Néplap, 1953. november (10. évfolyam, 258-281. szám)
1953-11-15 / 269. szám
NÉPLAP 1933 NOVEMBER 15, VASÁRNAP A FELVILÁGOSODÁS KÖLTŐJE Száznyolcvan évvel ezelőtt, 1773 november 17-én született Debrecenben a felvilágosodás korának nagy magyar költője, Csokonai Vitéz Mihály. A nép érdekét, haladását szolgáló irodalomban ragyogó fejezetet jelent munkássága, melynek különösen első sza- kaszában, a Martinovics-mozga- Iom felszámolásáig terjedő időben, bátran leplezte le a rendi társadalom, a kiváltságosok zül- Iöttségét, szenvedélyesen ostorozta a nép kizsákmányolóit, s megmutatta az iga alatt nyögök keserves szenvedéseit. Haladást szolgáló, eredeti mondanivalóit a legtökéletesebb és legsokoldalúbb művészi formák szárnyán röpítette fel. Irodalomtörténeti jelentősé- gét legnagyobb] aink: Petőli, Arany, Ady, József Attila is hangsúlyozták. Ady „A magyar pimo- dán‘‘-ban ezt írja: „legrokonabb- nak az összes volt és lehető magyar költők közül Csokonai Vitéz Mihályt érzem magamhoz... Unokájának érzem és tudom ma- gam.“ A felvilágosodás harcosának fiangja legtisztábban, legbátrabban a debreceni évek alatt írt költeményeiben csendül meg. Bírál, ostoroz mindent, ami megérett a változásra: az íngyenélő heréket és lakájaikat, a haladástól irtózó, műveletlen magyar nemeseket, a parasztnyomorító törvényeket, a közigazgatás és „igazságszolgáltatás“ embertelenségét, a nagybir- tok és születés előjogán felépült magyar feudális társadalmat. Az önző, kapzsi polgárt, a pénzsóvár cívist. Ez a költő, akit a polgári irodalom-történetírás a rokokókor kecses bajait megszólaltató, pillangóként csapongó, játékos lélekké, majd önmagával mégha- sonlott szellemmé, költészetét életen kívüli, elzárt ligetté hamisította — a magyar valóság sebeit és bűneit kérte számon ebben az időben. Nem is lehetett ez máskép. — Apja kotátt meghalt. Fojtó szegénység -légkörében nőtt fel, a vidám, gondtalan gyermekkor teljesen elsikkadt életéből. Már a debreceni kollégiumban, ahol jómódú diáktársainak lenézésével találkozott, vaskalapos, maradi gondoiimzású. euspdolmeskpdő és nem gondolkozó diákokat kívánó tanárok reakciós felfogásával ütközött össze: kínzó problémákkal, keserves tapasztalatokkal került szembe. „Templomkerülő, isten- tagadó1“ — vádolták, mert diáktársaival a debreceni nagyerdőben találkozott templomjárás helyett és ott verseket olvastak, tér- mészettudományos kérdésekről vitatkoztak. Tekintélyrombolónak és erkölcstelennek bélyegezték meg. mert nem tette magáévá a feudális kor rothadt erkölcseit és szomjas, fogékony szelleme feszegette azt a börtönt, melybe a maradi professzorok légmentesen szerették volna elzárni a fiatalságot az ú.i felfogások elől. A kollégium kapuja becsukó- dott mögötte és ez jelképes volt egész életére. A költő előtt, aki a haladás szolgálatában állt, aki a fejlődés utáni vágyát, a magyar elmaradottság miatt érzett fájdalmát fejezte ki. bezárult minden, Debrecenből Sárospatakra megy jogot tanulni, de néhány hónapos bepillantás abba a jogi csürés- csavarásba, mely mindig megtalálta a megfelelő cikkelyt ahhoz, hogy a népet kisemmizze és a hatalommal szembenállókat elnémítsa, elég volt ahhoz, hogy itt is kiteljen az ideje. A felvilágosodás harcosa nem vállalhatta a kiváltságosok, előjogok védelmét. Visz- szatér az irodalomhoz. Nyakába veszi az országot, hogy könyve kiadásához pénzt kerítsen. Begyalogolja rossz tüdejével a félországot, pártfogót, mecénást keres, gondolathóhér cenzorokkal viaskodik. Pozsonyban már belefárad a harcba, megalkuszik önmagával, megpróbál alkalmazkodni a kor szelleméhez, hogy gon- dolatait nyomtatásban lássa, s megindítja hetilapját, a Diétái Magyar Múzsát. Az alkalmazkodó versek közé csempészi igazi írásait. Vállalkozása kudarccal végződik.* Keserű csalódással megy Komáromba, ahol szintén nem talál mecénást, de találkozik Vajda Júliával, s ennek köszönheti a magvar költészet a Lilla- dalokat. Állást haiszol, tanári foglalkozást vállal Csurgón. A gazdag gabonakereskedő apa azonban nem egyezik bele lányá- nrlz p l.gltí-W.ol való haji " zasságába, az osztálykorlátok mr revsége egy álommal ismét szegé nyebbé teszi Csokonait. Vájd Júlia feleségül megy egy gazdar kereskedőhöz. Huszonöt éves Csokonai, am kor a komáromi nagy csalódás; után összeomlott vágyakkal megy | tovább. A csurgói tanárkodás és tudós koldulás“ útjára, hogy vé gül. amikor Csurgón megbízatása lejár, ismét kezébe vegye a vándorbotot és hazagyalogol Debrecenbe, hogy az irodalomnak szentelje életét. Itt küzd a szegénységgel, lázongó lélekkel javítgatja összegyűjtött írásait, már nem is ’-emelve, hogy nyomtatásban lássa viszont. Egyre fogyatkozó tüdejével csak a jövő számára dolgozik. A jövőről álmodik. Barangolása során még jobban megismerkedett a néppel, még mélyebben összeforrott sorsa velük, a kisemmizettekkel, akiket ugyanúgy kifosztottak, megaláztak, mint öt. De így sem gondolt rá, hogy az írást abbahagyja. „Ha írok is. amint hogy én már anélkül nem tarthatom fenn életemet, írok a boldogabb maradékoknak, írok a XX-ik, vagy XXI-ik századnak.“ Csokonai nem is hagyja el többet Debrecent. A költővel, aki Tempeföiben megmutatta a rendi Magyarország züllöttségét, kulturális elmaradottságát, aki a Dorottyában első igazi komikus eposzunkat adta, a Cultura című vígjátékában a típusalkotás felejthetetlen példáit állította elénk, akinek költészetében a legvasko- sabb népiesség kapott költői szárnyalást: 32 éves korában végzett a tüdőbaj. írásait elzárta a nyil- -ánosságtól korának uralkodó osztálya, költészetét igyekezett meghamisítani a burzsoá irodalomtudomány. — napjainkban azonban tisztán látjuk jelentőségét, szocializmust építő népünk szeretettel hajol művei felé. S örök útravalóul viszi magával, amint halad a boldog kor felé, melynek eljövetelében rendíthetetlenül hitt Csokonai, amikor írta: . Én ugyan lelketlen por leszek már akkor, de jöttödre vígan zengem ptlAlrpniP.t “ Vg cdve mama és Sündisznó anyóka egy nagy bődön finom, édes mézet talált az erdőben. Elkezdtek hát tanakodni, hogyan osszák el igazságosan a szerzeményt. — Együk meg, — ajánlotta Medve mama. De csakhamar esze- be jutott, hogy mégsem lehet a finom csemegét elfogyasztani a kisbocsok nélkül. Megkérte hát Sün anyókát, menjen el a med- veházhoz, s kérdezze meg a két kis borsot, Miskát és Roriskát, akarnak-e mézet nyalogatni. El is szaladt Sün anyóka, de útközben eszébe jutott, hogy amíg ö távol van, Medve mama egyedül maradt a mézesbödönnel, ki tudja, mennyit elnyalakodik belő- le. Hát még ha a két kis bocsot is odavezeti... Az övéinek végül semmi sem marad. Jobb lesz, ha oda sem hívja a két kis mackó- gyereket. De azért csak szaporán lépkedett tovább. Amikor odaért a medvetanyához, bekiáltott a kiskapun: — Miska, Boriska, itt vagytok? — Igen, igen, itthon vagyunk, itthon vagyunk... — dugta ki a fejecskéjét az ablakon két kis bozontos mcdvebocs. — Jól van. jól, gyermekeim, csak vigyázzatok a csendre, rend- re, míg anyátok hazatér. Amikor visszaérve meglátta medve mamát, így szólt hozzá: — A kis bocsok nem akarnak mézet nyalogatni. Otthon hagytam őket, csendben, rendben. Aztán így kérlelte ö a medvét: — Most eredj te, Medve mama, kérdezd meg az én két kis csemetémet, Jankót és Tincsit, akar- nak-c édes mézet. El is szaladt Medve mama, de HfkH7,hí»n ríioki is ps7»he jutott: Km bér György : JCálteü-Uettós A tánc előtt Sóti Kati mindig kontyba gyűri rozsdavörös hajának huncut kunkorait. Szemét verdesne s maga is táncba kezdene ez a könnyűröptű korona, ha nem fűzné karikába a feje tetején. így érkezik a táncpróbákra, asszonyosan, kopasz nyakkal, ami olyan fehér, mint odakint a mocsoktalan hó a házak tetőnyergén. Borsi Benedek meg éppen ott csókolta meg, a nyaka hajlásában, hazaíelémenet a tegnapi próbáról, a városi tanács elsötétült ablakai előtt... A kultúrteremben minden villanyt meggyujtottak, elnagyolt fényszönyeget terít minden ablakszem a nagykállói főutcára, amelyen itt is, ott is feltünedeznek egyenkint és összefogózva a lányok és legények, táncosok és bámészkodásra készülő öregek, gyerekek. Sóti Kati a Harangodi- utcából fordul a Nagyútra, ott száporázza már lépteit Simonyi óbester emléktáblás szülőháza előtt s szemét járatja a közeledőkön: jön-e Borsi Benedek? Az meg ott áll az udvari bejárat előtt, mintha éppen csak nem akarózní még betérni. Két ujja között cigaretta füstölög s az érkezők lába elé néz, dallamtalanul fütyörészget a maga vidámításá- ra. Sóti Kati fejében meg dobolni kezd a sóvárgó izgalom s olyat sóhajt, hogy hosszú-hosszú tölcsért mintáz a jókora lehellet a hideg estében. A kultúrház első szobájában hánvták le krt-íHukat. kendőket sálakat, a cipő tisztaságát óvó gumicsizmát, itt verdesik le a légé nyék a talpra rakódott hótéglát, aztán tódulnak be a terembe, ahol már hangolnak a muzsikusok, székekért viaskodnak a né- zelődők s csitíttatlan hancúroznak a kicsinyek, hogy zsivajuk a fület szaggatja. Megállnak a fal mellett kiszuszogni a hideget, napi fáradtságot s beszélgetni, barátkozni. Sóti Kati Borsi Benedek mellett állin- gál áhitatos csendben s a szeme sarkából tekintget a fényes-fekete bajuszka felé. És amaz mintha szólni kezdene, arrafelé hajlik, szeme megpihen a fehér nyakon, már száját nyitná, amikor Török András bátyó rekedtes hangja átszeli a ricsajos gyülekezést: — Kezdjük no! Lányok, fiúk, kétoldalt felállni! Az egyszál hegedűs álla alá illeszti nyirettyűjét, a cimbalmos két karcsú húrverője végigfut az ércesen pengő dróthúrokon, a gordonkás, akit „Bütyökének gúnyolnak tömzsi alakja miatt, ráhelyezi gyantás vonóját az időtől megnemesedett hangszerre \ közönség fészkelődik, helyezkedik s a táncosok valarnennyien Török András bátyó dohányszítta bajuszát nézik, amely alól el kell hangzania a vezényszónak: — Egy-kettő-három-most! Nincs vidámabb tánc a leállni kettősnél. Sóti Kati érzi. amint a hangok megemelintik lábait, perelnek a bokájával, aztán énekszóra nyílnak az ajkak s lányok- legények páros felelgetője nyer- geli meg a hangokat: „Ugyan babám, hová lettél, Már két este el nem jöttél.. bósong a szoprán-kar s dvődve, ingerkedve pattan elő a tenorok válasza: „Nem estem én a verembe, Véled estem szerelembe .. És Sóti Katit majd a hideg leli, olyan szúrósan néz rá az a csillo- góbajszú arc, egyenesen az ő szívének énekli a strófát. De most a két szembenálló sor lépegetője meggyorsul, szilaj topogóstul dong a hajópadló. Mulató, duhaj kocsmai jókedv tolja félre a kesergő kiengesztelő énekes-felelgetést: „Jó bort árul Sirjainé, ott kucorog vén. vén Duzsné, aranyhajú Ecsediné, gödénytorkú Nagy Béninc ...“ Nincs vidámabb tánc a kállai kettősnél! Hetykén, betyárosan járják a legények, hajdúmódra, hogy kivetkőzzék a roppant eró s ropogjanak az összevert bokák, csattanjon a vasmarok a feszes combokon. A lányok szívéből is elszabadul a jókedv s repked, mint; a sokráncú szoknya, amely egy-egy gyorsabb perdülésnél drága ajándékot prl a férfiszemnek. De éppen azárt, mert az a legvidámabb tánc, nehéz a táncoktatóvá felcsapott Török András bátyúnak egykézbe markolni a szívek gyeplőjét, egyazon ütemre hangolni a i a bak at Hiszen nem ckad két ember e széles p’anétár -ki egyformán kacagna, így van ez a táncosok lábával is. Mindenkiből másként kél ki az öröm. egyiket szilajjá teszi, másikat álmodozó-csendessé, van, akinek szeme izzik tőle, másiknak az inait feszíti, vagy a hangját, a lehelletét hevíti át. Toka Gábris lába azért siet előre, húzva-vonva maga után a muzsikusokat s az énekesek kántusát, mert az öreg éppen ma délután mondta ki a nagy igent: megveszik mégis a gramofont az elszámolásból. Jól hozott a csoport termése, jut erre is, s ha lesz gramofon, akkor az ö házukba költözik a nagykállói fiatalság, megváltozik az élet egyszeribe... Szoncly Esztert meg másféle öröm nehezíti el, ki-kimarad a tánc üteméből, valami másra hallgat most, belső zenére, amit úgy neveznek — szerelem. Hazajön Sóti Pista hóutólján a pesti tüzérektől és csak felragadt rá annyi virtus katonáéknál, hogy szól az özvegynek kettejük régi dolgáról...! Pozsár Jóska a vetésnek örül, megnézte déltájban. Piszkálta is botjával a szántón szétterült hótakarót, szakított egy izmos kis búzasarjat a téli hantból, hogy jósoljon az eljövendő közös aratásra ... Borsi Benedek meg Sóti Katinak örül, annak, hogy itt van, s nagynéha rátéved barna szemének nézése a kigyönyörített bnjuszkára... — Nem jó, — kap a levegőbe Török András bátyó és valamit dörmög hozzá seszínű bajusza (JijettiielieUiieU, úttörő Un eh ) Egy bődön méi az építőben NÉPMESE — Ejnye, bizony nem jól van. Sün anyóka egyedül maradt a mézes bödönnel* ki tudja, mennyit kóstolgat el belőle, amíg távol vagyok. Hát még, ha a két kis tüskést is odavezetem . . . De azért csak ő is lépegetett tovább. Mikor odaért a süntanyára, bekiáltott a kiskapun: — Jankó, Tincsi. itt vagytok? — Igen, igen, itthon vagyunk, itthon vagyunk... — dugta ki a fejecskéjét az ablakon két kis süncsemete. — Akkor csak maradjatok itthon tovább, csendben, rendben.— intette őket Medve mama, azután visszairamodott az erdőbe. — Sün anyóka, a kis tüskések nem akarnak mézet nyalogatni, otthon is hagytam őket csendbcn- rendben, — mesélte nagy buzgalommal. De Sün anyó félbeszakította: Azt bizony nem hiszem. Gyere, kérdezzük meg együtt a gyermekeimet. El is indultak az erdőn át. Fél- úton azonban megállt Medve mama és így szólt: — Menjünk előbb az én gyermekeimhez. — Nem, előbb a kis bocsokhoz, — makacskodott Medve mama. Mivel egyiküknek sem volt tisz- ta a lelkiismcrete, sehogysem tudtak megegyezni. — Jobb is lesz, Medve mama, ha ott helyben megosztjuk a mézet, — mondta csendben Sün anyó. — Jobb hát, — dörmögte a medve is. Csakhogy, amire visszaértek, már üresen tátongott a mézcsbü- dön, mert amíg ők tanakodtak, a dongók, darazsak és méhek mind elhordták az illatos mére-skét. alatt. A zenészek abbahagyják, de a táncosokból kikívánkozik még egy-két ugráló lépés. — Hiszen ment, jól ment, —- jegyzi meg a faluszája, özvegy Józsáné, a nézőközönség székei felől, de a bátyja csak fejét rázza elégedetlenül. Mintha a csendet mindig valamivel távol kellene tartani innen, most hirtelen felcsap a vita ricsaja. Főként a nézelődők (táncosok szülei, testvérei, öregek, várandós anyák) tábora akaszkodik össze Török Andrással, aki székre áll és széles integetéssel csillapítja az avatatlanokat. — Ha mondom, hogy nem így megy! Rám figyeljenek! És ekkor a távolabbállók jól látják, hogy a sarokban megmozdul öreg Mózes Gábor, az egykori falucsősz, akiről senki se tartja nyilván, hányadik évét tapossa ebben az életben. Nehéz megindulni ilyen aluszékony lábaknak, de öreg Mózes Gábor nagynehe- zen talpraóll s egyenesen a táncosok elé lépked aprócska tipegcs- sel, emelve is, csosszantva is a nehéz csizmákat. Török András bátyó szólna, nyelve hegyén áll ugrásra készen az elutasítás, hogy elvégre ő a tánccsoport vezére, ne szóljon senki az ő munkájához, ha egyszer csak nézelődni jött. A nyíregyházi színházban se kotyognak a népek a színpadi játékba, hanem ülnek és tapsolnak, ha pedig véleményük van, hát majd az utcán, előadás után ... De Mózes Gáborra nem lehet csak úgy rászólni: hallgass! (Folytatása következik)
