Néplap, 1952. szeptember (8. évfolyam, 207-229. szám)
1952-09-07 / 210. szám
1952 SZEPTEMBER 7, VASÁRNAP NÉPLAP p* tí mmmm MÓRICZ ZSIGMOND „Adassák e levél Mórica Zsigmond úrnak, Kit most érdemelten, szépen koszorúdnak. Koszorút nőm viszek, {rds megy helyette, De ott leszek mégis, míg élek mellette Ady Endre írta ezeket a sorokat irodalmunk egyik legszebb költői levelében. ' A „Szerelmetek barát, •zömök Móricz Zsigmond”, akihez a levél íródott, épp oly váratlan, ragyogó üstökösként robban be, a kietlen, füllent magyar rónák tespedtségébe, mint néhány évvel azelőtt maga Ady. „Hét krajcár” — ez volt annak a novellának a címe, amely egycsapásra az irodalmi élet érdeklődésének középpontjába állította a tiszaháti kis falu szülöttjét — Móricz Zsiginondot. . lvi volt ez a ’ fiatal író, akiről Ady Endre azt mondotta: „Egyedül felér egy forradalmi szabadcsapattan” Móricz Zsigmond 1879-ben bzü letett Csecsén. Itt szívta magába a tiszaháti magyar beszéd édes zamatéi ízét, itt ismerkedett meg szülei és saját sorsán keresztül a .kisparaszti élet minden keservével, jajával. Itt ismerkedett meg a kis Bsigmond — a kulák rokonság lenéző szívtelen, eltaszítóan rideg magatartásán keresztül — a falu osztáiyelleniéteivel, a kulákság igazi arcával. Édesanyja rokonsága révén 1891-ben bejut a debreceni kollégiumba, majd Sárospatakra kerül, ahol a reakciós tanári kar kegyetlenül üldözi, s minduntalan érezteti vele: „Minek tanulni egy paraszt fiának”. (E keserves sárospataki évek emléke adta az indítékot később Nyilas Misi örök szép történetének, a „Légy jó mindhalálig” című regényének megírására.) Középiskoláit végülis Kisújszálláson fejezi be, majd Debrecenbe megy egyetemre. A fiatal Móriczot hatalmas célkitűzések, nemes törekvések fűtik: a szegény, kizsákmányolt, elnyomott népet akarja szolgálni. De csakhamar észreveszi, hogy ezt a célját sem a teológián, ahová először beiratkozott, sem a jogi karon nem érheti el, — újságíró lesz. Először a debreceni Hírlapnál, majd 1903-ban Pestre jön, s bekerül az Újság című napilap szerkesztőségébe. Itt, a fővárosban ismerkedik meg a „Nyugat” körül kibontakozó forradalmi, polgárradikális mozgalommal s döntő hatást gyakorol rá Ady költészete, egyénisége. Több kisebb próbálgatás után végre megtalálja igazi hangját, s elsöprő erejű, izzó lávaként buggyan ki belőle a kora gyermekkora óta felhalmozódott élményanyag: az évszázados elmaradottságban tartott magyar falu keserves, nyomorúságos élete. Biztos kézzel, igaz -meggyőző erővel rajzolja meg a falu reális képét, s a valóság ellenállhatatlan erejével szaggatja szét azt az illuzólcból, hazugságokból szőtt fátylat, melyet oly nagy gonddal szövögetett és cifrázott tarkára a „Hivatalos irodalom”, , A „Hét krajeár”-t (melyben azt meséli el, hogyan keresett egyszer édesanyjával sírva-nevetve hét krajcájt a fiókban, a poharak fenekén, meg az apai lajbizsebben, hogy szappant tudjanak venni, s a nagy keresésnek az lett a vége, hogy találni csak hat krajcárt találták, s a hetediket egy kéregető koldus adta oda a gyötrődő édesanyának) sorra követik az újabb novellák, majd a drámai iazású regények (Sárány, Isten hátamö- gött, Fáklya), melyek merőben új képet tárnak az olvasó elé: megmutatják, hogy az évszázados feudális elnyomás, mely nálunk a század elején már szorosan összefonódva jelentkezik az imperializmusba torkoló kapitalista fejlődéssel, hogyan fojtogatja, köti gúzsba a dolgozó népben rejlő hatalmas értéket, hogyan nyomorítja meg, torzítja el a nagynak, nemesnek induló szándékokat, törekvéseket. Ez az új hang, amely a kritikai realizmus művészi erejével mutatta meg a nádfedek* házikók idili külseje mögött ordasként meghúzódó szegénységet, elmaradottságot, babonát, tudatlanságot — hatalmas forradalmi, erővel jelentkezett irodalmunkban. De Móricz nemcsak a puszta valóságot, a rettentő állapotokat mutatta be írásaiban leleplező vádoló erővel, hanem rámutatott az őket előidéző okokra is. A legfontosabb okot — Adyval együtt -— a rabló kapitalizmussal egyre szorosabban összefonódó föld- birtokos osztály, a dzsentri-társadalom népein yoniú, korrupt uralmában látja. Az országvesatő ellen- forradalmi korszak fojtó légkörében írt, maró szatírával telített regényeiben — mint a Kivilágos virradatig, Uri-muri, Rokonok 1— és sok elbeszélésében, riportjában szinte anatómiai pontossággal írja le ennek a feudalizmusban fogam- zott, széthulló rétegnek belső rothad- ságát, éles, vádló szavakkal mutat rá tunya közönyére, népellenes, bűnös magatartására. Nem egy írásban fest megdöbbentő képet arról, hogy ez a történelem által visszavonhatatlanul halálraítélt osztály milyen eszeveszett tobzódással üli meg saját halotti torát, de a lakoma költségeit a végsőkig kizsákmányolt dolgozó nép izzadja ki saját véréből és húsából. Az urak asztalánál vigasság és bőség, „Tejjel-tóézael folyó kánaán ez az ország” — vélhetné a felületes szemlélő. De Móricz megmutatja az érem másik oldalát is, ezeket írja egy alföldi faluban tett látogatásáról: „Véghetet len szegénység és gyötrelem ez az élet. A községben ezer család egyik napról a másikra tengődik, mást nem esznek, csak kenyeret, kenyeret és vizet. Kenyéren és vízen él a nép és a gyermek az élet rabságában ,.. S ezek a gyermekek mennek haza az iskolából és nem várja őket a jól megérdemelt vacsora. Még krumpli sincs... Ha tésztalevest esznek, az ünnepnap”, (Kenyéren és vízen, 1931.) De nemcsak a dlnom-dánomok végtelen során át pusztulásba rohanó földbirtokos osztály fölött mondja ki Móricz Zsigmond az elmarasztaló ítéletet, meglátja a falu egyre élesebb osztályellentéteit és szétrombolja — irodalmunkban, először — a parasztság egységének hamis illúzióját. A „Szegény emberek” című elbeszélésében a frontról' hazajött napszámos így magyarázza meg ' feleségének az élet, a falu igazi „frontját”: „...Mi vagyunk itt, tudod, ezen az oldalon, a szegény emberek ... mind itt vagyunk, akiknek büdös putrija van .,. rongyos ruhája ... nincsen ennivaló kenyere... a másik parton ... ott vannak a szép nagy házak, terített asztalok, meg nagy hombárok, sok búza benne, sok bab, kolbász oldalas, sonka ... oda süt még a nap is, még a madarak is odajárnak, mert ott jó dalolni..,” Élete végén írja meg legszebb kisregényét, az Árvácská-t, egy Ünnepség Ti ÖKÖRITO Ma nagyszabású ünnepség lesz Tis^acséesén, Móricz Zsigmond szülőfalujában. ünnepélyes keretek között helyezik el a nagy író szülőházán az emléktáblát. Az emléktábla elhelyezésének: ünnepsége délelőtt fél 12 órakor kezdődik GyŐrc József elvtárs, az MDP. megyei titkárának megnyitó szavaival, majd Nagy Sándor Sztálin-díjas, líossuth-díjas írónk mond ünnepi I c-iédet. Eaekután a Párt, az állam képviselői, a külföldi. íróküldöttség tagjai helyezik el koszorúikat. — Ezen az ünnepségen felszólal több dglgozó paraszt is. Azok, akik Móricz Zsigmonddal együtt nőttek fel, akikről a nagy író írt is. Az emlékünnep délután nagyszabású kultúrműsorral folytatódik Tiszacsécsén, melyen nemcsak a legjobb saaboles-«Katmári népi táncosok lépnek fel, liánéin a hajdú bihari és fejérmegyei táncosok is. A műsort a<z Állami Falúszímliáz előadása zárja be. A Tűzkeresztséget adják elő az együttes művészei. apátlan-anyátlan lelenc kislány vigasztalan tragikus sorsán keresztül dantei színekkel festi meg a kapitalizmus embertelen profithajszáját, amely vadállatokká siiiy- lyeszti az embereket. Kíméletlen erővel rajzolja meg a könyvében a piacra termelő, mindenben saját hasznát kereső, mindenkit kizsákmányolni igyekvő kulák.igazi arcát. Móricz Zsigmond, aki regényben, novellában, riportban élete végéig lankadatlanul küzdött a dolgozó nép felemeléséért, rendíthetetlen híve volt a társadalmi haladás ügyének. Az 1919-es forradalmat, a Tanácsköztársaság megalakulását boldog örömmel üdvözli: „A kommunizmus meg fogja hozni az iudívidumok valódi klvirágaásának nagyszerű korszakát. Magyarországon .. . most kezdődik az igazi és emberi élet” — írja 1919 áprilisában. A forradalom bukása mélyen ínegsebzi. Visszavonul, majd egyidei hallgatása után hozzálát hatalmas történelmi ciklusa, „Erdély” megírásához. Nem azért, hogy a múltba meneküljön a jelen égető problémái elől, hanem hogy a múltból keressen bátorítást, iránymutatást a Horthy-faSizmus fojtogató karjaiban vergődő népe számára. A Horthydtorszak gyilkos, elnyomó uralma idején sem lesz hűtlen ifjúsága eszményképeihez. Egy burzsoá lap írókhoz intézett körkérdéseire így válaszolt: ... a szabadságvágy a tömegekkel való együttérzés, a kultúra harca, az emberiség jövőjéért való élet és odaadás, az írónak, s minden míí- yésznek még nagyobb érdeke és kötelessége, s egyben joga is, mint bármely más állampolgárnak. (Magyarország, 1934 április 1.) Ebben az Időben születnek meg a kapitalizmus elembertelenítő világát oly élesen vádoló írásai, mint a „Boldog ember” (1932). A „betyár” (1937), majd hozzáfog nagy művének a Rózsa Sándor — trilógiának megírásához, amely befejezetlenül is. — a harmadik kötet megírásában megakadályozta halála. — Világos, félreérthetetlen állásfoglalás a növekvő fasiszta métely térhódításával szemben a dolgozó nép_ ügye mellett és egyben hatalmai erejű figyelmeztetés az országot szakadék felé taszító „Úri osztály felé”. 1942. szeptember 5-én halt meg. A XX. század első felének legnagyobb magyar íróját temetésén nem búcsúztatta az akkori kormány, a hivatalos irodalom egyetlen képviselője sem — de elkísérte utolsó útjára a dolgozók millióinak hálája, szeretete. Móricz Zsigmond, aki buzgón jegyezte a nép minden búját, panaszát, szíve utolsó dobbanásáig hű maradt a nép ügyéhez. A felszabadult magyár dolgozók milliói büszkén tekintenek s hálával gondolnak ő reá és ma, amikor immár végérvényesen és visszavonhatatlanul elkezdődött Magyarországon az „Igazi boldog és emberi élet”, életművéből új erőt merítenek annak a virágzó, boldog Magyarországnak a megteremtéséhez, amelyről ő annyit álmodott, s a múltat visszahozni akaró ellenség elleni kíméletlen harcra. A múlt rettenetes képét, kegyetlen elnyomását oly valódi erővel leleplező írásai arra tanítanak ma bennünket : ne engedjük meg soha többé országunkban az úri csőcselék garázdálkodását, ne engedjük meg, hogy visszatérjenek azok az idők, amikor a dolgozó nép „Hazátlan bitang”, űzött, megkínzott vad volt saját országában. Az ünnepségre külön vonat viszi a dolgozókat, amely Mátészalkáról indul Fehérgyarmatig. — Nyíregyházáról a menetrendszerinti vonathoz kapcsolt pótkocsik szállítják az utasokat Fehérgyarmatra, _ ahonnan külön autóbuszjáratok közlekednek, Tiszaesécséig. A tisízacsécsei ünnepségen kívül még hatvanegy községben rendeznek az ünnepi Könyvhéten Móricz Z-siV/JHOHíl-emlókün népségét Szabclcs-Szatmárban. ... Rossz petróleumlámpát és lampiont hozott a. kultúra, melyben bizakodva, ötszázan mertek máglyára állni. Mert míg fáklyával rí tágítottak, addig bizony nem táncolt a csűrben senki éjszaka. Ennek a „magyaros keménységnek” adták bizonyságát a. környékbeli falvak, mikor vasárnap megtartották a táncmulatságot. A lapok felhéibo- rodva írtak Komlótótfaduról, hogy vasárnap táncolt. Látszik, hogy aki irta, nem ismeri a, népet. Persze, hogy táncolt : hát Budapesten, nem ■ tartottak meg valami báli amiatt, mert elsüllyedt egy hajó valahol háromezer utassal, vágy mert Messina; romokban hevert Komlót ót- falutól ökörüó csaknem olyan messze van, mint Budapesttől Mes sina! Azok nem szomszéd falvak, közbeesik Szamosbccs, Rima, Tatárjaivá, Súly-i, Szamoséjlak, Por- csalma, s ez a hat falu égy elválasztja őket egymástól, hogy búr két-hái'om órajárás az egész szekéren, mégis elegen vannak Tótfaluban, akik sohasem voltak életükben ököritón, s annyit tudnak róla, hogy az ököritóiak náluk mennek keresztül Szalmáira. S ennek a magyaros keménységnek az ököritói szerencsétlenclc akkor adták legfőbb bizonyságát, mikor meglátta az eszeveszetten, durván, nagy erűvel táncoló tömeg azt a felfutó tüzesíkot, amely a fellobbant lámpából szikrázott a száraz lombokon a tetőig. Ebben a pillanatban teljesen elvesztette az az ötszáz emberi lény, mindazt a kultúrát, amely a sok- ezeréves szellemi művelődésből rájuk jutott. Fene vadakká, változtak, nemcsak a rémület hatása alatt, de azért, mert aira. voltak mintegy rdnevelve, hogy ebben a percben nyers állatokká legyenek. A táncos legény ököllel ütötte el a lányt, ordítva vágott előre, egy másodperc alatt a földre voltak tiporva az clőlállók, akik az út sodróiban álltak, nem a kapufelé rokonokéban. És senki, se ért a kapuhoz, hanem bent, két lépésre attól, eleven máglya nőtt az önmagukat tönkretevő boldogtalanokból. A jelenlevő emberi erőnek, semmi része sem használódott el a kapu kitörésére, s a hirtelen lecsapódó füstben és tűzben a legparányibb emberi ész és akarat nélkül, mintegy szétrobban va sült lei az emberi testekbe öltött energia. Alig-alig néhányon mentek ki a nyitvalevő kisajtón, jellemző, hogy volt legény, aki- kívülről, tehát a szabadég alól tiszta ésszel tört be, s így az emberhalom alól ki tudta vonszolni húgát és épségben vitte Ki a pokolból. Ellenben a többiek, a boldogtalan álla tok, ott vesztek, minlhacsak nem is az isten képére teremtett lények lettek volna, hanem kosok és bárányok a tűzben. Éy fölfelé meredt a, karjuk és a szemük, s mikor annyira nőtt az emberhegy, hogy elértek, róla Valami három méter magasban lévő nyílást a csűr falán, azon ugráltak ki az emberek, igy megmenekültek, mintegy százan. És a letapadtak visszarángatták, akit tudtak, s volt, akit égé szén kettészakitottak. * És mi történt a tiiz ólat A nép, mint minden féleivilizált, és erősen vallástalan nép, rettenetes apátiába süllyedt. Az égett emberek elbújtak és elmenekültek, mert jól ismerik az orvosaikat, akik barbár módra henteskednek s követelik az őket nagyon jogosan megillető, valójában igen kicsiny díjakat. De a parasztnak minden krajcár igém nagy pénz, még akkor is, ha vásárol, hát még mikor csak az egészségét kell vele megfizetni. Nem is lehet összeírni, hányán sebesültek meg, míg régre egy hét múlva híre ment és bizonyossá is lett előttük, hogy most ingyen gyógyítanak és ingyen adják az orvosságot. Az államnak valóban ingyen kellene adnia a népnek: tanítót, orvost és ügyvedet. Azonban nemcsak a nép viselte magát paraszti állapothoz illően, az urak is nagyon úri módon fogták fel a dolgokat, Csak az alispán és főispán szerepét látni tisztán. Nagyon keményen lehetne megtámadni a magyar közigazgatást ennek a két úrnak magaviseletét áltaiánosUva. Az alispán Je- ■sürgönyzi a. budapesti mentőegye- siüétet, amely felajánlotta a segítséget: ,,Szives készségükért köszönetét mondva,, értesítem, hogy ököritón egyéb munkálat nincsen, mint háromszázon felüli hulla e,lle- mctésc." Ebben a pár sorban be,tine van a magyar úri gavalléria, hetvenkedése, oktalansága, s a hivatalra, a nép atyjának szerepére nem termett ember minden lelkiis- meretlensége. Mig az alispán ezt a táviratot irta, minden bizonnyal ünnep utáni katcenjammerólől többet szenvedve, mint a szive fájdalmától, ezalatt száznál több ember ordított és nyöszörgött, halálverítékkel kivert, égett testtel... s az alispán csak egy hét múlva józanodon ki annyira, hogy a mentő- egyesület újabb ajánlkozására elfogadta a segítségüket... ... Az ököritói szerencsétlenségért felelős minden tanító, minden pap, minden szolgabiró, minden jegyző s minden vármegyei hivatalnok, akinek JSjS óta köze volt ehhez a falúhoz. Fel egészen a mai belügyminiszterig, ha ez nem vette tudomásul az alispán hírhedt táviratát. Csak a főispánok nem, felelősek semmiért. A főispánt nem azért küldte le a kormány a megyékbe, mert felteszi róluk, hogy lelkűk van s a megyének hasznára lesznek, hanem azért, mert szép a nevük, mint egy lobogó és legalább is olyan daliák, mint a vármegyei hajdúik: tehát nem dolgozni kell nekik, hanem reprezentálni! Ilyenformán Szatmár megyének most ideális főispánja van, s ez az úr két nevezetes dolgot jelentett ki: „addig nem megy le ökörilöra, amíg el nem temetik a halottaikat, mert ezt a látványt nem bírják az idegei”, s hogy „ököritón nincsen szükség segélyre, csak egy díszes emlékoszlopra”. Bizony, bizony, akárhovd nézünk, az ököritói tűz világa mellett csak szomorú látnivalók tűnnek szemünk elé. .1910, április. MÓRICZ ZSIGMOND
