Néplap, 1953. február (10. évfolyam, 27-50. szám)

1953-02-22 / 45. szám

J9BS PBBKtriS SS, YISXRXZP

3

NÍPEJtP

A Szovjet Hadsereg a népek békéjének és biztonságának bástyája

A SZABADSÁG HORDOZÓJA

NY1KOLAJ TYIHONOV:

jV YIRKOS, magukásta bunker- ' ben húzódtak meg egy Nyíregyházakörnyéki tanyán Kondor Jinosék. Nyolc család volt velük. Mind tanyabeliek. Riadtan, mint a kergetett vad. vártak éjszakákon és nappalokon keresztül arra, hogy egyszer csak vége szakad ennek a Iiagy veszedelemnek, az ágyúzásnak, a lövöldözésnek és a német katonák „látogatásainak". Már «födik napja várták a harc végét, *mikor hirtelen nagy csend támadt odakint. Olyan csend volt, mintha a sok zajba bélésüké túli atolna a világ. Kondor János egy ideig ügyelte a csendet. Délelőtt JO óra tájban azonban már nem bírta türelemmel, kiment a bunker elé szétnézni. Utána a többi férfiak is kimerészkedtek. Első tekintetük a tanya volt, a kicsi cselédház, amelyben szegényes holmijaik voltak összerakva. Aztán a város felé tekintettek. Ott hatalmas tüzek égtek, sűrű, fekete füst szállt a házak felett. Szinte hallatszott az is. hogyan falja a láng az épületeket, a gerendákat. A város felől szovjet katonák közeledtek. Messziről látszott szürke sapkájukon a csillogó ötágú csillag. Fegyvereiket kezükben tartották és gyors léptekkel haladtak előre. Kondor Jánosék bunkerjával szemben vállas, szőke katona közeledett. Géppisztoly volt a kezében. Már messziről észrevette az embereket. Kezével intett, majd fegyverét a vállára akasztotta. Az emberek álltak, nem tudták, most mi következik. Tanácstalanságukban mindenről megfeledkeztek.

— Jó napot kívánok! — köszönt tájuk a szovjet katona magyarul. Az emberek csak néztek rá percekig, szó nem jött ajkukra. Iván pjodorovics arcán látszott, hogy szeretné mind magához ölelni ezeket az embereket, akiket — úgy érzi — régóta ismer Debrecen környékéről származó magyar édesanyja sok-sok elbeszéléséből. Alig tudta leküzdeni érzéseit, amikor megkérdezte:

— Fan-e német katona a közelben?

4 EMBEREK most már

^ összenéztek és sápadt arcuk mosolyra húzódott. Elsőnek Kondor tért magához.

— Testvér... — kiáltotta és magához ölelte a katonát. — Csakhogy eljöttetek, itt vagytok már! — A katona engedte magát ölelni és ö is átfogta Kondor vállát. Az emberekben is feloldódott a tartózkodás, a feszültség. Körülvették. mintha saját fiuk érkezett volna haza. Aztán vizsgálták tekintetükkel ruháját, csillagos sapkáját és fényes derékszíj-csatján a sarlós, kalapácsos nagy csillagot.

— Nézd, — szólalt meg ismét

Kondor, — meggyujtották a gazemberek. Milyen nyomorúság szakad ránk megint.

A katona ránézett. Tiszta kék szemeiben jóságos csendesség■ bizakodás tükröződött.

— Ne búsuljatok! — mondta nyugodtan. — Majd felépítjük — szebbre, mint amilyen volt és az már a tietek lesz.

JT LGONDOLKOZVA leült

egy szürke terméskőre. Géppisztolyát térde közé szorította. Zsebéből dohányt vett elő. Szétszórta a tenyerén, aztán kivett egy csipetnyit. A többit az emberek felé nyújtotta.-— Vegyetek! Jó orosz dohány!

— bátorította öke't.

Az emberek sorra vettek egy csipetnyit belőle és rágyújtottak. Idegesen és gyorsan szívták a cigarettát, A katona volt csak nyugodt, mint az olyan ember, aki nemcsak azt tudja, mi volt tegnap, hanem azt is látja, mi lesz holnap és azután. Egy mélyet szippantott, leverte a hamut, homlokán feljebb tolta báránybőrös sapkáját és megkérdezte Kondortól:

— Te hol laksz?

__Ott— ott lent, abban az aljban, — mutatott le a töpörödött kis ház felé Kondor. — Ott, jobbra az első... az az enyé ■ ■. izé, abban lakom, — helyesbítette gyorsan. Valóban, a ház a gazdáé volt, azé. akinél cselédkedeff. A katona észrevette zavarát és mo-' solygott.

— És ott? — kérdezte tovább és a mű út szélén álló palás, nagy szürke házra mutatott.

— Ott?... ott a gazdánk, a béresgazda lakik. Az az övé, — magyarázta meg Kondor és fogai között köpött egyet a. ház irányéiba.

— Mi volt. itt a tietek? Semmi!

— mondta a katona.

— Semmi! — ismételte Kondor,

— Látástól vakulásig dolgoztunk semmiért. Ha betegek voltunk, elengedtek, mert egészséges béresek, cselédek ■jelentkeztek helyettünk. Kóboroltunk az országban, mint az idegen.

— így volt nálunk is. de csak volt •.. régen. Apámtól hallottam róla ... mi, fiatalabbak már nem éltünk benne.

A Z EMBEREK elgondolkoz- va szívták a mahorkát. Hallottak már arról, hogyan élnek az emberek a Szovjetunióban, de most, hogy ez az onnanjött ember, ez a katona mondotta, méginkább elgondolkoztató volt,

— Nálunk így volt... a fene ette volna meg, — mondta Kondor és ser cintett. — De hogyan lesz ezután? ... Ezt már nem tudhatja az ember.

A katona elmosolyodott. Felállt. Géppisztolyát vállára akasztotta. Az emberek elé lépett. Kondor János vállára tette a kezét, másikkal pedig lemutatott a: aljba;

— Összefogtok és elsimítjátok azokat a gödröket, — kezdte a tervezést. — Felszántjátok, bevetitek. Helyes lenne, ha azt a kis patakot erébb vezetnétek. Jó lenne öntözni belőle. — Nézett, nézett egy ideig, aztán a házakra mutatott: — Azok is rossz helyen vannak ott. Ha építkeztek. ide építsétek házaitokat a dombra, itt több a napfény, jobb a levegő. — Még szorosabban átfogta Kondor vállát és megindult végig a dombháton. Az emberek kétoldalt, szorosan mellette maradva, követték. — Itt, ahol most megyünk, utcát nyissatok. Két oldalára fákkal. Oda, a dombtetőre iskola kell és kuliúrház, hogy művelődhessetek. — Közben felértek a dombtetőre, Megálltak, majd ismét tovább indultak a műút felé. A katona beszélt, tervezett, az embe. rek hallgatták és maguk sem vették észre, hogy szívükbe visszaköltözik az az érzés, amit régen elűztek onnan. Az öröm. Befeledkezve hallgatták.

— Ide, az út mellé, egy keskeny erdősávot telepítsetek, hogy elfogja a port és a hideg északi szelet. Innen az útról könnyen kaphattok villanyt és rádiótok is lehet.

F GY KÚT is kell... valami jóféle, mert eddig az sem volt, — toldotta hozzá Antal Imre is. Csak akkor vette észre, hogy mit mondott, amikor már kimondta, Zavarában elveresedett.

— Ez Kánaán, — eszmélt fel az öreg Kondor. — De hogyan csináljuk meg ezt mi magunk? ,.. legalább egy ilyen tenne köztünk, mint te.

— Lesz, aki segítsen, — mondta nyugodtan, biztatva a katona. — Segítenek a munkások. Gépet, traktort, ekét adnak majd... és mi is segítünk.

— Hacsak így nem . ■.

Közben a harci zaj erősödött.

Az elűzött nácik ismét lövöldözni kezdtek. A katona egy ideig figyelte a zajt. Majd megszólalt;

— Várnak. Mennem kell.

Hátizsákjából két konzervet

vett elő és egy darab kenyeret. Odaadta az embereknek. Aztán zubbonya zsebéből édességet, cukrot és csokoládét vett ki.

— Ezt a gyerekeknek! — mondotta. Majd elköszönt. Az emberek sokáig néztek utána, amint biztos, kemény léptekkel ment az újabb harcok felé. Tekintetükkel addig követték, míg vállas alakja el nem tűnt a kavargó füstben ...

SZABÓ GYÖRGY

A Vörös Hadsereg

Hús árnyékában eljátszott a gyermek. j

Zsongott a város, zsongott a világ — $

Nincs hadsereg, amelyet úgy szeretnek. t

Mint ezt, a béke s munka pajzsát. %

♦

Járd be a földet, fürkéssze a kétely, ♦

Vallassa meg a régi-régi kort, ♦

Nincs hadsereg, mely valaha a néppel, i

Mint a mienk, oly mélyen összeforrt. J

♦

Vas-üstökös volt, vad fasiszta horda.

Mely szép hazánkban dúlva megjelent. »

Nincs hadsereg, mely porba zúzta volna Ezt az üstököst, úgy, mint a mienk. {

♦ ♦

• Őrjöng a harc a tűzben és borúban, |

X Sohase forrt így forró életünk —

♦ Nincs hadsereg, melynek a háborúban

* Olyan vezére volna, mini nekünk. ■

i , , . ♦

I A szabadság a népek szomjú álma. X

J És Európát marja az idő — ♦

X Nincs hadsereg, amelynek igazsága

{ Igazságoddal összemérhető.

yfBiiizke muftjak rá, hoqtj a rOtmU

JfnuLierejj luit&udja ooltam...“

Jenei György eli- társ, nyíregyházi mun, kás-igazgató, az első világháború idején orosz fogságba .eseti. A forradalom szabadította ki a fogságból

só", mint magyar mwn kás, fegyvert fogott, beállott a Vörös Hadseregbe. Ott küzdött a fehérek, intervenciósok ellen egy, sorban az orosz proletárokkal, Erre az időre, mint étele egyik legnagyszerűbb szakasza ra gondol vissza:

„Ma már minden be- csületes magyar dolgozó ismeri a Szovjet Hadsereget, — mondja, — mert elhozta számunkra a szabadságot. Láttam egy képet, amely a Berlin ben felállított szovjet hősi emlékművet ábrázolja. Ez egy bronz- szobor; szovjet harcos, jobbkezében acélkard, amellyel átdöfi a fasiszta horogkeresztet, bal karján egy kisgyermek, az emberi, ség boldog jövőjének jelképe. Ilyennek ismerték meg a dolgozók a Szovjet Hadsereget.

Most, a Szovjet Hadsereg megszületésének 35 éves évfordulóján visszaemlékszem arra az időre, amikor én, mint vörös katona, résztvel- tem a forradalmi harcokban. Távol-Keleten küzdöttünk a szovjet államért. Aztán Moszkvába kerültem, a vörös parancsnokok iskolájába s egyszer láttam Lenin elvtársat is! Sokat tudnék hessélni a vörös hadsereg katonáinak, Lenin katonáinak hősiességéről. Nem volt olyan tűz, olyan ellenség, olyan akadály, amelyet ne küzdöttünk volna le. A népért, a szabadságért harcoltunk életre-ha- lálra. A vörös katonák utódai a Szovjet Hadsereg mai f iai. Az ö szellemük kísérte őket a Nagy Honvédő Háború éveiben, — Hogy vártuk titokban idehaza? Biztos voltam abban, hogy eljönnek Magyarországra is és szabadságot adnak nekünk. így is történt. Én büszke vagyok ró, hogy ennek a hadseregnek első katonái között voltam én is a forradalom idején.

örömtől csillognak a szemeim, amikor látom a mi néphadseregünk büszke katonáit.

akik ugyanolyan öl ágú vörös csillagot hordanak sapkájukon, mint amilyent én hordtam valamikor kucsmámon. Idős ember vagyok már, az egészségem sincs a legteljesebben rendben, azonban, ha sor

kerülne rá, én is közéjük állanék! Én, p volt vörös katona, fegyvert ragadnék a né» hadseregének soraiban s úgy küzde- nék drága hazánk szent szabadságáért, ahogyan én azt a forradalomban megtanul tam Lenin és Sztálin katonáitól. Gyermekeimmel, unokáimmal sokat beszélgetek azokról az időkről, amikor kinn küzdöttem. messze Tárol- Keleten. Azért beszélgetek erről újra és újra, hogy gyermekeim, unokáim is úgy szeressék a szabadságot, a hazát, mint a Szovjet Hadsereg bő- tor harcosai- Én, a hajdani vörös katona, nagyon nagy szeretette] üdvözlöm

a mai napon a Szovjet Hadsereg minden, egyes harcosát s dicső vezérét, a nagy Sztálin elvtársat."

IVAN ZSURBA PARTIZ HŐSTETTE

Andrej Dmitrijevics Boriszov, aki a polgárháború éveiben a Szpaszk környékén tevékenykedő partizánok parancsnoka volt, mesélte el a következő történetet;

A szovjet csapatok Habarovszk felé közeledtek. Az Amur mögött ádáz küzdelem folyt. Tudtuk, hogy fogytán a fehérek lőszere és sürgősen utánpótlásra van szükségük.- Azt is sikerült megtudni, hogy Szpaszk felől várnak lőszerrel és fehérgérdistákkal megrakott szerelvényt. Elhatároztuk, hogy megsemmisítjük az ellenség

/inpótlását: levegőbe röpítjük a vonatot.

Gondosan előkészítettük a műveletet. A fiatal partizánok hallgatagon feküdtek a pályatest melletti csaUtban és figyelték, nem hallatszik-e már a közeledő vonat kerekeinek zakatolása, A partizánok között volt Ivan Zsur- ba. Ő is a földhöz lapult, mint a többiek. A vonat a jelzett időpontban érkezett és sorsa — úgy.

ahogy mi terveztük — megpecsételődött. Fülsiketítő robbanás hallatszott, vakító fényű lángnyelvek csapódtak az ég felé, s a szerelvény ezer darabra hullt.

A fiatalokban szárnyakra kelt a hősiesség és a bátorság. „Fel kell gyújtani, a Hvalinka falu mögötti hidat. — szólt Zsurba. - - Ha fel. robbantjuk, elvágtuk a® fehérek utolsó utánpótlási vonalát is."

.4 javaslat csábító volt. de veszélyes. A hídhoz vezető úton könnyen összetalálkozhattunk a Szpaszkban állomásozó fehér lo. vasezred századaival, amelyek az úton cirkáltak. Az ifjú hősök azonban nem hátráltak meg a veszély elöl. Útnak indultak és végrehajtották a feladatot.

... A híd gyorsan leéget t. Lángnyelvek kaptak a száraz gerendákba, az olajjal tartósított deszkák jól táplálták a tüzet. Egyetlen lángoszlop volt a hid. Ivan Zsur- ba. amikor a lovascsapat messze száguldott már, bátra-hátra tekintett az éjszakába messze világító égő hídra. Sok hadműveletben vett már részt, de ilyen . sikeres éjszakára nem emlékezett.

Útban a partizáncsapat állomáshelye fáié, Zsurba és társai a Konsztantyinovka felé vezető úton fehér gárdistákkal akasz- kodtak össze. Az ellenség nagy túlerőben volt. Zsurba visszafordította lovát, ki akart törni az ellenség gyűrűjéből. Tölténye azonban fogytán volt. a fehérek pedig egyre szorosabbra zárták körülötte a kört. Utolsó töltényét is kilőtte mór. amikor dühös kiáltást hallott.

I — Élve fogjátok el.

Mindenfelől ellenség ron. tolt rá. Ivan ekkor meghúzta egy gránátköteg gyujtószerkezetét.. .

Széttárt karokkal feküdt egy bokor tövében. Eszméletét vesztette. nem látta, mint rohantak rá a fehér banditák, mint kutatják ki zsebeit, nem érezte rúgásaikat sem. A fehérek azt hitték, hogy a

vörös partizán meghalt. Amikor magához tért, sokáig nézte a távolból ragyogó csillagokat. Aztán minden erejét összeszedve, elkúszott az útig. Egy paraszt éppen fát szállított arra, megismerte a vérbefagyott partizánt és beszállította öt Hvalinkára.

Sokáig tartott, míg Zsurba felgyógyult. Amikor partizántársaival találkozott, ezt mondotta:

— Ebben az ádáz és szent harcban, amelyet szülőföldünkért vívunk, mindenki elvesztett valamit. Sokan elvesztették otthonukat, mások szüleiket, feleségüket,’vagy gyermekeiket, akiket az ellenség gyötört halálra. Én a lábfejemet veszítettem el- De egyikünk sem veszítette el azt, ami a legfontosabb: a győzelembe vetett rendíthetetlen hitet. Legyetek rettenthetetlenek a harcban, üssétek kíméletlenül az ellenséget mindaddig, míg szülőföldünk szabad nem lesz.

A partixáuoli megesküd, tek, hogy harcolni fognak utolsó

csepp vérükig, a teljes győzelemig.

... Teltek-múUak a napok. A partizánok csaknem minden éjszaka aprították az ellenséget. Levegőbe repültek az ellenséges fsze-„ relvények, égtek a raktárak. Csupán Ivan Zsurba tétlenkedelt egyedül. Ebbe nem tudott bele. nyugodni. Felült a legjobb lóra és elvágtatott.

Ami ezután történt, azt ügy emlegetik Szpaszk régi lakói, mint valami csodálatos legendát. _ Szpaszk az intervenciósok egyik föfészke volt akkor. Sokezer intervenciós és fehérgárdjsta állomásozott a városban■ Ügy deltaj- ban lovas vágtatott végig Szpaszk ■ főutcáján. Odaugratott a tiszfi- klub épületéhez, betekintett az ablakon. aztán három gránátot vágott be egymásután. A teremben éppen tisztigyülés volt.

Ezután a lovas megfordult, ál ugratott a vasúti sorompón és pisztolylövéssel leteritett még három ellenséges katonát.

Ilyen hőstettet hajtott végre Iván Zsurba, a partizán.

(Megjelent a Komszomolszkaja Prarda-han.)