Néplap, 1953. november (10. évfolyam, 258-281. szám)

1953-11-29 / 281. szám

4 SÉPLSP 1953 NOVEMBER 29, VASÁRNAP EGY PAVLOV-KIÁLLÍTÁS TANULSÁGAI Nemrégiben egy 40 tagú, peda- J~' gógusokból és orvosokból álló csoport kirándult autóbusszal Del. récémbe as ott rendezett Pavlov, kiállítás megtekintésére. Sok szó esett arról hogy vájjon milyen újságot jogunk látni, mi újat jo­gunk tanulni, amit további mun­kánkban, as orvostudomány és pc. dagógia területén hasznosítani tu dunk. As MSZT orvosi csoportja már megalakulásakor azt tűzte1 ki legelső céliának, hogy az oi~vosi gyógyító-megelőző munkában a pav­lovi eszméket kórházi és területi Viszonylatban mindig szélesebben fogja ismertetni és alkalmazni. 11 órakor kis csoportunk elfoglalta helyét, mint egy 400 főt kitevő kö­zönség között és meghallgatna Orbán dr. előadását Pavlov, a nagy materialista tudós életéről., mun­kásságáról és tanainak jelentősé, géröl, a modern pedagógia és orvos, tuodmány terén. Könnyen érthető és világos magyarázatot kaptunk az előadásban a pavlovi nerviniz- musról, ac idegrendszer szerepéről az oktatásban és tanulásban, a betegségek keletkezésében és gyó. yyításában, Tisztán láttuk a feltét, lm és feltételes reflexek kialakulá­sának módját és további befolyá­sát az emberi szervezet működé, sere, j\t1 eggyözödhettünk arról, 'hogy az idealisták által szellemi, nek, anyagon felülinek tartott min­den jelenségnek biztos anyagi alai>- ja van. Az előadást követő filmve. Ütés a hallottakat igazolta szem. töltető módon. A kiállítás anyaga ugyancsak a pavlovi fiziológia fej­lődését és igazságait mutatta he. Megragadó volt Pavlov izzó haza­szeretetét megismerni. Mint tudós, előre haladott korban is fiatalos lendülettel folytatja munkáját, visz. szaveri az áltudomány és babonás hit támadásait, megvédi tételeit minden ellenséges mesterkedéssel szemben. (Sokszor a kegyetlen szarkazmus, a maró gúny fegyve­rével teszi nevetségessé ellenfelei általános okoskodásait. Tanítvá­nyait és az ifjúságot szilárdság és elvhűségre tanítja. Utolsó szavaival is az igazi materialista tudomány továbbfejlesztésére buzdít: az em­beri agy megismeri a környező tér. mészetet, megteremtette a tudó- mányi, most pedig a. tudomány megfogja ismerni saját alkotóiát. És ti pavlovi tudomány valóban utat nyitott arra, hogy saját agyunkat, idegrendszerünket, annak normális és kóros működését meg­ismerhessük és ezt a legmagasabb rendű anyagot a nevelés, tanítás és beteggyógyitás érdekeinek meg­felelően át is tudjuk alakítani'. A z előadás, filmvetítés és a kiéűlítás megtekintése után Nyíregyháza féld utazva, élénk vita alakult lei arról, hogy Pavlov tanait milyen ovidon tudjuk alkal. mázni tavéibbi munkánkban/ Áltó. János vélemény alakult ki pedagó­gusok és orvosok között. Működé­sünkből. ki kell küszöbölnünk a félelemkeltés) bármilyen módját, mivel ez gátló ingerként hat a ne. vetésben és beteggyógyításbau egy. aránt. Az ilyen Vádló ingerek kóros, gátló reflexeket hoznak létre, ame­lyek késleltetik, vagy teljesen le­rombolják munkánk eredményeit, Ki kell küszöbölnünk a gátló ref. tereket és olyan feltételes reflexe, két kell létrehoznunk, amelyek a szervezet és környezet egysége elve szerint lehetővé teszik az idegrend­szer működésének irányítását és út. alakítását n mindig fennálló kö­vetelmények, a környezet alakulása szerint. Dr. SALAMON ISTVÁN. ^Icgféléiikült a kultúrmunka a vásáro^naményi járásban A vásárosnaményi járás kul- iúrmunkásai serényen készülnek a járási kultúrversenvekre. Ed­dig 78 községük nevezett be út­törő játékokkal, népi táncokkal. Ezenkívül három önálló földmű­vesszövetkezeti kultúrcsoport is bejelentette részvételét. De a termelőszövetkezeti rigmusbrigá­dok sem maradtak él. Valameny- nyien jó helyezést akarnak el­érni. ÚJ ÉLET BREZSDAN FALUBAN Brezsdan jellegzetes északalbániai falu. Házai hosszú, keskeny völgy­ben húzódnak több kilo­méter távolságban. A régi épületeken még megtaláljuk a felszaba­dulás előtti elmaradott­ság nyomait. Ablakok helyett lőrések tátonga- nak, minden ház egy- egy parányi erőd’'tmény. A sötét vérbosszú kor­szakában épültek ezek a házak, amikor még a bajraktarok (törzsfőnö­kök) egymás ellen uszí­tották a falu dolgozóit lálni valakit, aki az írást felolvasta és a választ megírta rá. A felszabadulás Brezs­dan faluba is eljuttatta a kultúra lényét. A falu közepén új is­kolaépület hirdeti, hogy a tudás kapuja a brezs- dani gyermekek előtt is megnyílt. Az iskola öt tanítója nemcsak a gyer­mekekkel foglalkozik, hanem esténkint a fel­nőtteket is oktatja a be­tűvetésre. Eddig a falu több, mint 300 írástudat­lanja tanult meg írni­olvnsni Az írástudatlanság fel­számolásával az újság és a könyv is eljutott a faluba. A brezsdan i dol­gozó parasztok megis­merkedtek a korszerű agrotechnikával és en­nek alkalmazása évről évre nagyobb jólétet biz­tosított. A párt és a kor­mány segítsége nemcsak vasekéket, hanem kisebb mezőgazdasági gépeket is juttatott a falunak. Brezsdan faluban egy­re több új ház hirdeti hogy jólét költözött a sok szenvedést és nyo­mort Irtott völgybe. ^hjet(fic!:pkiiek, úftni'ö kntk A rest macska Egy legény elvett feleségül egy dologtalan, dazdag lányt: ráadásul meg azt is megfogadta, hogy so­hasem veri meg. Az if jasszony so­hasem dolgozott, hanem csak járt házról házra pletykálkcdni és egyéb hitvány dolgot művelni. Nem verte meg az ura egyszer sem. Hanem egy reggel, mikor dologra ment, így szólott a macs­kához : — Azt parancsolom neked, te macska, hogy míg én oda leszek te mindent dolgozz, amit kell! A házat szépen kitakarítsd, délre ételt készíts, s még egy orsó fona­lat is főni, mert ha nem, mikor haza jövök, úgy megverlek, hogy megemlegetcd. A macska a tűzhelyen szunyó­kált, jámboran végighallgatta a beszédet. De az asszony azt gon­dolta magában, hogy ez az én emberein megbolondult! S azt moAŰja: — Kelmed, uram, miért paran­csol olyanokat annak a macská­nak? Hiszen az azokhoz nem tud! — Tud, nem tud, nekem mind­egy, feleség! — azt mondja az ember, — nekem nincsen más, akinek parancsoljak! De ha ö mindazt meg nem teszi, meglásd, úgy megverem, hogy sokért elke­rülte volna! Avval elment dolgára. Az asz- szony pedig biztatni kezdte a macskát. Dolgozz, macska, mert megver az uram! De a macska nem dolgozott. El­ment az asszony több házhoz s mikor hazament, a macska akkor Is szunyókált s a tűz is kialudt. Ismét mondta: — Szítsd fel a tüzet és dolgozz, macska, mert ma megverődöl! De a macska nem dolgozott. Hazajön a gazda, széjjclnéz s llát iníiK'-n rosszul van. Előránt­ja a macskát, felköti a felesége hátára s addig veri, inig a fele­sége imádkozni nem kezd: — Ne üssed többet azt a macs­kát, nem hibás az, nem tud az azokhoz a dolgokhoz! — Fogadod hát, hogy helyette mindent véghézviszel? — kérdi az ura. — Véghezviszek még többet is. mint amennyit kell, mert neki parancsol, csak ne üsse többet szegényt! — feleié az asszony. Másnap reggel is megparancsol­ta a gazda a macskának, mit te­gyen. De a macska most sem tett semmit. A gazda hát ismét jó! megverte a felesége hátán. Harmadik reggel is elmondta a gazda a macskának a harmadik parancsolatot. A macska már vé­gighallgatni sem tudta, úgy meg volt ijedve. Dohát most sem dol­gozott semmit. Hanem most min­dent eligazított helyette az ifjasz- szony. Most nem feleltette el, hogy mit fogadott volt: Tüzet tett, vizet hozott, ételt készített, sepre- getett. Elvégzett mindent, amit kellett. Úgy megesett lelke azon a szegény macskán, azon, hogy amikor az ura azt veri, kinlában a macska az ő hátába aggatja a körmét. Meg azon, hogy a kétrétű ostornak a vége a macskán túl az ő hátát is megjárkálta minden ütéssel. Mikor az ura hazajött, hát minden jól van! Mondogatja is az ember: — Ne félj, macska, most nem bántalak! Az asszony örömmel terítette meg az asztalt, az ennivalót meg­csinálta, az ura elé tette: jóllak­tak, jó kedvvel. Azután miutíen nap úgy volt: a macska többször nem verődött meg. s az ifjasszonyhól olyan gazdasszony lett, hogy ugyan helybe! . — Ezerhétszáznyolcvan szomo- rúságos esztendejének őszelőjén, — kezdi öreg Mózes Gábor, — dagadni kezdett a Nyíri-víz és há­rom kurta nap alatt elárasztotta a hajdú-mezőket, a szirondi dom­boktól a harangod! erdőig. Ez a könnyű szabolcsi homok az első hullámoknak mindjárt kiadta, ami benne volt, és a tolvaj vad­víz szájába vette a kiszedetlen répát, tököt, földi mogyorót és a távoli Tiszába köpte. Odaveszett a nagykállói szegénység esztende- i lcmóZsiája, de meg magának kö- j vfetelte ez a fenekedé tajték a közeli kunyhókat is. a gyapjú- mosó asszonyok kallózó malmát, a vályogvető rácok téglasorait és a fosztóház déli oldalát a réz- koppantós aitóval és a veres kü­szöbbel együtt, így mesélte lékem öregaoám, aki molnár volt a nap- kori Kállayaknál. — Nincs ennél nagyobb vesze­delem, gyermekeim. A nagykállói templomfi óránkint verte félre a harangot, hátha sikerülne megza­bolázni ezzel a vizek ördögét, de mintha az egész pokol a hajdú­ságra szabadult volna, nem volt •itt foganatja a kongatásnak. Ott állt a víz a határon hatodfél na­pig s mikor eltakarodott a tara­josra mintázott homokíöldrői, csak keserves nyomorúság ma­radt a nyomában. És öreg Borsi Benedeknek kel­lett megfelelnie az ágaskodó kör­ei ésre: mi lesz most? Amióta eltö­rölték a hajdúkapitányságot és királyok, fejedelmek csak köpnek u hajdúnépre, azóta a legvénebb hadfi vállára rakják a közösség terhét. Annak úgyis botra kunko­Enther György: 3CáLLal-keití%& rodik a háta, egy mozdulattal el­viseli az egész falu hordoznivaló- ját. öreg Borsi Benedeknek kel­lett hát vezetni, mert a megye, az urak, a nádor, a király nem bíbelődött az olyan kicsinységek­kel, amitől csak a szegénység feje fájt. A hallgató arcokra rásimul va­lami nagy emberi megértés, aho­gyan Mózes Gábor bácsi meséjét hallják. Hiszen ismerősökről me­sél a vénség, erről az ő Kallójuk­ról, népükről, hajdú-elődökről, akiknek még nevük is ismerős. Ami pedig a paraszti nyomorúsá­got, viszontagságos időket, úri el­nyomást illeti, ohó, nem is volt ez olyan régen, csak éppen tegnap­előtt, negyvenöt küszöbén túl... Borsi Benedek az .egyetlen, aki közbe kérdez: — És azután, Gábor apánk, mi­félém volt nékem az az öreg Bor­si? Üköm? Dédem? — De amaz mintha nem is hallaná, fűzi to­vább a históriát. — Tudjátok, így jöttek össze hajdú-gyűlésbe Öreg Borsi Bene­dek égrenyíló piíarkájában Boes- kay nemes hajdúinak legrango- sabbjai: Nagy Estók, PiricSo Bá­lint, Ungos Vince és a vak Toldy Péter, öten négyszáz esztendőt billegetve a vállukon. Itt született az elhatározás: Kállayhcz leéli fordulni segítségért... A foúrhcz? A káliói nép csak • ereje!: iránti tiszteletből nem III. fakadt nevetésre, amikor ezt meg­hallotta. Hogy a Kállayaktól? Az­tán melyiktől? A semlyéni far­kastól, vagy az orosi toportyántól, a napkori csikasztól7 Egyforma gazdag mind, kastélyukat is mintha madzaggal mérték volna egyformára és a szívükbe is ugyanannyi kevélységet fagyasz­tottak. mind a háromnak. öreg Borsi Benedek kimondta: Sem- 1 vén be! Kállay Ferenc főúrhoz! És nirkadó re?célén elindultak tizenhatan az árvíztől kilú nézett sívóhomokról a názsitos grófi li­getbe. mindenttudó hallgatással és öreges o^roszkélássál a k'skriió' fiion. E'ől a véncsont Borsi, aki­ből úgv mondta öregpnám. ho«v " szóiéban csak egyetlen a »varrá nőtt záoíog kandikált. Teréig ju~ hászbot a kezében, kosbőriszák az oldalán, bonúszáiú lon°ő ing­ben és elszáradt combjain löty- tyedt hajdú nadrágban. Ö volt bát a vezér, éhesek, koldusok kö­vete. Egy akaratban voltak ezek na­gyon, csak az egy Ungos Vince nyugtalankodott, így mondják. — ,.Aztán, ha igazából adna-é?“ — kérdezte, de a többiek hallgattak a nagy úton, nem szívesen jó­solgat a hajdú ember, hátha még a vénség is kiokosította. ,.Mert ha úgy adódna, hogy kopp akkor innen usgyé. nézhetünk más nyo­morúság után. Itt meg nem áll- hJ 1: hajdúság... És a főúrnak ez kell. halljáték-é! ‘ — fordult a többi öreghez. — „Folyik a per a fődért, amit Bocskay urunk és apánk adott a talpunk alá és Rá­kóczi fejedelmünk... Most meg­kaphatja ... Te. Borsi testvér, no! ‘ így fűzte a szót Ungos Vince, de az Öreg Borsi nem feleit, egy szót sem. A vak Toldy Péter, akit Piricse Bálint vezetett karjánál fogva, maga is nekikezdett a pa- naszolkcdásnak: „Amíg a víz el­került, addig sem lakodalomban éltünk, jó, ha éhomra egy kevés öhöm, cinke, lebbencs akadó Most meg. lialljátok-é, kőmáli, ha száz mérő gabnát nem ád a fő­ár, akkor semmit sem adott.. — öreg Borsi úgy tett, mint aki nem hallja. Csak hátra nézett és úgy jártában szólt oda: „Mit csá- borogtok ott az útban, testvérek? Ihol egy fertály óra és Kállócem- lyénbe érünk.‘‘ Nekidőltek hát megint az útnak, de halételt abba egy álló óra is, amíg öreg lábbal kigyalogoltók a magukét. Fenn állt már a nap a harangodi erdő ezüstszürke égerfáin, amik lomb­jukat vesztegették és sáppadoztak az ősz közeledtétöl. A küldöttek felkaptattak a torkai emelkedőn, amikor egv eafrangcs szolgasze­mély megálljt intett a mordályá- val. De öreg Borsi Benedek csak félre tolta útjából a vigyázó őrt. A pásztorbot végével irányította el lába elől és ment tovább, szin­te maga után vonva a tizenöt venséget. Járt ő már itt nem egy­szer, ismeri a járást, mint gyá­szoló anya a temető útjait. A ti­zenöt megállt a kastély előtt, oda csak ő maga ment be, így paran­csolja a szokás. Ki kell hívatni a főurat, nem törhet rá ennyi száj a szőnyeges szobájában. Jó idő telt, amíg kijöttek ketten, Kállay Ferenc és Öreg' Borsi Benedek. A főúr úgy ötven év körüli, ezüstö­sen ősz, prémes dolmányba öltö­zött, köpcös ember volf. Ffaogyse illett az öltözetett ruhájú paraszti vénség mellé. És Öreg Borsi meg­állt, okos ember nem szegi meg idő előtt az emberi gondolatokat eligazító csendet. „A nagykállói hajdúság nevében szólóit az úr­hoz! — kezdte el végül, — az ott­honiak nagy ínségében. Szedett ág a népünk, éhomra maradt « sok család, dolgos ember, dajkáló asszony, oktalan gyermek, aki csak van a faluba, cdabe. Egy marék gabona, egy falás réoa, ha sok annyi se maradt vesztünkre. A Nyíri víz kikapta a földből és csak állunk itt az úr előtt, várva valami segítséget.'* Pozsér Jóska feláll a nagy in­dulattól, megropogtatja vállában rettenetes erejét. — Minek kérni úrfélétől, öreg­apánk? Mért nem mentek rá a szérűkre, vermekre, magtárakra? — Balga, te. Hát a pallosjog, deres, kaloda semmi? — És mint aki nem vet ügyet az efféle han­goskodó oktalanságra, folytatta máris. (Folytatása következik ) Kilőne évvel ezelőtt szabadult fel Albánia. hogy így könnyebben kizsákmányolhassák őket. A vérbosszú gyak­ran nemzedékről nemze­dékre szállt gyászos örökségként. Olykor egész családokat kiirtot­tak. Vallási fanatizmus és maradi szokások jár­mában, a kultúra fénye nélkül élték le életüket az északalbániai parasz­tok. írni-olvasni egyikük sem tudott, s ha valaki levelet, vagy valamilyen hatósági írást kapott, sokszor csak többnapi utazás után sik°rüit la-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom