Néplap, 1953. október (10. évfolyam, 231-257. szám)
1953-10-25 / 252. szám
NÉFLUP 1953 OKTÓBER 25, VASÁRNAP ZOLTÁN MIHÁLY HÁTÁROZOTT Ilyenkor, október második felében korán sötétedik. A beálló esteli szürke homályt átragyogja a telehold sápadt fénye, szokatlanul hosszú árnyékokat szabva a tárgyaknak. Tíz óra felé jár az idő, egy-egy szekér elkésett zajjal zórög bele a község csendjébe. — Kintről, a határ felől traktor dübörgése hallatszik. Zoltán Mihály most ért fel a Kraszna hídjának elülső végire. Se nem gyorsan megy, se nem lassan. Csak úgy, ahogy szokott. Manem gondolatai annál inkább futnak, száguldanak: „Jól tettem, hogy megmondtam nyíltan, magyarul. Miért bolondítsam bele magamat? Azt hittem, ezen a napon is: megveszek . . .“ — Felső- hajt s egy pillanatra a mellette imbolygó hosszú árnyékára tekint, mely átér a híd korlátján, le egészen a mély levágásba. „Megtud- ták legalább ezen a vezetőségi gyűlésen a többiek is. hogy kilépek. Kilépek és kilépek!“ — mormolja maga elé. Felesége nem hagyta kihűlni a vacsorát. Fenn volt még, amikor férje bosszús-mérgesen rántotta be maga után az ajtót. Már reggel is volt valami furcsán szokatlan mozdulatában, ahogy felkelt, öltözködött, tett-vett munkábain- dulás előtt. Nem kérdezte meg reggel, de tudta, érezte, hogy ma valami igen nagy dologról határoz, valami igen nagy dolgot tesz. Ő már evett, s várta, hogy férje is vacsorázzon. S annak sűrű. mély sóhajai az érzelmek egész viharát szabadították el asszonyi szívében. Amikor Zoltán Mihály végzett a vacsorával, félretolta maga elől a tányért. Cigarettát kezdett so- dorni. — Vesd meg az ágyat, feleségem. —- mondta, ahogy rágyújtott — De vájjon, mégis . . . nem ha- markodtad-é el. — állt meg az agy mellett a felesége, s tekintetében megijedt bizonytalanság ült. — Meggondoltad-e jól? — isme- telte. — Meggondoltam! Felállt és vetkőzni kezdett. Ujjasát mérgesen dobta le az asztal melletti székre. — De meg írásban is be kell ezt adni. Reggel azt is elintézem. Nélkülem is meglesz a nagyecsedi Vörös Csillag. — Hogy lesz akkor megint? .. . — ült le Zoltánná a megvetett így szélére. Mozdulata s beszéde olyan volt, mintha nagyon, nagyon fáradt lenne. — Lesz valahogy... Azelőtt se haltunk éhen. — De már a gyermekek sincsenek itthon. Nincsenek a családban. Ketten vagyunk csak, Mihály. így van, így igaz, ahogy a felesége mondja. S lámcsak, ő nem is gondolt erre nagy nekibősziilé- sének közepette. Mert valóban ügy van az, hogy amikor még a négy hold sajátot, meg a három hold kishaszonbérletet egyénileg munkálták, együtt volt a család, otthon voltak a gyermekek. Igaz, Feri még iskolába járt, de még őt sem hagyták mindig tanulni. Kisebb dolgokkal bízta meg, mikor az apja. mikor az anyja, mikor meg idősebb testvérei adtak ki neki parancsokat. És mentek mind, az egész család szüntelen, szakadatlanul s mégsem mondhatták ki soha: nincs semmi bajunk, pariasztalan az életünk. Ej. rég volt ez mór. Nagyon rég. Mert történelem kell ahhoz, hogy négy esztendő is ..nagyon rég‘‘-nek tűnjön fel. Akkor léptek be a Vörös Csillagba, négy évvel ezelőtt: negyvenkilenc augusztusában. Azóta? Azóta lett minden: élet az életük. És most visszalépnek megint a másik éleibe, abba a rosz- szabbíkba? Most meg. hogy bírják megint ketten, Zoltán Mihály és a felesége? Honnan győzzenek megint erőt venni, vinni, hajtani magukat kíméletlenül, szüntelen, Hiszen a Pista a gödöllői agráregyetem személyzeti osztályán dolgozik, Mihályon a nép hadseregének egyenruhája feszül, Irén a földművesszövetkezet egyik boltjának vezetője, — férjnél is van már, — Feri pedig a nyírtéti gépállomás agronómusa... Ajjaj, ezek közül aligha jönne akármék is haza, hogy na, apám, jól tette, hogy kilépett, itt vagyok, kezdjük el csak megint a küszködést azon a hét holdon. Nem bizony. Ezek már nem adják oda az életet a küszködésért! Zoltán Mihály nehezen, lassú mozdulatokkal vetkőzött. Úgy ejtette ki a szót, mintha nehezére esne most a beszéd. S csak azért tette ezt most, mert látta, felesége hogy várja, lesi tőle a szót. — Majd csak lesz valahogy .. . — Pedig olyan jól megállapodtunk már így. Mindenünk van ... A gyermekeink is elrendezgették a maguk életét. De meg, úgy tudom, Mihály, hogy aki kilép, annak valami 700—800 forint tartozást is vállalni kell minden kivett hold után. Meg megint kell ven- nünk járójószágot, szekeret, ekét, mindent... Szépen részelünk most is... felesleges kenyérnekvalónk van. Sok tengerink, krumplink, meg minden egyéb is. Nem kell nekem sem hordani a tejbeadást. A három szép hízó. a hét süldő, a -tét malac . . . Nem lesz nekünk mindez, ha kilépünk, Mihály, — s elfordult, hogy férje ne lássa szemének könnyes csil- lógását. — Ez még nem is elég, ahogy én mondtam. írásba kell beadni a kilépést. Ezt még nem adtam be... — Eh! Elegem van vele. Reggel azt is elintézem! — bakancsát mérgesen rúgta az ágy alá és végigdőlt a megvetett ágyon. Végtelenül hosszú annak az éjszaka, aki nem tud elaludni, hanem álmatlan szemekkel hánykolódik az ágyon. És Zoltán Mihály nem tudott elaludni ezen az éjszakán. Nem jött álom a szemére. A képekkel küszködött, birkózott, melyek minduntalan eléje kívánkoztak a végtelen csendességben. Úgy birkózott velük, az élet képeivel, mint ahogy a bevetődő holdfény a lecsavart petróleum- lámpa gyenge fényével. A felszabadulás előtti életüket, mint rongyot lökte arrébb. „Aífene megette. Csupa küszködés volt! Nem volt benne semmi jó.“ Ahogy azután lett, ezen már szívesebben megpihent, elnázelődött gondolatban. Megint látta maga előtt negyvenkilenc augusztusát, amikor ő maga is ott volt a kérvény megírásánál, hogy engedélyezze a földművelésügyi miniszter a nagyecsedi Vörös Csillag első lápi termelőszövetkezet működését. Még most is tisztán emlékszik vissza, hogy mondta óikkor feleségének: „Ha a három hold kishaszonbérletet nem számítjuk, anyjuk, még egy holdat se tudunk hagyni egy- egy gyermekűinknek. Én pedig riem akarom, hogy valaha is feles, harmados földért ácsingózzanak akárki ajtóküszöbén.“ így is határoztak akkor és érezték: jc’oblesz már a holnap, mint a ma. „És ez az! Hogy van most ez a ma? Hogy van? Ez hogy van!? De miért is van úgy, ahogy van!?“ — fordult megint más fekvőhelyzetbe. — Mije volt akkor, negyvenkilencben még a tsz-nek? Semmije. Most ott van a 26 ló, 10 csikóval, a 46 tehén, növendék- jószágok, 50 hízó, 60 koca, süldők, malacok, meg az 580 juh is. ;. De meg, mi minden lett már építve azóta? . .. Eddig még mindig csak beszereztünk, építettünk, ezt vettünk, azt vettünk. Most, ezután lenne már csak igazán haszna a tagságnak. Mindenhez megvan az alap, mindennek megvan a maga helye... Már két évvel is azt mondták, az újságok is írtak róla, hogy milliomos a nagyecsedi Vörös Csillag. Az is lett. Milliomos. Eh! Mi közöm nekem hozzá. Én már úgyis kilépek. Kilépek ... kilépek ... — fordult megint ideges hánykolódással a másik oldalára. — Mert miért van úgy, ami van? Miért! Nincs még mindig elég takarmány biztosítva a közös jó- szágállománynak, se a háztájinak. Miért? A Csikászban, a Széznyolc- holdon a nyári kaszálású lucerna renden rothadt, úgy nőtt bele a másik kaszálás . . . Nem lett hazahozva a tizenkét rudas lucerna sem. Ott rohad. Miért? Lett volna az egész 25—30 mázsa is. ami így megyen tönkre. 16 holdon a jó cukorrépafej' be lett szántva. Miért lett ez így? A lefagyott paradicsom is van 6—8 mázsa. Miért lehetett ez így? Az a 25—26 mázsa káposzta is már több. mint három hete ott rothad. Már meg is kellett pucolni a vágás óta. Az a négy szekér babakrumpli is valósággal megzöldtilt ott. a Szigetoldalon. Biztosan van 20 mázsa. Miért nem lettek ezek mind hazahozva. vagy kiszállítva az állomáshoz? Mind pénz ez. Sok pénz. A tagság zsebébe még több juthatna. De miért van ez így? Azért van így, mert a vezetőség csak határoz, határozgat, de minden marad úgy, ahogy van. A brigádve- zetők nem adnak szekeret, ahova sürgősen kellene. Nem adnak embert, ahol nem lehet halasztani a munkát. Mindenki csak a maga igazát hajtja, nem akar túlnézni munkája területén. Én is úgy. mint a többiek. Én sem vagyok kivétel. Én is felelős vagyok azért, ami nem jól van. Hiszen én is vezetőségi tag vagyok, elnökhe- lyettes... Ezelőtt három héttel lett határozat hozva arról is, hogy azt a káposztát ki kell szállítani. Még most is ott van! Nem hajtjuk végre azt, amit akár a tagság, akár a vezetőség határoz. Egymás szemében mutogatjuk a szálkát, a magunkéban meg nem akarunk meglátni semmit. És még az, hogy miért van ez így? miért van az úgy? Miért?! Hirtelen mozdulatába még az ágy is belereccsent. Leszállt az ágyról, cigarettát sodort. Rágyuj- tott s úgy maradt ülve, égő cigarettával a kezében. Felesége csak úgy fektében fordította a ketyegő falióra felé tekintetét. Látszott rajta, hogy ő sem sokat alhatott még. — Mihály, nézd csak, éjfél után két óra az idő. Mindjárt megvirrad, de te még nem aludtál. — Hadd legyen. Nem baj az, — sóhajtott egy nagyot Zoltán Mihály és szívta tovább a cigarettát. De mindjárt el is oltotta, aztán kezével erősen súrolva, dörzsölte meg meleg homlokát. És így maradt még sokáig, órák hosszáig ülve az ágy szélén. S most már semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, arra az egyre: — Mi vagyunk a hibásak. Mi vagyunk a hibásak, tagok és vezetők. Miért lenne hibás a szövetkezet? Hát kikből áll a Vörös Csillag? Mibelőlünk. A tagokból. Igen, mibelőlünk áll és mirajtunk múlik, hogy minden jól legyen, ami benne történik. Minden rajtunk áll, minden rajtunk múlik, hogy ne legyenek ilyen hibák, hogy még gyorsabban menjen a vetés, a betakarítás . . . minden rajtunk múlik, hogy jó legyen benne az életünk ... És Zoltán Mihály egyenesen onnan kezdett el öltözni is, az ágy széléről, átvirrasztva ez egész hosszú éjszakát. Korán volt még. ahogy elindult a Vörös Csillag irodája felé. Alig találkozott emberekkel. És nem gondolt, egyáltalán nem gondolt arra, hogy megírja-e a kilépési nyilatkozatot. Nem. Hanem arra gondolt, hogy ki kell, hogy menjen a Kom- játhy-féle tagba, megnézni, nem lehetne-e mégegyszer megkaszálni azt a lucernát. Mert ha igen, ne maradjon ott a téli rothadásra. Asztalos Bálint A tiszokóródi Szabadság termelőszövetkezet megtisztította sorait az ellenséges elemektől Tiszakóród eddig csak arról volt híres, hogy ott is ugyanolyan jó dió terem, mint Milotán, vagy Csécsén. A tiszaháti dió termőhelye Kóród is. Ezév nyarának derekán azonban újabb „hírnév- re‘‘ tett szert a község. Ez a hely volt az. ahol még a halottak is „aláírták“ azt a kérvényt, amelyben bejelentették a minisztériumnak, hogy kilépnek a csoportból. Több olyan név volt az íven, amelyekkel évek óta már csak a temetőben találkoztak. Minden becsületes ember megbotránko- zott az ellenségnek ezen a gaztettén. Olyan neveket is. felírtak az ívre, mint Gönczi Kálmán, aki már több, mint egy éve a teme- tőben nyugszik. De van egy magyar közmondás: ..Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik." Ez lett a sorsa Tiszakóródon is az ellenségnek. Éveken keresztül keserítették á termelőszövetkezeten belül is a becsületes dolgozók életét. Befurakodtak a termelőszövetkezetbe, méghozzá a vezetőségbe. A Szabadság termelőszövetkezet négy éve működik, de a tagjai igazán megelégedettek meg csak most-lettek. Négy éven keresztül mindig, — ha nem nyíltan, akkor suttogva, — arról beszéltek, hogy így nem mehet tovább, kár volt a termelőszövetkezetbe lépni, egyszóval a becsületesen dolgozók nem érezték jól magukat a szövetkezetben. így történt az meg, hogy júliusban a több, mint száz tagból alig 20-an voltak azok, akik azt mondották, hogy ók benne maradnak a szövetkezetben, ha a többi mind kilép is. Többségük a párt tagja volt, akik előtt, ha nem is világosan, de már derengett: ellenség keze van a dologban. Ez a 20 főnyi szilárd csoport bízott abban, hogy rövidésen leleplezik az ellenséget és sikerül az elkeseredett hangulatot megváltoztatni. Ezzel együtt megkezdték a felvilágosító munkát a becsületes tagok között. Az ellenség Igazi arca Az idő telt és egymás után jelentek meg a termelőszövetkezeteket segítő kormányhatároza- tck. Egyre szaporodott azoknak a száma, akik újra a szövetkezetben látták jövőjüket. Kiosztották a gazdag gabonatermést: 3 kilót búzából, egyet árpából. A párt- szervezet pedig a hűséges tagok segítségével kiderítette, hogy Lo- sonczy Kálmán az egyik méregkeverő. Most már csak egyszerűen Lo- sonczy Kálmánnak hívatja magát, ele felszabadulás előtt éveket töltött azzal, míg kikerestette „származásfáját“. A régi községházi iratok között több helyen is „báró“ Bánffy Losonczy Kálmán néven szerepei. Gondolkozni kezdtek az emberek. Hiszen Losonczy malomtulaj- donos volt, darálója még a fel- szabadulás után is megmaradt. Ez a daráló is hozzájárult ahhoz, hogy megkeserítse a szegények életét Losonczy. Amikor’ belépett a termelőszövetkezetbe, intéző'oizotlsági tagnak választották be. A tagság tudta nélkül darálóját 5200 forintért eladta a szövetkezetnek. A daráló üzemképtelen volt. így javasolta, hogy javíttassák meg. A javítás szintén többezer forintba került. Amikor elkészült a motor, Losonczy azt mondta, majd ő kipróbálja. Tél volt,, a motor egy fél napig sem járt, Losonczy ben- nehagyta a hűtővizet és éjjel szétfagyott a motor. A szövetkezetnek a daráló semmi hasznot nem hozott eddig, csak nagy kiadást jelentett. Most is ott áll repedten, rozsdásan. Ez a gazember volt a liszakóródi Szabadság tsz. egyik vezetője! A szövetkezet másik vezetőségi tagja Balog Sándor presbiter, akit a községi tanács középparasztnak tartott nyilván. Balog Sándor apósa Kánya Gábor, Tiszabecsen él, — kulák. Balognak magának cserépgyára volt és 14 hold földje. Ezt az embert Tiszakóródon középparasztnak tartják. Losonczy- hoz hasonlóan Balog is iparkodott a szövetkezet vezetőségébe jutni. És mit tett, mint vezető? Mint a szövetkezet igazgatósági tagja, a tagság tudta nélkül a gyárából megmaradt cseréppréseket adta el a szövetkezetnek 3200 forintért. Ez a prés a szövetkezetnek még egy percet nem dolgozott. Nem is ez volt Balognak a fontos, hanem az, hogy ő felvegye egy összegben a több, mint 8000 forintot. A becsületes szövetkezeti tagoknak nem tudták kifizetni a bevitt állatokat. Losonczyék miatt nem tudtak a munkaegységbe sem fizetni a múlt évben, csak 2 forin- tot. Zárjnk ki « szövetkezetből az ellenséget Amikor a pártszervezet népnevelői ezt elmondták a tagoknak, a tagság követelte, hogy hívjanak össze szövetkezeti gyűlést és zárják ki a befurakodott, ellenséget. A 114 tagból 94-en vettek részt a gyűlésen és egyhangúlag kizárták a szövetkezet rombolóit, velük együtt kizártak még néhány szekértolót is, mint Neviczki Károlyt, Kovács Bálintot, akik közrejátszottak abban, hogy Losonczyék üzelmciket végrehajtsák. A szövetkezet új igazgatóságot választott. Olyan becsületes dől- gozók kerüllek a vezetőségbe, mint Mátyás Ferenc, Sóra Ida, Farkas Bálint és Farkas Gusztáv- né, Megerősödött a szövetkezet, — Tóth Gábor, aki annakidején az ellenségtől megtévesztve, aláírta a feloszlatási jegyzőkönyvet, részt- vett azon az ellenség által szervezett gyűlésen, ahol a közös vagyon kiosztását követelték, •— most részt kér a közös munkából. Tóth Gáborhoz hasonlóan derűsen, a gazdag holnapba vetett hittel végzik munkájukat a lisza- kóródi Szabadság tsz. tagjai. Vetésüknek több, mint 50 százaléka már a földben van, a betakarításban is 70—80-an vesznek részt naponta. Az ellenség kiűzésével megifjodott a tiszakóródi Szabadság termelőszövetkezet. Az ellenség azt gondolta, hogy mind a három csoport feloszlik Tiszakóródon, de terve nem sikerült. A Kossuth termelőszövetkezetben is zöldelő vetések hirdetik már a becsületes tagok kiállását. A Petőfi termelőszövetkezetben Vámosi Bálint párttitkár és G. Juhász Károly intézőbizottsági tag az .ellenség fenyegetése ellenére elkezdték a vetést és ma már 38 tag követi Vámosi Bálintékat. — Egyre szaporodik azoknak a száma, akik a szövetkezeti úton maradnak. Tiszakóródon habár győzedelmeskedtek az ellenség fölött, ne veszítsenek a dolgozók az éberségből, ne feledkezzenek meg arról, hogy az ellenség ellenség marad! «5
