Néplap, 1953. december (10. évfolyam, 282-307. szám)
1953-12-06 / 287. szám
4 N £ £> L A l* tS58 DBO&MBEK 8, TASAKNAP BENCZI GYULA HEGEDŰJE Négy évtizede már, hogy meghalt 'nyíregyházám a legendáshírű cigányprímás, Benézi Gyula, miután halálos ágyán reszkető kézzel még vgyszer eljátszotta kedvenc zene. darabját, a, „Repülj fecském"-et, tminl est annakidején Krúdy Gyula, Benozi egyik, legjobb barátja megírta. l&mlékeatsiink erre az iemberre, aki a kis orosi kunyhóból elindulva, oly igézőén fényes szép pályát futott ög abban a poshadt, tehetséget sorvasztó korban, amikor Nyíregyháza „kulturális ” életének az volt a legnagyobb eseménye, hogy az egyik Dessetcffy gróg lóháton ment be a Koronába... n született 1850 egyik u i It S IIII ködös ősei napján. És már hatéves korában hegedült. Esténként, amikor ac alkonyat rá. terítette a falura csillagos köntö. sét, szépséges hegedűssó csendült fei a vályogkunyhók tájékáról. Ott ült az egyik szalmatetős, csörgő, ereszd kunyhöoska küszöbén a kis Benczi Gyula. Muzsikált. Azt mondják róla: szép nagy fekete szemei voltak már akkor is, sok fény fért el bennük, És azt mondják, muzsikáló lelkinek fényessége ült a szemében. Amikor hegedült, körülülték ap. rák, nagyok, gyerekek, felnőttek, nemzetségben szakértők, s csak sut. lógva hajtogatták: „Gyulából híres muzsikus lesz". Ki tudja kitől, hogyan tanult meg gyermekkorú- ban muzsikálni? A szelídhajldsú nyíri domboktól, rezgő levelű nyiroktól, tarkavirágos tavaszi mezőtől? Nagyon szeretett csatangolni árkon- bokron keresztül hegedűvel a kézé. bm, muzsikálva... 4. „csodagyerek” hire eljutott a földesűr fülébe is. Meghallgatta és magával vitte. Mutogatni, dicsekedni velő. Benozi Gyula, meg-meg- nyorgello a véletlen szerencsét és — tanulni kezdett. Tapasztalt, öreg muzsikusoktól Nyíregyházán, ahol mér a Koronában is játszott. Az. tán felkerült Pestre, beiratkozott a Zeneakadémiára, megismerkedett a zene csodálatosan, szép, nagy bíró. dalmával, Beethoven, Liszt nevével. Nagy tehetsége feltűnést keltett, egyik kávéházból a. másikba, csalogatták. Szeretett volna egyszer önálló hangversenyt is adni, ám az orosi kunyhó lakója előtt nem nyílt meg az előkelő konzervatórium díszes hangversenyterme. 6 csak „muzsikus” volt. Párizs, Lsndsn dűjóvei. Híre jött, hogy Párizsban összegyűlnek a világ legjobb zene- karai hangversenyre. Benczi Gyula elhatározta, hogy résztvesz rajta zenekarával. Nagynevű zenészek hangszerein csendültek fel a szebbnél-szebb akkordok. Benozi szerényen húzódott meg társaival, aztán, tImikor rájuk került, a, sor, furcsa kívánsággal lépett elő. Azt kérte, hogy oltsák el az összes villanyt, sötétben alca-r játszani. Kívánságát teljesítették s «, halotti néma csendben, sötétben megrendültek Benczi Gyula hegedűjének húrjai, löszt magyar rapszódiáját ját. szotta, aztán lángoló tüzes meló. didjú verfomkósok viharzottak a húrokon. Benczi Gyula megns/erie az első dijat. A következő állomások: Bécs, Berlin, majd az angol királynő sze, mélye# kívánságára Txmifmha hívják. A királynő először azt kérte, hogy kedvenc dalát muzsikálja, majd Benczi nótájára volt kíváncsi. A hires muzsikus ezt játszotta: Gigánm vagyok, árokpartján születtem . . . ” PpJprvár as> cdrok fr>i CICI Tűi, városa kívánta ezekután Benczi hegedűjét hallani. Úgy hírlik, ahogy a családi legenda, történet megőrizte, hogy a cár udvari zenésznek nevezte ki, minden jóval ellátta. Am akkor Benczi Gyulát már nagyon bántotta a honvágy. Visseavágyott Magyarországra s ott is szükebb hazájába, a Nyírségre. A cár nem akarta elengedni. ünnepséget rendezett, amelyen királyi koronát rakott a fejére, megkoronázta a vív' oigá. nyalnak királyává. Lehet, hogy pontosan emiatt a komédia miatt undorodott meg vég. leg a odri udvartól, mert késedelem nélkül vonatra, ült és meg sem állt Nyíregyházáig. Hazajött. A lependő, a^t tartotta akkoriban a, világhíres muzsikusról, hogy 6 a leg gőgösebb prímás Magyarországon, nem muzsikál akárkinek% csak a kiválasztottaknak. Hát C2 igy is volt. Az egyik alkalommal a vencsellői gróf hívta meg. Benczi elindult a gróf kocsijával, amit érte küldtek. Aztán amikor a, falu határába érkezett, szépen leszállt a kocsiról, a fogatot elküldte, ő meg gyalogosan bandukolt be a szélső agyagviskó. lwz. Ott megállt és muzsikálni kéz- dett. A kiválasztottaknak... Benczi tub tfÜSítZ nete. Háláin után atyafisá-ga nem törődött a pénzbeli örökséggel, csak azért indult meg a. harc: kié legyen Benczi Gyula hegedűje, amely sok évtizeden keresztül ontotta magából a, csodálatos daliamókát, a hegedű régi olasz hegedű volt s cl legtöbb jusst Sárai Elemér, Benczi öccse formálta hozzá. Az özvegy azonban nem akart tőle megválni. Aztán mégiscsak meg kellett válni tőle — pénzért kellett eladni egy nyíregyházi úrnak, Ju. hász Sándornak. De nem is a, fontos! XJgyan mit is ér az a hegedű, amelyik tokbazárva porosodik valamelyik műgyűjtő aUnárionvának díszbe- lyénf! A,; élő hegedűnek van értéke csak! Benozi Gyula unokája, Jenő, szintén hegedül, A József Attila kultúr h-áz népi zenekarának vezetője. Fiatal fiú, a nyíregyházi se. nei8koldban tanult az elmúlt évben s most újra beiratkozik. Az az el. határozása, hogy megszöhltalja Benczi GyuU világhíres hegedűjét... Miről beszéltek régen a rétközi harangok? Részletet köztünk d»\ Kiss Lajos Kossuth-dílas nóoraizi kutató eev 1929-ben megjelent dolgozatából, amelynek címe: „Földművelés a Rétközön“. Rétköz Szabolcs vármesve- svének a Tisza által körülkerített részén terül el. a jelenleg Lónyai csatorna és a Tisza között, Venosellötöi Tuzsérig. a dolgozat e része a nép múltbeli nyomorúságáról beszél. „Az állandó szűkös életről tájékoztatnak bennünket a nép szel- lemi termékei, melyek szerint még a harangok is a nép nyomorúságát hirde- tik. A legkisebb rétközi községnek, Rád- nak a harangja kezdte a panaszkodást: Nincsen kenyér Radon — a legnagyobb községé, Halászé búgva hirdette tovább: Már Halászban sincs kenyér, a megyeri kisharang is szaporán fecsegte: Megyére n sincs, Megyeren sincs. Erre a kétségbeejtő panaszra a Nyírség szélén fekvő Kemecse harangja sajnálkozva kérdezte: Boldog isten, honnan élnek őkemék? ... ... S ha a nyomorúságszülte humor a legnagyobb községet is így jellemezte: éhenvári Nagyhalász, úgy a legkisebb községre is találó -a mondás: Nincsen kenyér Radon, majd vesznek a nádon. De az öröm kitörései se biztatnak sok jóval, mint a ké- ki táncszólás mutatja: happáré, ha nincs kenyér, van máié! Az újesztendői köszöntő versben is csak máiéért eseng a rétközi gyerek: Ujesztendöbe Bújj a kemencébe. Srsdd ki a máiét Rongyos leoetíőbe: Adj e«vet belőle! Méltán sóhajtott fel a rádi kálvinista pap, mikor csolnakon vitték a nádak közötti vízi úton eklézsiájára: Kák. Demecitr, Mérvéi'. Rád, Nem te:*er.i ;tt egyéb, csak aóré, meg nád. Uram. éhen hal itt » te szolgád! Nem mese, vagy rá- fogás, — mai öregek bizonyíthatják, — hogy Beszterecen nem ismerték a búzakenyeret. Gabonakenyér is csak a gazdagok asztalán volt. Domb- rádon éveken át nem sütöttek sok kernen- cében. Rétközi szólás szerint fű nőtt a kemence fenekén. Azt is mondják, hogyha né- ha tengerikenyeret, vagy máiét süthettek, muzsikaszó mellett vetették be, ami azt jelenti, hogy ritka és nagy eset volt. Meghatja az embert és csodálkozásba ejti a kenyérben szűkölködő rétközi szegény siralmas nótája: Én istenem de nagv bús Kinek stz élete hús!! Mert kenyér nélkül ették a halat. Harsa- nyi József 87 éves dombrádi kisgazda sírva beszélte, hogy a vizek levezetése előtt, ha reggel mun- kára mentek, eldugták a kenyeret, illetve a kenyeres tarisznyát elől akasztották a nyakukba, nehogy meglássák, hogy kenyeret visznek, mert akkor csapatostul ment utánuk a leselkedő szegénység, könyörögve egy darab kenyérért, melyért egész nap dolgoztak. Mennyire szűkiben voltak kenyérnek, abból következtethetjük, hogy egy szekér (100 kéve) nádat odaadtak félvéka rozsért, árpáért, tengeriért, rossz vásár esetén egy kenyérért. Beszterecen egy kenyérért két nap kaszáltak, egy tengerikásás göm- böcórt száz kéve nádat vágtak. Dombrá- don az emberek soványak, szárazak vol- tak, silány táplálkozás folytán elgyengültek és farkas sötétbe (hemeralopia-) estek. Az ilyenek, ha kint voltak a határban, este, szürkület- kor már nem láttak, nem tudtak hazamenni; a gyerekek vezették haza, kiket naplement tájon kiküldtek a rétre . .. Még a mai öregek emlékezetére is sült tökön szántottak ősszel, a nádat sült krumplin vágták. Ha pedig elemi csapások sújtották a lakosságot, —ami itt gyakran megtörtént, — olyan ínséget hoztak, hogy a leggazdagabb embernek is alig volt betevő falatja, a szegényebbek1 meg eljártak vidékre élelmök megszerzése’ végett.'* i nt ht-r- (iyiir’fgy : JCáilaL-kfMos ív. — Igyep szólt az Öreg Borsi és Kállay Ferencben már kész volt a felelet, de előbb elpróbálta befelé azt a mondatot, mielőtt fennhangon is kimondta: „Háromezer ré- nes forintot fizetek kegyelmeteknek a földért. És hagyjuk a pert..öreg Borsi nyugodtan válaszolt, hiszen akinek kérniva- lója van, az ne emelje fel hangját se, karját se. „Mi, főúr, most nem abban jöttünk. Mi a földet oda nem adhatjuk, azt Bocskay István úr hites nemesi levéllel a talpunk alá adta, hogy innen egy tapodtat se tovább. Az a per nem a mi perünk, hanem apáink pere, mi meg álljuk becsülettel. De most az éhségről van szó, főúr! Se állatnak, se embernek semmije!“ — Kállay Ferenc kifordította két kezét és egy lépéssel megközelítette a szólót. „Nekem sincs sok, tudhatják. Gyenge termésen patkányok osztoznak .. . Aztán mire kérik, arról nem szóltak. A háromezerre előleget szívesen . j.“ De Borsi hangja úgy sújtott, mint a balta. „Nem! Arról feljebb disputáinak, főúr. Azt az ég se hagyja. És megdolgozzuk mi az adományt, csak szóljon, mi a tennivaló. Segéljen rajtunk és holnaptól egész Nagykálló hajdúsága, ha kell, a tíz körmével elvégzi azt a dolgot. Irtsunk-e erdőt, ássunk-e ciszternát a halaknak, zsuppoljuk-é be új sással az istállókat, csak mondja az úr, csináljuk!“ — Megfordult erre Kállay, sietett kastélyába megtanácskozni a feleségével. A vének meg álltak, csak az egy Ungos Vince szája járt szüntelenül, de hang nélkül. Magának mondott ő most oráeiót. Amikor a főúr visszajött, ott lépdelt mellette a bársonyruhás asz- szony is, akinek rendre kezet csókolt mind a tizenhat vénség, s csak akkor került megbeszélésre a sor. Először is: mit kér a hajdúnép? Borsi előadta, s kezdődött az alku. Nagynehezen a kívánt felét kegyesen megajánlotta Kállay Ferenc s akkor előrukkolt ő is, mit kér ezért. „A feleségem Öméltósága hegyet akar ide a kastély elé, aminek tetejébe kilátót emelhetnénk. Olyan magasra, mint kegyelmetek őrtornya a lenti faluban. Azt amott, a patak fordulóján össze kellene hordani, ha rááll a falu, egy-kettőre elvégezhetik ...“ Hát ezt akarta. „Hegyet? ■ Homokból?“ — hüledeztek a vének, de Kállay már nem tágított. „Gyöpet raknak rá. A tarack iól köti magát, azzal beborítani. . —■ És meglett a hegy. Ki targoncával, ki a két markában, ki mosóteknőben, dézsában, szakajtóban, bölcsőben, de vitték, vitték rohanva, egymást lökdösve, mert akkor ád csak a főúr, ha jelentik neki: kész a hegy, megnézheti kilátótornyából ezt a nyomorult szabolcsi tájat, ami olyan kopár, léniaegyenes, mint a tó tükre. Bámuljon és vakítsa meg a sok nyomorúság, amit innen láthat. És itt szünetet tartott Mózes Gábor, körülnézett s odaszólt Gergelynének: — Adj már, lányom, egy pohárka vizet. .. Ketten is ugrottak, Szondy Eszter kantáért, Gergelyné pléhpo- hárért, ami az ablakban állt mostanáig s oldalán jéggé fagyott a csurgás, mert csak estefelé fűtik be a kultúrtermet, addig a kinti fagy parancsol itt. — Így lett hát az Inségdomb ... — mondja félhangosan Ungos Vince, fölnézve a füzetpapírból. — Arról beszélt, úgy-e, öregapánk? — Arról. Ez a név ragadt rá akkortól: Inségdomb, de a ti nemzedéketek már csak a nevét őrzi. Ezt építtette kilátódombnak az éhező kállai szegénységgel Ferenc főúr, ne adjon isten soha efféle latrot magyar népünkre. — Aztán bolond volt az a Ferenc főúr? ■— mosolygott keserűen Pozsér Jóska, de Bütyök, a tömzsi gordonkás felel a vénség helyett: — Űr volt, nem hallottad? — Furfangos úr, — teszi hozzá Mózes Gábor és nyel egyet még a szerény vízivás után. — Napról napra hivatta öreg Borsit, aki hangadója volt ennek az éhes népségnek. Egyik hangadója, nem a legfőbb ... Puhította, hogy lépjenek végre egyességre, mert királyi juss szerint neki a hajdúi földekhez joga van és előbb-utób'o amúgy is kiakolbólítja a törvény a hajdúrebelliseket. Tudják jól Becsben is: miféle ember a hajdú! Elmondják a krónikának, hogy Bocskay Istvánnal vívták az országot, végvárukban tanyázott Bocskay, Rákóczi György, Rákóczi Ferenc, a fejedelem, rebellisek, kurucok királya. De az ő méltóságos őse már akkor itt birtokolta a szabolcsi földet, amikor Nagy-kállót még Buzna-Dadának nevezték, vagy hogyan kunbesenyők fészke volt és valami Ubul, a Kállayak vitézi őse megtelepedett itt Endre felséges király dónációján. Kutyabőr van erről, drága okmány, aminek nagy becse van a törvény előtt. Ha a hajdúk nemesi levelet és telket kaptak is Bocskay tói, mit érhet az egy ilyen kutyabőr ellenében? — Borsi Benedek csak fejét rázta, nem engedett. Olyasformán válaszolt a méltóságnak, hogy „egy egész népet nem lehet csak úgy elfujni valahonnan csak azért, mert egyik kutyabőr régibb, mint a másik. Tágulj, kaparj össze magadnak új házat, viskót, koldus-szerencsét... Amikor a végvárban ottveszett a sok hajdú, amikor elűztük a sok nációval Buda várából a csalmás törököt, akkor igen! Akkora volt a becsünk, mint a gyémántnak. Hercegi urak traktáltak velünk, mert vért kellett kiontani és senki ebben a hazában nem hullatja: olyan jószívvel azt, mint a végvárakból elmenesztett szegénység.“ Kállay Ferenc nemigen szerette a panaszt, nem próféta ő, így mondotta, hogy mennyei vigasztalást adjon a hajdúnépnek, öreg Borsi Benedek erre is megválaszolt. „Panasz, már hogyan? Ha a falunkba tévedne a főúr, mutathatnék valamit tisztelettel. A mi templomunkban a gerendák rovással vannak teli-tele, mind- valahány. Minden kacorvágás egy elesett hajdú-vitéz, megszámol-« hatja, mert méltóságod tudja olvasni. Mi, tudatlanok,, csak azt; látjuk: sok, rettenetesen sok.. Józsáné összecsapja két húsos kezét; a hirtelen mozdulattól majdnem lelibben a kendő gömbölyű válláról.-— Azt mondaná, hogy a templom grádicsán az a sok vésett1 vonálka ... Nohát! Mér gondol-1 tam, hogy megkérdezek valakítj azt hittem, régi díszítés ... — Csendesen, — mordul fel Toka Ágostonná, aki sehogysem szívelheti ezt a nagyhangú Józsánét. Kotyog mindig, mint a kotlós- tyúk, lám, most se állja szótlan”1, öreg Mózes Gábor mégegyszer a pléhpohár felé nyúl, Gergelyné Borsi Eszter tölt egy kévését a kantából, azt remegő kézzel szájához emeli. Olyan csendben várják a szavát, hogy azt is hallani, amint nehézkesen lenyeli a kortyot a fáradt torok. (Folytatása következik)
