Néplap, 1954. március (11. évfolyam, 52-76. szám)

1954-03-10 / 58. szám

ISk.4 MÁRCIUS 10, SZERDA

.\ *•: l ’ L á lJ

3

KÉT KEDVE§ VE\(1E€!Í \K

Vtorisz Andrcjcv Li^yiju Kzuliarci szkaju

KI Is ez a világhírű színész, honnan tndnlt cif — kérdezik sokan. Olyan jó lenne vele kezet szó. ritani, pár szót váltani.

Talán saját szavaival róla:

,,A szgradovi kombájngyúr munkása voltam, mint lakatos és villanyszerelő dolgoztam ott. A gyárnak nagy klubja volt, s a szinházkörben munkásszínjátszóként vettem részt. A színházkor vezetője a köztársaság színművésze, Ivan Artyomovics Zlonov volt. E munkája volt az ő önzetlen se. gítsége és egyszerű szívélyes szeretete a mi nö. vekvő, új munkásművészetünk iránt. Amennyire csak tudta, igyekezett átadni a régi, nagy orosz művészek tapasztalatait, segíteni a fiatalokat fejlődésükben. Egyszer magához hivatott engem és azt mondotta, hogy személyesen nekem azt ajánlaná: foglalkozzam komolyan a színházművészettel. Azt ajánlotta, hogy tanuljak a éves színésziskolában, amely az ő nevét viseli. Munkámat a gyárban úgy osztották be, hogy dolgozhattam is és tanulhattam is. Három éven át tanultam így, ősz. szekötve a nyári munkát a tanulással, tanulás negyedik évében a gyár felszabadított a munka alól, hogy levizsgázhassam. Gyári ösztöndijat kap. iám. Sohasem felejtem el azt a csodálatos napot, amikor diplomámmal visszatértem a gyárba, „szülő- munkahelyemre”. összegyűltek régi ismerőseim, a munkások^ tréfálkoztak velem. Emlékszem Kara- jov, az egyik öreg munkás felállt egy sámlira és egy kis beszédet mondott: „íme, elvtársak —mon. dotta — 1130 kombájn mellett egy színészt is ki. bocsa j lőttünk”.

Hadd mutassuk be a hozzánk érkezett másik kedves vendégünket, Ligyija Szuharevsskaját is. Derűs' mosolygó aro tekint ránk. Nem véletlen, hogy a, Szovjetunióban, s immár világszerte' az egyik legnépszerűbb, legrokonszenvesebb nőalakja a szovjet filmeknek. Bár keveset filmezik, főként színházban dolgozik, mégis a „Becsületbírőság’, a „Ilimszkij Korszakon” című filmek olyan nevet szereztek számára, amelyek azoknak osztályrésze, akiket gyakran látunk mozivásznon.

Ligyija, Szuharevszkaja Sztálin-díjas, az OSZSZSZK és a Tadzsik SZSZK érdemes művésze.

Nagy része van abban, hogy a Szovjetunióban is egy ideig bizonyos művészkörökben mostoha gyermekként kezelt komédia ismét megbecsült műfajjá vált. A komédia lebecsülése annyit jelentene, mint lesziirkíteni az eletet, mint elszínteleníteni a sokszínű, gazdag érzésskálájú emberi életet. Az öröm, kacagás nagy ajándék az embertől az embe. veknek.

Sokszor az emberek kiváncsiak az élet furcsaságait, hibáit kigúnyoló komédiákra, mert ezek. nek a görbe tükrében mindig viszont látja az éle. tét és örvendezve tapasztalja, hogy az ő hibái még. sem olyan nagyok, nevetségesek, mint éppen azé, akinek a sorsát mintázzák a gzínpadon, filmen.

Ligyija Szuharevszkaja bátran foglalt állást a komédia, az életvidámmá got, derűt sugárzó színi- filmszinházi előadások mellett.

Színházi alakításai felejthetetlen nagy élményt nyújtanak, filmjeiben sem nyújt művészi színvonalban kisebb értékűt.

tidvüzöliiih szoviet vendégeínhef

Olyan meglepetés, olyan nagy öröm ez, hogy csak a szívek, a csillogó, boldog mosolyéi szemek tudnak beszélni; a szavak sután bukdácsolnak. Hát igaz? Csakugyan jönnek? — kérdezik az emberek, összedugva fejüket, mintha féltve őrzött titkot vennének szájukra. Száll a hír, gyorsröptű szárnyon: Jön Andrejev, a „Szibériai rapszódia“' Burmakjának, a „Berlin elcstc“ Ivanov olvasztárának, a „Feledhetetlen 1919“ Sibajev matrózának és még szebbnél szebb filmek kedves, kerekképű, csupa erő, egészség, eleven, rokonszenves alakja.

Jön Ligyija Szuharevszkaja, a „Rimszkij Korszakov“ című film rokonszenves főszereplője.

Erről esik szó az iskolában, az állami áruházban, a dohánygyárban, a színesedő földeken.

Sürgés-forgás, lázas készülődés Nyíregyházán. Vendégek jönnek a házhoz, de még nem is akármilyen.

Érthető, hogy a ritka, kedves vendégnek kijáró szeretettel és tisztelettel várja itt mindenki Nyíregyházán és szerte a megyében őket. Annak a népnek hírnökeit köszöntjük bennük, amely megteremtette, elindította az új magyar életet. 45-ben a

fegyver szavával tettek pontot a múltra, s nyitották meg a népi demokratikus új magyar élet kapuját. A fegyverek zajának clncmultával új küldetésben jöttek, s jönnek hozzánk a Mat- roszovok, Zóják népének fiai.

Eljöttek hazánkba a szovho- zok, az üzemek, tudományok, művészetek legjobb művelői. Ma abban a kitüntető megtiszteltetésben lehet részünk, hogy a szovjet film ünnepére érkezett küldöttség két kiváló művésztagját is üdvözölhetjük Nyíregyházán.

A szovjet film nemcsak nagy élményt nyújt, hanem eleven' ösztönzést, segítséget is ad a mindennapi munkához. És inest" a filmünnep alkalmával látnunk kell, milyen nagy segítséget adott filmgyártásunknak az új magyar filmek elkészítésében a szovjet film. Ott van ez a segítség a „Talpalatnyi föld“ nemzetközi sikerében, a „Különös házasság“ művészi hatásában és a „Déryné", a „Szabóné“, s va-j lamennyi új film eredményei-' ben.

Az idei barátsági hónap alkalmával megyénkbe érkezett vendégeket, mint kedves régi ismerősöket, az „idősebb testvér“' gyermekeiként köszöntjük.

Ünnepi előadás a Kéke-moziban a szovjet vendégek részvételével

Ma, szerdán este fél 7 órai kezdettel a Béke-moziban ünnepi díszelőadás lesz. Bemutatásra kerül a „Feledhetetlen 1919“. Mint ismeretes, e film egyik főszereplője Borisz Andre jev, Sibajev matróz alakítója.

A film? ön-ól szól, hogyan áll elő

net

a fordulat Sztálin elvtárs megjelenésével Pétervárott. 1919 nyarán, a legnehezebb időkben érkezik meg Sztálin elvtárs Péter- várra a Központi Bizottság megbízásából, hogy felszámolja a íehérgárdista árulók és zendülök1 fészkét, A front megszilárdításának, valamint a rend megterem« tésének feladatával Lenin elvtárs Sztálin elvtársat bízza meg.

Az ünnepi díszelőadáson megjelenik Borisz Andrejev és Ligyija Szuharevszkaja is. A disz- előadás megnyitóját Szigetvári Lajos elvtárs, a Magyar Dolgozók Pártja megyei bizottságának ágit, prop. titkára mondja,

Fellángolt a harc Reichstagért. Itt is, ott is sebesültek hullanak a földre. Olyan a dörgés, hogy 'sem nyögés, sem parancsszó nem hallatszik. Jegorov, Kantarija és Ivanov a lépcső baloldali korlátjához fut, mert az épületbe még nem lehet behatolni.

Ivanov gránátot dob a rézzel kivert tölgyfaajtóra, majd másodikat, harmadikat — az ajtó széthasado- zik. Ivanov egy pillanatra hátrafordul, mielőtt beugranak a nyíláson. Utána jobbról, balról harci önfeledt- ségben rohannak és kúsznak az emberek. Kiabálnak, hadonásznak, énekelnek, tombolnak. Folyik a vérük és rohannak, nem törődve a sebekkel. Elkergetik maguktól az egészség- ügyi katonákat.

A lépcső közepén Zajcev elesik, melléhez kap és keze egyszerre csupa vér lesz.

— Szörnyűség!*... — kiált. — Borzasztó!.., Nem jutok el!..,

Juszupov hozzárohan:

— Mi van veled?

Zajcev azonban semmit

sem válaszol. A Reichstag- ra néz: Itt van az átkozott, itt van, de nincs annyi ereje már, hogy bejusson a belsejébe.

Elgyöngülő kezével előhúzza zsebkendőjét, megmártja saját vérében, oda- nyujtja Juszupovnak.

— Testvér, ha eljutsz a Reichstagba, tűzd ki ott az én zászlómat. Helyettem tűzd ki! Holtan is ott akarok lenni!

Juszupov átveszi az át- vérzett kendőt, és fogát csikorgatva törtet előre.

Jegorov és Kantarija a zászlóval berohan az épület belsejébe. Valami súlyosan zuhan a lábaik elé a magasból. Felemelik a fejüket.

Az első és második emelet ablakaiból matracokba és szalmazsákokba csavart, halálra rémült németek ugrálnak lefelé.

Elől Ivanov. Néhány gránát eldobása után már megvetette a lábát az első emelet kétszárnyú, kerek előcsarnokában A felső erkélyről a németek azzal védekeznek, ami éppen a kezükbe kerül: géppisztolyból lőnek, súlyos fatörmelékeket haj igáinak, gránátokat dobálnak. Ivanov éppen csak, hogy beront, amikor a mennyezetről leválik az óriás csillár és lehullva szétrobban, mint valami lövedék.

A bejáratnál feltűnik Jegorov és Kantarija a zászlóval.

— Megkerülni! Megkerülni! — kiált oda Ivanov.

— Menjetek arrébb! Fedezlek! — kiált és a sarokba kúszik, egy fülkébe, valamiféle német császár szobrának oltalma alá.

— No, fritz, fedezz csak egy ideig! — kocogtatja meg a szobrot és hozzátámaszkodva eldob egy kézigránátot.

A közelben tartózkodó németek megfutamodnak és Jegorov meg Kantarija tovább törtetnek.

...' Kantarija és Jegorov szűk, sötét lépcsőkön hág fölfelé. Mindenfelé harcolnak. A németek papírcsomókat halmoznak össze és meggyujtják. A füst végiggomolyog a szűk folyosókon, szinte leveri az embert a lábáról.

Egy keskeny lépcsőfokon Jegorov és Kantarija megáll, hogy kifújja magát és tájékozódjék.

— Előre? — kérdi bajtársát Jegorov.

— Előre! — válaszol Kantarija.

Feljebb kúsznak.

Ivanov közben a falhoz lapul, kezében gránátot szorongat. Észreveszi, hogy a sarok mögött két lépésre tőle egy német rejtőzködik és nehezen zihál.

Mindketten várnak, mint a vadászok. Egyszeresak Ivanov hasraveti magát, a

német gránát hátrább robban, ő pedig a sajátját pontosan dobja. Tovább kúszik, meg sem nézi, hogy mi maradt a németből.

Ezalatt Jegorov és Kantarija felért az épület tetejére a bronzlovakhoz. Futnak, zihálnak és botladoznak a törmelékeken. A bronzlovak mellett széttárt karral Juszupov hever. Zajcev kis véres kendője az egyik bronzló hátán lengedez.

Jegorov és Kantarija a zászlót egy hasadt bronzhálóba tűzik és lenéznek a tetőről a térre. Odarohan Ivanov és meglátja a fekvő Juszupovot, odaugrik hozzá, karjába emeli:

— Juszuf, kedvesem, mi van veled? Nézd, Berlin a miénk! Nézd, hol vagyunk!

De Juszuf nem válaszol.

Ivanov óvatosan leteszi a testét és lenéz a térre.

— Hurrá! — hangzik az egész téren és a Tiergar- tenben, a Spreetől a Brandenburgi Kapuig.

Sokezer harcos látta meg távolról a győzelem zászlaját a Reichstag fölött. Iva- rtov letörli könnyeit és énekelni kezd:

„Ej, te Ványa, Ványa .. .**

A Reichstag nagytermében még ég valami, gomolyog a füst sebesültek kúsznak és hörögnek, de már szovjet harcosok százai töltik meg a termet, írják fel nevüket a falakra, tisztelet« tel szemlélgetik a Berlinért folyó harc utolsó „csataterét“.

Valamelyik frontszínház fiatal énekesnője ledobja magáról vattakabátját és köpenyét, hosszú estélyi ruha van rajta, fölhág egy ledőlt márványszobor talapzatára és dalolni kezdi a „Sztálin kantátát“. Sokszáz hang veszi át a dalt, amely fenyegetőn száll a nemrég befejeződött harc tüze és füstje fölött.

A Reichstag előtti téren pedig már táncolnak. Egy türkmén katona kiveszi hátizsákjából féltve őrzött köpenyét és zubbonya fölé öltve, táncolni megy. Kantarija dobbal kíséri táncát és a tömeg tapsolni kezd. A harcosok sisakjain és csajkáin feliratok virítanak: „Vladivosztok—Berlin“, — „Tbiliszi—Berlin“, — „Sztálingrád—Berlin“.

— Ni, az ördögök! Még enni sem hagynak rendesen, — morogja egy orosz katona, leteszi konzervdobozát és befelé igyekszik a táncoló körbe, hogy ki ne maradjon.

Fogoly leány fut be a körbe. Utána egy másik.

Miközben az egész tér énekel és táncol, az emberek tucatjával futnak a

Reichstag falához és rónak rá krétával, vagy vésnek bele késsel feliratokat:

„Bakuból jöttem, Berlinbe értem, ha kell, messzebb is elmegyek. Arsak Mnaca- kanjan.“

Egy másik szerző bajtársai vállára hág s azt írja, amit lentről mondanak neki, — nyilván nagyon mulatságos dolog lehet, mért- mind kacagnak, kórusban mondogatják, — egyik a másiknak adja tovább. Lehet, hogy gúnyvers Hitlerről, vagy útravaló a számára.

Oldalt ukránok énekelnek. Énekel Alekszej Ivanov is. A Reichstag széles gránitlépcsőjén áll s ezer, meg ezer kedves arcot lát maga előtt, szeme könnybe- lábad. Natasára gondol és a nagy győzelem örömét elnyomja benne a bánat. <5 nincs vele, s lehet, hogy már soha nem is lesz. Pedig Natasa ugyanitt áll, a Reichstag előtti hatalmas téren, ezer meg ezer szovjet ember között és szeméből az öröm könnyei peregnek. Ezekben a pillanatokban ő is Alekszejre gondol és néha már szinte az az érzése, mintha a fiú hangja csengene mellette: s még mintha kedvenc dalát is hallaná: „Eh, te Ványa!“ Keresni kezdi, de ebben a tömegben lehetetlen valakit megtalálni.

Részlei- Berlin eleste című film forgatókönyvéből