Kárpátalja, 1890 (2. évfolyam, 1-46. szám)
1890-01-19 / 3. szám
Második évfolyam. 3-ik szám. Munkács, 1890. január 19. KÁRPÁTALJA. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Egész évre Fél évre 2 fiit, 50 kr. Előfizetési árak: 5 frt. @ Negyedévre 1 frt 25 kr. Egyes szám ára 10 kr. E lap megjelen minden vasárnap. Kiadóhivatal: FARKAS KÁLMÁN könyvnyomdája Munkácson, hová az előfizetések-, hirdetmények és a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. Nyilttér petit sora 35 kr. Szerkesztési Iroda: Munkácson, Vár-utcza 564. szám alatt, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetési árszabály: Hivatalos hirdetési díjak egyszeri közlésért: 50 • szóig}: 80 kr., 100 szóig 1 frt 30 kr., 200 szóig 2 frt 20 kr. lg azonfelül minden szó 1 kr. — Üzleti és többször© megjelenő hirdetések jutányos áron közöltetnek- g ^©1©1©© gseíkesste s ISTTÁIJ, Gymtrasttmrtmk fejlesztése. Tudva azt, hogy igen kevés szülő van, ki képes lenne gyermeke érzelmei és akaratának irányt adni, s tekintye azt, hogy a tudományok művelése és tökéletesitése, s a még homályos dolog . megvilágitása mindenkor az iskolák keretében történik; senki sem fog azon kételkedni, hogy az ifjúság képzése a legnagyobb fontosságú az emberi társa- dalpmra nézve. Mi városunk és messze- terjedő vidékünk lakóira való tekintetből még azt is hozzátehetjük, hogy egy jól szervezett iskola oly varázserővel bir, melylyel nemcsak minden tekintetben virágzóvá lehet egy várost és vicékét tenni, hanem rövid idő alatt egy nemzettestté alakíthatja annak különböző nemzetiségű és felekezetű lakóit is. A# egyes tudományágak művelésén kívül tehát missiót is tölt be minden, •r—sde főleg egy középiskola. Nagyon helyesen látták azt be elődeink, midőn felállították városunkban a gymnasiu- mot. Nehéz és véres verítékkel hordták össze az épülethez szükséges anyagot és nein resteltek a legszegényebb kunyhókba is behatolni, hogy onnan is járuljanak filléreikkel az iskola fentartására szükséges alap megteremtéséhez. Végre meglett az alap, megnyílt az iskola s az intézet egészen 1873-ig fenn állott, mint városi gymnasium. Ez és a következő néhány év képezték azon korszakot, melyben kormányunk hazánkban széliében új középtanodákat állított fel, vagy á meglevőket, talán összpontosítás czéljából (?) a maga kezelése és gondoskodása alá vette. Mikor a magas kormány; a mienket államosította, bizonyára meggyőződött róla, hogy Munkácsnak és vidékének nemcsak égető szüksége van egy középiskolára, de azt is be kellett látnia^ hogy egy itt létező főgymrra- . sium missiót fog teljesíteni. És, bár az ! intézet államosítása már ide s tova húsz j éve történt meg, és fitt mind az ideig I csak négy osztályú a gymnasium. Általános a panasz, hogy hazánk- j ban sok a proletár, minek oka különösen a következőkben keresendőd v 1) Fájdalommal konstatálhatjuk, hogy a mi intelligens osztályunk a • milyen-olyan, de mindenáron hivatalnokot akar nevelni gyermekéből. Igazán szinte sajnálandó azon körülmény, | hogy sok ember szívesebben küszködik j évi 300 frtos hivatalban és inkább kör-1 möl reggeltől-estig, sem hogy üzletet | nyitna, vagy valami iparágat tanulna, holott ez teljesen független árrá tehetné őt. 2) Nincsenek olyan iskoláink, melyek népeinket az ipar felé terelnék; a meglevők közöl pedig sok van olyan, mely ennek épen az ellenkezőjét eredményezi, t. i. előmozdítja a proletárizmust. Azt hiszem, hogy, aki csak egy kissé is foglalkozik a tanügy gyei, könnyen belálja, hogy a proletárizmusnak nincs hatalmasabb támogatója, mint a négy osztályú gymnasiumok. Áki elvégzi a négy osztályt, az nem megy többé iparosnak, mert arra nagyon okosnak tartja magát és mintegy szégyennek tűnik fel előtte a többi, műveltségre sokkal alantabb álló inasok közé elegyedni; feljebb nem mehet, mert nincs hozzá anyagi képes- sége, megkísérli tehát más úton jutni kenyérhez, és sok bajjal bár, de mégis mint úr próbál élni, és készen van a proletár. Mikor a munkácsi — jelenleg állami — gymnasiumot alapították, bizonyára nem ez a czél lebegett az alapítók szemei előtt, és viszont a magas kormány az államosítás által bizonyára nem akart a proletárok pártfogójává lenni, hanem azt akarta, hogy a négy osztályú iskolát kiegészíti és igy a város és a vidék közművelődését előmozdítja. Ily körülmények között és telve a legszebb reményekkel, bogy rövid pár esztendő alatt főgymnasiuma lesz, adta a város az államnak kész iskoláját minden alapítványával együtt és azonfelül kötelezte magát évenként 1074 írt fizetésére és az iskola fentartásához évi 24 öl fa kiszolgáltatására. Az állam átvette az iskolát, rendszeres tanerőkkel látta el és majdnem mintaszerüleg szerelte fel, de a mai napig sem egészítette ki. Ezen nem épen rövid idő alatt a város többször folyamodott a kultuszminiszterhez, hallgatná meg kérelmét és tenné teljessé iskoláját; de mindannyiszor hiábavalónak bizonyult minden esede- zése. Fogta tehát magát a képviselőtestület és újra kéi'vényezett s kérelmét azzal toldotta meg, hogy eddigi adójához hajlandó még 20.000 irtot adni és az évi faátalányt 35 ölig kiegészíteni. Erre nagysokára azon válasz érkezett, hQgy ajánljanak még többet. A város nem esett kétségbe, hanem ajánlatát ,40.000 írtra emelte, s ez által nemcsak £ közművelődés iránti fogékonyságát és áldozatkészségét bizonyította be, hanem azt is, hogy minden tekintetben érdemes is arra, hogy iskolája kiegészíttessék. Majdnem másfél évbe került, mig hosz- szú húza-vona után megérkezett ez újabb ajánlatra a válasz. Végre itt van tehát a várva-várt felelet (itt ugyan nincs még, de a megyei közig’azgatás- nál már olvasható), de nincs benne köszönet! A válasz úgy szól, hogy a kul- tusminiszter úr elfogadja a felajánlott 40,000 irtot, de kijelenti, hogy a gym- nasiumot csak úgy fogja kiegészíteni, ha a város évenként még 5000 írttal fog járulni az intézet fentartásához. Nem akarjuk kritizálni a miniszter urat és tisztelettel fogadjuk leiratát, de lehetetlen kifejezést nem adnunk azon nézetünknek, hogy az a miniszter, ki egész eddigi kormányzása alatt mindenütt csak a jó és a nemes előmozdítója volt, ez ügynél bizonyára tévesen informál tatott Munkács város valamely hatalmas és befolyásosabb ellensége által; mert a válasz úgy, amint van, nem egyéb, mint nyílt kijelentése annak; hogy egyátalán nincs szándéka a munkácsi gymnasiumot kiegészíteni. Lássuk a dolgokat közelebbről és hadd beszéljenek a számok. Államosításkor a város átadott egy massiv épületet, mely felszereléseivel együtt a legkisebb felvétel szerint megér harminczezer forintot; átadta továbbá minden alapítványát, melyek az épülettel és az újabban tett ajánlatokkal egyült 5°/0 számítás mellett nem kevesebb, mint 107.790 forintnyi tőkét képviselnek. Egy ily tekintélyes összeget fektetett és fektet tehát a város egy oly intézetbe, melyből nagyobbára oly ifjúság kerül ki, mely sem mesterségre nem mehet, sem tanulmányait nem folytathatja tovább; de beléfektette, mert remélte, hogy főgymnasiuma lesz,’ és a kultuszminiszter úr még évi 5000 frtot követel, ami épen 100 ezer forintnyi tőkének felel meg. Elhiszszük, hogy vannak városok, melyek még többet is ajánlanának, de a mi viszonyaink egészen mások. Ezen gymnasiumhoz a városnak jelenleg egyátalán semmi köze sincs, mert az az állam gyermeke. Nagyon furcsa tehát, hogy az állam a saját gyermekének nevelésére és fejlesztésére a várostól még egy százezer forintnyi tőkének megfelelő kamatot követel és követeli a,zt egy olyan várostól, a melyik népTÁRCA. Csöndes az éj ... Csöndes az éj, szellő susog a lombon Alszol-e már pihegő szép galambom ? Ha nem alszol éltem legszebb virága, Jöjj ki kérlek hű szeretőd szavára. Nyugszik minden, a szellő is hallgatag, Csak a lelkem nem találhat nyugalmat; A em nyughatom, nem engedi bánatom, Tengerré lett keblemben a fájdalom. Lágyan sir az esti szellő a lombon, Halk sírása az én esdő sóhajom; Sóhajában halld panaszom keservét, Boldogítsd a szenvedő szív szerelmét. Jaj, de búsan . . . Jaj, de búsan szól a czigány nótája, Ki-kiosordul a könyem is reájai Úgy elsírok, elzokogok keservén, Mintha árva életemnek Boldogságát temetném. Sír a nóta, olyan mélyen kesereg, Fájdalmánál altatgatom lelkemet; Bánatkönjjem( végig pereg arcomon, Ifjúságom csalfa álmát, Hazug álmát siratom. Húzzad, húzzad fájó búval csendesen, Hadd sírjam el húrjaidnál keservem; Ha letörve szép tavaszom virága, Hadd öntöm ki búbánatom E siralmas világra 1 Holosnyay Cyrill. Párbaj egy halottal. Az éj és a halál költészetét végtelenül szeretem, mert mind a kettőben látok 1 egy parányi csillagot. Parányi csillagot, mint a könycsep, mely ábrándos, fekete szem reszkető selyémpiÜáin ragyog. Denevér-vágygyal suhan a lelkem a csöndes feketeségbe. Szárnyaim nőnek, de nem hallom verésüket. Zajtalanul suhanok tova. Semmi nesz. Kéjelgek a némaságban ; az én elemem a csönd. Néha egy- egy fölszálló nehéz sóhaj megzsibbasztja szárnyaimat .... De olykor bűvös virágillat csap meg. Kert fölött repültem el. Ah! a földön édes, bársonyos kelyhek is nyílnak. Yagy tán nem virágillat volt az, hanem egy üdvözült lelke, a mely fölfelé tör az égbe ? . . . ' Qda lenn a földön szürke köd gomolyog. Mint álmok zilált képei sárgállanak a ködön át az utcai lámpáknak lidércekként reszkető lángjai .... Fehér ágyra hull a csillogó ezüst per- meteg. Árva kis ibolya alussza abban kimerült álmát: egy halvány, összekuporodó kis leánygyermek. A füledt levegőben alvó csenevész madárfiók, a kiuek csak alig pi- hegö .mellét kell megnyomnia, hogy semmivé váljon. Rósz álmai lehetnek, mert reszket, didereg. Halkan, reszketve libben el ajkairól az aggodalom kérdése, i — Édes anyám! . . . Megrezzen. A ránehezedő éjnek nincs felelete. Ellenséges felhő-cafat megfosztja a sötét szobát a holdvilágtól, a mely fehér virágpihéket hintett itt-ott a padlóra, a bútorokra. A gyermek érzi a fölötte gubbasztó sötét hollónak hideg szárnyverését. Görcsösen szorul össze a szive .-. Ágyával szemben van egy ágy, melyben Barna Károly haldokolt. Anyja fürdőben volt. Csak ketten voltak most a házban: Barna Károly és a kis Ilonka; az atya korhelykedni van, magára hagyva kis leányát egy szenvedő beteggel, ki neki régi hü barátja volt s ki már húsz év óta lakik a családnál. A hü, elválhatlan barát nehány hét óta kínlódott, szenvedett és most itt fekszik egy ártatlan kis leánykával egy szobában. Hátha ragályos beteg lenne ? Szegény Róza, ha tudná, ejh, dehogy ment volna fürdőzni! .... Végre a házi úr haza vetődött úgy éjfél tájban, a midőn az izgalmas szomszéd- asszony ép lefogta a „Károly úr“ szemeit. Az orvos hidegen dugta a mellényzsebébe aranyóráját, köszönt és távozott. Katona Imre sürgönvzött a feleségének, azután ráborult a kedves halottra és zokogott. * Másnap már ott feküdt a halott drága érczkoporsóban. Köröskörül magas ezüst kandeláberekben égett a spiritusz. Az ablakon be-besuhanó szél magasra kapta a világoskék lángrongyokat. A ravatal közé állított széles levelii pálmák mintha nyögtek, sóhajtottak volna. Maga a halott viaszsárga arczczal, lehunyt szemekkel feküdt a koporsóban. A halál nyugalma minden redőt elsimított a nemes homlokon. Katona Imre ott térdelt a koporsó előtt: siratta a családnak régi, hü barátját. Kati néni a szomszédasszony sokáig állt a háta mögött, a mig megmerte szólítani : — Tekintetes úr, — szólt félénken — a Károly úr vánkosa alatt ezt a levelet találták az öltöztetök. Nem tudom már én elolvasni: vén vagyok, roszak a szemeim. Katona Imre kitörülte szeméből a könyeket és a gyertyák fénye mellett olvasni kezdte a levelet. „Kati néni! Ha meghaltam, nyissa fel azonnal az íróasztalomat. Ott talál egy kis csomagot, azt dobja rögtöu a tüzbe. Ä család boldogsága függ tőle. — B. K.“ * Valami kínzó sejtelem rohanta meg a Katona Imre szivét. Tántorgó lépésekkel ment át az elhunyt szobájába, feltörte ott az íróasztalt, megtépte a kis csomagot és olvasni kezdte a kihulló leveleket egyenkint, aztán hármat is egyszerre; végre belemarkolt az egész csomóba, a földhöz csapta és tánczolt, ka- I czagot, mint egy őrült.
