Nyírségi Magyar Nép, 1949. január (6. évfolyam, 1-25. szám)
1949-01-21 / 17. szám
4. oldal. NYÍREI MAGYAR NÉP 1949. január 21, péntek ... de ott volt Capriban a másik Lenin in: a napszem t'Ívtárs, a vidám ember, aki mindent a világon élénk és ki fogyhatatlan érdeklődéssel fogadott és az emberekkel szemben bámulatos melegséggel viseltetett. Részletesen kikérdezett a Capri-vidéki halászok életmód, járói, keresetükről, az iskoláról — érdeklődéseinek széles tere csodálkozásba ejtett. El sem tudom képzelni, hogy egy ember, aki annyira fölötte állt a többieknek, mint Lenin, olyan távol tudta volna tartani magát minden nagyravágyás- tóí és úgy meg tudta volna őrizni az „egyszerű emberek'1 iránti- érdeklődését, mint ő. Valami mágneses erő volt henne, ami magához vonzotta a dolgozók szivét és rokon, szem-ét. Nem beszélt olaszul, de Capri halászai, akik már látták Saljapint is és sok más neves oroszt, Lenint azonnal, valahogy ösztönösen külön helyre állították. Eltagadó volt a nevetése — olyan ember „tiszta szívből jövő“ nevetése volt ez, aki miután átlátta az émbeiri butaság otrombaságát és az ész akrobatikus ravasz- kodái-ainak ügyességét, nagyon tudta élvezni az egyszerű emberek gverekes naivitását Giovanni Spadaro, öreg 'halász azt mondta róla: — így csak becsületes ember tud nevetni. Az égszínkék, átlátszó vizen him bálódzó csónakban Lenin halászni tanult „az ujjával“ — zsineggel, horgászbot nélkül. A halászok megmagyarázták neki, hogy akkor kell felhúzni a zsineget, ha az ujja érzi, hogy megremegett. — Cosa: dri-drin... Gapiscig Lenin azonnal fogott is egy Italai, gyerekes lelkesedéssel húzta ki és a vadászember szenvedélyével kiáltott fel: — Abá! Drin-drinl A gyerekek gyermekmódra szintén hangos kacagásba kezdtek s az újdonsült halász elnevezték „Signor Drin- Drin“-nek. Lenin már 'elu'azott, de a halászok még mindig kérdezősködtek utána: — Hol van Drin-Drin? Ezt rum csípi el a cár? Ugy-e nem? Csodálattal töltött el Leninben az élesen kifejezett élet- akarás és az aktív gyűlölet az élet szörnyűségei iránt. Gyönyörködtem abban a fiatalos vakmerőségben, mellyel minden tette tele volt. Bámultam emberfeletti munkaképességét. Mozdulatai könnyedek, ügyesek voltak és kimért, erőteljes gesztusai teljes harmóniában álluk beszédjével, mely szófu- kar, de gondoiatpazar volt. — És mongol-típusú arcában églek, játszottak azok az éles Irta: MAXIM GORKIJ szemek — a hazugság és az élet keserűségei ellen harcolj fáradhatatlan harcos szemei. Égtek, hol hunyorogva, hol integetve, hol ironikusan mosolyogva, hol meg haragtól i zikrázva. Szemei ragyogása szavait még égetőbbé, még világosabbá tette. Néha úgy tűnt fel, hogy szellemének kiapadhatatlan energiája szikrákat szór a szeméből és szavai ezekkel a ,-zikrákkal telítve ragyognak a levegőben. Beszéde mindig az el.enálIhatatlan igazság fizikai érzését keltette. Szokatlan és furcsa volt Lenint később, betegsége idején, a gork-i parkban sétálni látni, annyira összenőtt alakjával annak az embernek a képe, aki a hosszú asztal végén ül és mosolyogva, vigyázó kormányosi szemeit meg-megvillant- va ügyesen és hozzáértéssel vezeti az elvtársak vitáit, emelvényen állva fejét hátraszegi és pontos, világos szavakat dob az elcsendesedett ti&- megbe, . az- igazságra éhes emberek szomjas szemeibe. Ezek a szavak mindig a vasszilánkok hideg . fényére emlékeztettek. Csodálatos egyszerűséggel tört elő mögülüík az igazság művészie«n 'kifaragot1 alakja. Lenin természetéhez tartozott a vakmerőség, de ez a vakmerőség nem a kártyás ’ önző vakmerősége volt, hanem „Soha Marx után a proletariátus nagy felszabadító mozgalmának történelme nem termett olyan óriást, mint a mi halott vezérünk, tanítónk, bará unk. Minden, ami a proletariátusban igazán nagy és hősi — a rettenhet etlen ész, a hajthatatlan, makacs, mindent legyőző vas akarat, szent .gyűlölet, a rabság és elnyomatás sírig tartó gyűlölete, hegyeket megmozgató forradalmi szenvedély, a tömegek alkotóerejébe vetett határtalan hit, óriási szervezőtehetség — minden nagyszerűen testet öltött Leninben, akinek neve nyugattól keletig és déltől északig az llj világ jelképe lett. Lenin úgy, mint még soha senki meg tudta látni a nagyot és a kicsit, előre látta a nagy történelmi fordulópontokat és ugyanakkor számításba tudott venni és ki tudott használni minden kis részletet; amikor szükség volt, tudott dühösen támadni és amikor kellett, visszavonulni, -hogy uj támadásra készüljön. Nem ismerte a merev formákat, semmi sem kerülte el bölcs, mindentlátó szemének figyelmét, mert ő a proletársereg született vezére, a munkásosztály géniusza volt.“ (Az Orosz Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottsága 1924. január 22.) ,jEmlékezzetek, szeressétek és tanulmányozzátok Lenint, a mi tanítónkat és vezérünket. Harcoljatok és győzzétek le a belső és külső ellenségeket, amint Lenin tanította azt. Építsetek uj életet, uj kultúrát, — amint Lenin tanította azt. Végezzetek'ael bármilyen kis munkát, mert az apró tettekből épül a nagy mű, — ez, amit Lenin örökségül ránkhagyott.“ (I. Sztálin) gJSSFf.1 megmutatta Lenin roppant .'Zellomi frisseségét, amely csak olyan embernek a sajátja, aki megingathatatlanul hisz a hivatásában. Olyan emberé, aki sokoldalúan és mélyen álérzia világgal való kapcsolatát és mindvégig átérzi szerepét a világ káoszában: a káosz ellenségének szerepét. Egyforma odaadással tudott sakkozni, lapozni a „Jelmezek történetét1', érákig elvitatkozni az elvtársakkal, halászni, Capri köves, a déli naptól izzó útjait járni, örülni a rekettye aranyos virágának és a halászok maszatos gyermekeinek. Este pedig, mikor Oroszországról, a faluról hallott beszélgetni, irigykedve sóhajtott fel: — Nem ismerem eléggé Orosz on-z ágo t, Szim birszk, Kazán, Pétervár, a száműzetés — ez majdnem minden. Szeretje azt, amin nevetni lehetett és egész testével nevetett, igazán „elöntötte“ a nevetés, úgy tudott nevetni, hogy a könnyei is kicsordultak. — Volt egy rövid jellegzetes hangja: „Hm-hm“ s ebbe az árnyalatok végtelen skáláját tudta elhelyezni, kezdve a 1 cgbántóbb iróniától egészen az óvatos- kételkedés kifejezéséig és ebből a „hm-hm“-ből gyakran éles humor hangzott ki, amelyre csak olyan nagyon élesen látó ember képes, aki jól ismeri az élet, ördögi képtelenségeit. Zömök, tömzsi ember volt, szolkráteszi homlokkal és mindentlátó szemekkel. Nem ritkán furosa és kissé komikus pózzal hátraszegezte fejét, majd fejét oldalt hajtva; ujjait valahova a hóna alá, a mellénye mögé dugta. Ebben a pózban volt valami csodálatosan kedves és mulattató, valami győzelmesen kakasos, s ő maga ilyenkor ragyogott az örömtől, — az átkozott világnak ez a nagy gyereke, ez a nagyszerű ember, akinek, hogy a szeretet művét megvalósíthat-sa, saját magát kellett az ellenségeskedésnek, a gyűlöletnek áldozatul odavetni. Maxim Gorkij (a „V. 1. Lenin“ cimü könyvből) „Ő A MIÉNK!“ ...És most sietve a szónoki emelvényre lépett Vladimír Iljics; kissé raccsolva ejtette ki az „elvtársak“ szót. Eleinte úgy tűnt, mintha nem valami jól szónokolna, de egy pillanat múlva engem is úgy magával sodort a beszéde, mint mindenki mást. Első Ízben hallottam, hogy a legbonyolultabb politikai kérdésekről is olyan egyszerűen lehet beszélni! Nem akart ő szép frázisokat cirkalmazni, hanem valósággal a hallgatóság szájába rágott minden egyes szót, bámulatosan könnyedén hámozta ki a szavak, fogalmak pontos értelmét. Nagyon nehéz ecsetelni azt a rendkívüli hatást, amelyet a hallgatóságra tett. Kezét előre nyújtotta, kissé felfelé emelte, mintha minden egyes szót külön mérlegelt volna tenyerében, mintha kirostálta volna az ellenfelek üres frázisait, melyeket többet, nemcsak én éreztem ezt, valaki lelkesülten súgta a hátam mögött. — Velősen beszél!... Igaza volt: Lenin minden egyes következtetése maga- magától bontakozott ki, a bennefoglalt erő következtében. A mensevikiek ugyancsak feszengtek és ezzel elárulták, hogy nincsen ínyükre a beszéd, Lenin maga pedig épen- séggel nem tetszett nekik. Minél mep-fvőzöbben bizonyította, hogy a pártnak okvetlen a forradalmi elmélet magaslatára kell emelkednie avégből, hogy alaposabban ellenőrizhesse a gyakorlatot, annál ádázabb közbekiáltásokkal zavarták a beszédet. — A gyűlés nem arravaló hogy filozofáljunk! — Ne tanítson minket, nem vagyunk gimnázisták! Különösen egy hórihorgas szakálas, szatócsképü figura ugrált fel a padjáról és dadogva, hebegve acsarkodott Leninre: — Ü-össze-e-sküvősdit, ö- össze-esküvösdit já-játszanak! Mu-maguk b-bl ankistá k-... A felháborodás, a gúny, a gyűlölet, bősz, forró vihara zudult végig a termen, a száz szempár, száz és százféleképpen villant Vladimir Iljics alakjára. Nem nagyon lehetett észrevenni, mintha az ellenséges kirohanások kihozták volna a sodrából, hevesen de magvasán, nyugodtan beszélt; csak néhány nap múlva tudtam meg, hogy mibe került neki ez a külső nyugalom. Nagyon furcsa és bosz- szantó volt látni, hogy az ellenszenvet Lenin ellen, Leninnel szemben, ez a természetes gondolat szította: a párt csakis az elmélet magaslatáról állapíthatja meg világosan a kebelén belül támadt egyenetlenkedés okait. Az volt az érzésem, hogy a gyűlés minden egyes napja uj és uj erőt ad Leninnek, fürgébbé, szilárdabbá teszi, beszédei napról napra keményebben csengenek és hogy a gvü lés tagjainak bolsevik csoport ján mind határozottabb, mind elszántabb hangulat vesz erőt!... Szabad perceit, óráit a műn kasok körében töltötte. Kifaggatta őket életük apró- cseprő, ügyes-bajos dolgai felöl. — No és az asszonyok? Kátyúba került a gazdaság? No de mégis — tanulnak, olvasnak? A Hyde-parkban néhány munkás — akik most láttak Lenint első ízben — arról kezdett beszélni, hogyan viselkedett a gyűlésen. Egyikük jellemzően mondotta: — Nem tudom, talán akad Európában a munkások között még más is, más ilyen okos ember is* — Bebel vagy még egy-kettő. De hogy lenne még egy, akit olyan egy- csapásra megszeretnének, mint ezt — azt nehezen hiszem! A másik mosolyogva tette hozzá: —: Ő — a mienk! —oOo— Leninnek az oroszországi szociáldemokrata párt 1907- ben Londonban megtartott kongresszusán elmondott beszédéről van szó. Akkor még a bolsevikok a szociáldemokrata pártba tartoztak. A szociáldemokraták egy pártot alkottak.-LENINA munkásosztály géniusza nyomban magvas tételekkel pótolt, bebizonyította: a mun kásosztálynak joga és kötelessége, hogy a maga utján haladjon, nem pedig a liberális burzsoázia mögött vagy mellett. Mindez rendkívül szó katlan volt és úgy mondotta mintha nem is magától, hanem a történelem parancsára mondaná. Tömör, kerekded, nyílt és erőteljes beszéde s az egész ember ott a szószéken pontosan olyan volt, mint valami klasszikus művészi alkotás: minden megvan rajta, ami kell, de nincs egyetlen felesleges vonása, nincsen semmiféle díszítése, vagy lia van, nem szembeötlő, hanem olyan természetes, olyan szűk séges, mint a két szem az orcán, mint az öt ujj a kézfejen. Ha az időt számítjuk, keve sebbet beszélt, mint az előtte felszólalók, de ha a hatást nézzük, sokkal, de sokkal
