, gazdasági es kulturális epitesben való tevekeny részvételre hívta iel a komszomohstakat. A pártnak ez a felhívása lazbanozca a minszki gepkocsigyar komszomoi- aktivistáit. Nem vártak gyűlésekre es értekezletekre, nem vártak a „felülről'’ jövő utasításokat, hanem gondolkozni kezdtek azon, hogyan lehetne meg jobban s ami a legfőbb, még nagyobb gyakorlati eredménnyel beavatkozni a gyár munkájába. Denát mivel is kezdjék? — Hívjátok harcba az ifjúságot az ütemes munkáért— mondották a pártbizottságban. — A munkatermelékenység nagyarányú növeléséhez arra van szükségünk, hogy mindennap azonos erővel, lendülettel tudjunk dolgozni. Igen, ez volt a legfontosabb láncszem, ez yolt az az élő, igazi ügy, amit a komszomolisták kerestek. A gyár teljesítette a tervet, megbirkózott az előirányzattal, de milyen áron? A hónap harmadik dekádjában a műhelyekben megkezdődött a roham. A vezetők éjjel-nappal a futószalagon „ültek“. Ki törődött a já- zas hajszában a minőséggel, kinek volt gondja a készítmények önköltségének csökkentésére, az állami eszközök takarékos fel- használására? Egyetlen cél lebegett mindenki előtt: teljesítem a tervet! A fiatal szakemberek egy csoportja a komszomol bizottság megbízásából műhelyenkint figyelni kezdte, mi zavarja az ütemes munkát? — Vizsgáljuk meg a kérdést — mondotta később Sztyepan Kudra, fiatal tervező a kom- szomol-bizottság értekezletén. — A gyár teljesíti a tervet, tehát a szérszámgépállomány képes a kitűzött mennyiségű készítmény megmunkálására. A szerszámgépekei ellátó munkaerőben sincs hiány. Következésképpen a rohammunkának egyetlen objektív oka sincs. A hiba csakis a munka megszervezésében lehet. — Igen ,azért divat nálunk a „hajrá”, mert elbámészkodunk, mert a „szűk keresztmetszetekre” hivatkozunk, hozzászoktunk a felületességhez. S mindaddig megmarad nálunk a hóvégi hajrá, amíg a munkaütem megsértői ellen indított harcba be nem vonjuk a dolgozók túlnyomó részét. E beszélgetésből nem volt nehéz levonni a következtetést: bátran „ki kell söpörni a szobából a szemetet”, fel kell tárni a szervezetlenség okait és meg kell nevezni azokat, akik ebben hibások. A hónap első napjától kezdve harcolni keli a tervért s nem szabad eltűrni azt, hogy „majd megcsináljuk holnap , „majd rendbehozzuk később”. így született meg az a gondolat, hogy meg kell szervezni az' ütemes termelésért vívott harc komszomolista parancsnokságát. A parancsnokság vezetésevei Sztyepan Kudrát bízták meg. A parancsnokság tagjai teljes önkéntesség alapján a fiatal szakemberekből és szakképzett munkásokból kerültek ki. A parancsnokság csoportokra oszlott s minden csoportnak megvolt a maga műhelye, amelynek munkáját figyelemmel kísérte. A komszomolista parancsnok-: ság nagyszerűen teljesítette feladatát. Az ütemes munka megsértői szatirikus plakátokra kerültek. A komszomolista-parancsnok- ság megfigyeléseinek alapján a műhelyekben kidolgozták azoknak a szervezeti intézkedéseknek programmját, amelyeknek meg-j valósítása végetvet a hajrának és1 biztosítja a precíz, ütemes munkát, a Programm kidolgozásában! a műhelyek minden munkása,; technikusa, mérnöke résztvett. A programmot azután a pártszervezet és az igazgatóság is meg-1 vitatta és jóváhagyta. A jóváha-1 gyott programmokat szembeötlő1 helyen kifüggesztették. A terv. mindazt magábanfoglalta, hogy kinek és milyen határidőre keli az egyes feladatokat elvégeznie. A komszomolista-parancsnok-4 ság tagjai munkaidejükön kívül; végezték el feladatukat, de soha senki nem panaszkodott arra,1 hogy túlterhelik, nem fordult' elő olyan eset, hogy valaki visz-: szautasította volna a megbízatást. A fiúk látták erőfeszítésük kézzelfogható eredményeit. — A] futószalag munkájában egyre: ritkább lett a fennakadás. A tár-1 sadalmi ellenőrzés fokozta min-; den dolgozó felelősségérzetét. Sj mennyi emberi munkát, mennyi’ fémet megtakarítottak azzal,! hogy a műhelyekben felszámol-' ták a hóeleji lazaságot s a hó-! végi hajrát. Ezenkívül minden! fiatal szakember tapasztalja, milyen nagyszerű iskolát jelent számára az. hogy a komszomo-: lista-parancsnokságon dolgozik. A gyárigazgatóság és a párt-; szervezet nagyraérté^elte az ifjú1 hazafiak példamutató kezdeményezését. A parancsnokság tagjai köszönetét és prémiumot is kaptak azért a segítségért, amelyet a gyárnak nyújtottak a munkatermelékenység növelésében és a minőség megjavításé-1 ban. ECptY életműből* BARNA LAJOS úgy került bele az élet forgatagába, mint egyszerű ta- ínyasi tanító. Az apai házból nem holott mást, mint szegénységet és tisztességet, no meg a búcsúzó hagyatékot: „Menj fiam, viseld magad emberül. Ne feledkezz meg soha a szegénységről, melyből származol. Tanítsd őket emberségre, betűvetésre.” És Barna Lajos elindult. Szívében az eszmével, a tanítás vágyának lobogásá- val és azért, hogy valóra- váltsa a szülői ház örökét, parancsát: „Helytállni, sohasem megtagadni azt a kezet, amely felemelt, szárnyrabocsájtott!” A negyvenes évek elején — egy böszörményi tanyán görnyedhátú, roggyant-tér- rlü, inas parasztok ha lezökkentek fáradalmat, nyűgöt, szidalmat, úri parancsszót és koibácsot feledő —, pipaszó mellett a ű'lerék legényről”, a takarói, fiacal tanítóról ejtettek szót tisztelettel, szeretettel, — mint amikor családbéliről tesznek említést. Olyan a jó hír, mint a fecskemadár: sebesróptű, magasba száll. így jutott el a debreceni pedagóguskörhöz is a híre. 1948- ban, ahogy eldőlt a harc, s a hatalom véglegesen, visszavonhatatlanul a népé lett, — fellendült az ifjúsági élet is. Budapestre hívják gyorspostával, de már viszik is egyenesen az úttörő központba, mert kell ott a gyerekkel bánni tudó nevelő. 1949- BEN már új frontra küldi a munkásosztály, mint kipróbált, harcos, hű tanító fiát. És Barna Lajos elindul a hívó szóra, mert a munkásezrek szavában ott zeng az apai szó is, a figyelmeztető: Helytállás! Hűség! Hamarosan gyermekotthon élére állítják. Előbb Debrecenben, majd Karcagon dolgozik. 1951-ben Bal- kányba kerül a költöző gyermekotthonnal. Azt mondják, hogy már a porta elárulja gazdáját és tényleg így van. A bal- kányi gyermekotthon külseje, belseje vallatás nélkül is beszél. Éspedig ilyenformán: Ragyogó tisztaság az ebédlőben, a hálószobákban, rend a szekrényekben, rend — szinte katonás rend mindenütt, ahová a szem tekint. A százados park is gondos, törődő kezekről tesz tanúságot. Sehol egy szemét az udvaron, sehol egy karcolás a falon. Itt igazán érzik, hogy a: „becsüld meg a társadalmi tulajdont” jelszó élő tartalom. MIRE KÉPES az ember, ha megvan benne a cselekvési vágy, a teremtő élet igenlésének szenvedélye! Lám, Barna Lajos mit ki nem talál! Úgy gondolja, hogy a „fiainak” akkor ád legtöbbet magából, s a világból, ha munkára, életrevalóságra, helytállásra neveli őket. Olyan famegmunkáló műhelyt létesítettek, melyben megtanulják a gyermekek a faesztergályozást, a szalag-körfűrész, a fúrógép kezelését, — hogyha kikerülnek az életbe, hát ezt is tudják. Itt, ebben a gyermekotthonban világos értelmet, testet ölt a jelszó: „politechnikai képzés”. És micsoda remek emberi távlat! Micsoda életpro- gramm!... Mert ezek a fiúk nemcsak a körfűrészt, nemcsak a villany- motort ismerik, hanem a szántás-vetés, kertészkedés mesterségét is. Pompás 5 holdas konyhakertjük van, amit maguk gondoznak. — Együtt, közösen, nevelők, gyerekek, élén az igazgatóval, mert Barna Lajos azt tartja, az ókori bölcsekkel, s Makarenkóval: „A példa nevel a legjobban.” DE HÄT kik ezek az emberek? Diákok és nevelők? Honnan jöttek, s hogyan verődnek, formálódnak újfajta közösséggé? — Hiszen megannyi élet, megannyi embersörs. Ezek a kérdések izgatnak, amikor megpróbálok egyre mélyebben ásni az emberi lélekbe, hogy val- latóra fogjam, megismerjem rejtelmeit, s a választ, mit magammal hozok, mint tengerből a gyöngyöt a halász, odategyem az emberi kultúra asztalára; bevéssem a szívekbe és az agyakba... Mert sietni kell az élet országútján. Az élet országúján, ahol közelednek, s távolodnak a nemzedékek. Még látni, mint vész ködbe a távolodók alakja, mint zsugorodik ponttá, s porrá ..., de már emerről közeleg az új nemzedék. Léptük keményebb, bátrabb, tartásuk egyenesebb, célratörőbb, lépteik alatt dübörög a föld ... Jönnek, jönnek, tarsolyukban az új élet ígéretével, s a tartozással, mellyel az apának, vagy az anyának, avagy mindkettőnek, ki tudja, de az biztos, hogy legtöbbjének a sors adós maradt. ERRE GONDOLOK most, ahogy Barna Lajos felnyitja előttem a sorsok zsilipjét, s felém árad széles hömpölygéssel, fodrozódva nyolcvan ifjú élet. — Sok köztük a tépett- lelkű, sebzett szívű, — mondja Barna Lajos. — Van ki anyját, apját sose látta. Van kit anyja, van kit apja taszított el magától. Van köztük olyan is .., Különben elmondok egyet töviről hegyire. Tán a legjellemzőbb, — s azzal megered a történet. ... — A dolog úgy tör-J tént, hogy a gyerek édesapja Leningrádnál elesett. Az édesanya várta haza urát, gyermeke apját, de hiába . .. Jöttek a megpróbáltatással terhes napok. Jött az elviselhetetlen magány. Rászakadtak az asz- szonyra a kenyérgondok, a családfenntartás, a gyermeknevelés gondjai. Ki tudná azt megmondani, hogy az éhség, a nincste-; lenség, a sivár, szomorú élet, a magányos özvegység volt-e az okozó, de 1954 JUNIUS 26, SZOMBAT • r NÉPLAP X ^