Kárpátalja, 1890 (2. évfolyam, 1-46. szám)
1890-10-26 / 43. szám
Második évfolyam. 43-ik szám. Munkács, 1890. október 26. KÁ PÁTALJA. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre . 5 frt. g) Negyedévre 1 frt 25 kr. Egyes szám ára 10 kr. E lap megjeleli minden vasárnap. Fél évre 2 frt 50 kr. ^IGVDTG^TC^TC^G^TCVÖ S®®S®®®®®SxSS®®®S) Felelős szerkesztő és kiadó: kihez a lap szellemi és anyagi részét illető mindenféle közlemények és küldemények cimezendők. Bérmente tlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. i^GTOTSTOTOaa Hirdetési árszabály: s Hivatalos hirdetési d\jak egyszeri közlésért: 50 szóig® 80 kr., 100 szóig 1 frt 30 kr., 20Q szóig 2 frt 20 kr azonfelül minden szó 1 kr. — Üzleti és többször Js) megjelenő hirdetések jutányos áron közSltetnek. W Nyilttér petit sora 35 kr. & Változás a lapban. Tudomására hozom a t. olvasó közönségnek, hogy Farkas Kálmán a lapkiadásától visszalépett. Ezentúl tehát minden a lapot érdeklő küldeményt és felszólalást egyenesen a szerkesztőhöz kérek intézni. Egyéb változás nem történik. Megjelenik ezután is rendesen minden Vasárnap. Az előfizetőket tisztelettel kérem, hogy megrendeléseiket a név és hely kiirásáyal hozzám intézzék. Munkács, 1890. okt. 26-án. Csomár István szerkesztő és kiadó. Az állami közigazgatás. „A közigazgatás államosítása“ cim alatt két cikket közöltünk előbbi számunkban, egymásután. Az avatott tollú cikkek Írója messze visszapillantást vetett a múltra s mérlegeli a jövőt, melyet az új állapotok teremteni fognak s nem talál kellő nyugvó pontot, mely az ismeretlen jövőben kielégítené. Igen helyesen jegyzé meg, hogy ez újításba a nemzet nagy része csak bele lovagolta magát. Kezdetben csak kevés hang emelkedett mellette, s mert a megye alkotói csendben várták a napok egymásután való lezajlását, tiltakozó hangot nem emeltek ellene, a megindított áramlat növekedve haladt előre s magával ragadta immár a legmagasabb köröket is, melyet megvál-! toztatni többé nem lehet. Híjába emeli most már fel szavát itt-ott egyes egyén, j mert a megindult áramlatot sem korlátozni, sem feltartóztatni nem lehet. A vármegyék felett a halál harangja már meghuzatott, csak ideig-óráig lélekzik még. A mi volt, az többé nem lehet. A vármegyék súlypontjukat elveszítették. A nemzetnek nagyon sok oka van a régi, megszokotthoz ragaszkodni s kétszer is meggondolni, mig az új köntöst magára ölti, mert ezer éves emlékek kötik hozzá s mert a vármegyék a nemzeti élet iskolái voltak még szabadosságukban is. De, ha az új idők folyását figyelembe vesszük, ha az európai államalakulásokat tekintjük, mint kényszerítő körülményt látjuk a nemzeti központosítást előtérbe nyomulni. A körültünk fekvő nagy államok, melyek hajdan, még nem is olyan régen, apró kiskirályságokból, fejedelemségékből állottak, az újabb időben erős, nagy államokká egyesültek és a szomszédokra, tehát mireánk is erős nyomást gyakorolnak, melyet csak úgy lehet ellensúlyozni, ha hasonlót hasonlóval viszonozunk, azaz, ha állami életünket úgy alakítjuk, hogy a nyomásnak ellent bájon állani. Nem szabad számításunkból kifelejteni azt, hogy Olaszország 1859-ig sok apró részből állott, melyek egymással is legtöbbször harcban lévén, kifelé nem lehetett félelmetes ellenség. Németország 1866-ig — a szabad városokat is beszámítva — huszonöt felé volt oszolva, négy királyság és a többi nagy és kis fejedelemségekre, melyek egymás hatalmára is féltékenyek voltak s igy reánk, szomszédokra kevésbbé voltak fenyegető hatásssal. Oroszország i Nagy Péter cár óta megkezdte a kon- | szolidálást, de teljes erejének tudatára és érzetére szintén csak az újabb időben ébredt, a midőn már nagyságának érzetében éhes gyomra minden kis államot elnyeléssel fenyeget, melyek útjában látszanak állani. Mindezek állami fejlődésünkre múlhatatlanul befolyással vannak és csak úgy lesz egészséges a fejlődés, ha a külső körülmények kellő figyelembe vétetnek a belső szervezetek alakításánál. A mai vármegye senkit sem elégít ki, a régi vissza nem hozható, tehát lépni kell valamerre, mely a közigazgatás államosítására vezet. A közigazgatási tisztviselők munkássági körét a múlt idők hivatalos- kodásával semmikép sem lehet összehasonlítani. A múltban ez csak tisztesség, méltóság volt, ma pedig nehéz munkával kell kiérdemelni. Távolról sem akarjuk mi azt állítani hogy a régi vármegyének nem voltak volna munkás emberei, de azt mindenki belátja, hogy a mai munkakört a régivel nem is lehet összehasonlítani. Ha a közigaztási tisztviselők választását és állami kinevezését összehasonlítva mérlegeljük, mindakettő mellett J és ellen hozhatunk fél elég alapos kifogást s vitatkozhatunk felette a végtelenségig. Minden attól függ, melyik iránt viseltetünk különösebb előszeretettel. A választási rendszer mellett szólnak azon okok, hogy a megye értelmes és jobb módú lakosai lévén a választók, saját érdekeik előmozdítása végett olyanok mellett fognak állást foglalni, kikhez teljes bizodalmuk leszen, s a nemzetiségi izgatókat, vagy félrehuzókat is inkább mellőzhetik. A választott tisztviselő azon nép körében nővén fel, melynek ügyeit intézni hivat [ lesz, annak szokásait, érzelmeit, kívánságait jobban ismeri, tehát az eljárás is helyesebben, biztosabban fog általa végrehajtatni s a választó közönség nagyobb megnyugvást fog találni a saját köréből választottak intézkedéseiben ; ezeken kívül nyom valamit a latban az is, hogy minden vidék első sorban a maga szülöttét igyekszik érdeméhez mérten kenyérkereső állásban elhelyezni, mely nemcsak méltányos, de igazságos is. Midta azonban a megyének megszűnt azon joga, hogy a felsőbb rendeleteket bírálat alá vehesse, azokat kifogásolja, vagy egyszerűen félrete- hesse, tehát hivatalos téren, akárki fia legyen is, tartozik mindent felsőbb utasítás folytán végrehajtani, teljesen mindegy, akár a tizedik vármegyéből került magyar ember hajtsa azokat végre. Hogy a választás véghetetlenül zsibbasztólag hat a tisztviselők munkásságára, azt mindenki tudja, és senki sem veketi rósz néven, ha a választás előtt álló tisztviselő, a ki családos és egyedül hivatalának s hivatalából él, már jó előre nem biija kötelességét j pontosan teljesíteni, s a közigazgatás-1 ban, akármit beszéljünk, minden hat évi időszak lejárta előtt három-négy havi sőt némelyeknél egy évi stagna- tió is áll be. A megyei választásokra nézve erős argumentum az is, hogy a közönség jogainak csorbítása állami téren az absolutismus felé való hajlást jelenti ez magában tény, de mi egyéb hasznát látja a nagy közönség ezen választásnak most mint azt, hogy ennek rovására gyakran meglazul a közigatás egyik, vagy másik ága s tele vannak ellene panasszal mindenfelé. Jelentős ok még az, hogy azon rendkívüli helyzet, melyben Magyar- ország van Ausztriával szemben, ha egyszer ismét felül talál kerekedni amott a mi nemzeti és állami elnyomásunkra irányzott törekvés, a megyei választások nélkül, tehát kinevezett tisztviselőkkel nem védhetjük magunkat oly sikeresen, miut választott tisztviselőkkel Minden attól függ, hogy mily szívós nemzeti érzelmet táplálnak keblükben akár a kinevezett, akár a választott tisztviselők, melyre élő példa a« 1850-ik év, melynek gyümölcse 1859-ben és 1866-ban érett meg. Ha Magyarország egységesítését vesszük figyelembe, akkor a mai állapotból kifolyólag az állami kinevezés felé hajlik a mérleg rudja s azt ajánlják mindazon körülmények, melyeket a cikk elején felhoztunk. Városi dolgok. A sziniegyesület elnöke, Bertalan Pál, beköltözött nyári lakásáról a városba s megindítja az egyesület megfeneklett gépezetét. Magános megbeszélések s ígéretek alapján írhatjuk, hogy az elaludt eszme fölkeltése már megkezdetett. A tisztikar közös véleménye, hogy a téli időre egy műkedvelő társulat szerveztessék, mely havonként egy-két színi előadást tartson, mely által egyrészről közönségünknek alkalom nyujtassék szórakozó összejövetelekre, más részről a célba vett állandó színház emelésének ne csak eszméje tartassák fel, hanem tőkéje is gyara- pittassék. Müveit közönségünk előtt nem kell fejtegetnünk, hogy a nemzeti nyelv és érzelem feltartására, az ízlések csinosítására a színi előadások feltétlenül szükségesek. Nekünk itt e végvidéken, habár szegények vagyunk is, többet kell tennünk, mint más helyütt. Városunk erősbitésére, felvirágoztatására szükséges minden követ megmozdítanunk, mindazt előre elkészítenünk, a mi a közönséget vonzza, a mi a városnak valódi városi jelleget kölcsönözhet. Kívülről ne váljunk semmit, mert az emberek mindenütt el vannak foglalva saját bajaikkal, s mindenkinek keze maga felé hajlik. Az otthont mindenki maga igyekezzék saját számára kellemessé, sőt kényelmessé tenni, úgy, hogy mások is kívánkozzanak belé. A városi életet nem egyedül az teszi, hogy az emberek folyton adnakvesznek, futnak — fáradnak s törik magokat a megélhetésért, hanem a magasabb szellemi élvezetek megszerzése, oly állapotok teremtése, melyek az embert, mint magasabb célú lényt a föld göröngyei közül kiemelik s a szépművészetiek terén szórakoztatják. Külső csinosodásunkat önkénytelenül vonza maga után az ízlés nemesítése. Ha az útas egy rendezett, tiszta kis községen rt egyen keresztül, vágy támad benne, több-kevesebb időt tölteni abban és szívesen ismerkedik meg lakosaival s filléreiből akaratlanul is áldozik a községnek. Hogy nálunk a külső csin igen messze áll a legszükségesebbektől is, annak oka nagy részben ott rejlik, hogy a szellemi élvezetek tere oly rideg, kopár, melyen semmi keresni való nincsen az egy társasköri összejövetelen kívül ; ettől is igen sokan távol tartják magokat, olyanok is, kiknek erkölcsi kötelességük volna abban részt venni. Ugyan valljuk meg őszintén, micsoda szép emléket viszen tőlünk el egy-egy idegen, ki valamelyes okból ide vetődik közénk; és ha elvégezte dolgát, van-é valami marasztaló ok, mely, továbbra idevonzaná, itt. tartóztatná, van-é csak egyetlen kellemes nyári üdülő helye e városnak, hol megelégedéssel pihenhetne meg akár az átutazó, akár a város közönsége; van-é valami oka a vaspályán utazó idegennek, vagy hazafinak a város történelmi nevén s részben dicső, részben szomorú emlékű várán kívül, mely leszállítaná, idevonzaná őket s talán húzamosabb ideig itt marasztalná. Feleljen kiki ezen kérdésekre őszintén önmagának. Építkezésünkben, híjában van építkezési szépészeti bizottságunk, talán szabályrendeletünk, semmi dicsérni valót nem hozhatunk fel, mintha a pajtáskodás, vagy isten tudja miféke érzés, vagy ízlés vezetné az irányadókat, de semmi haladást nem tapasztalunk. A sok ringy-rongy épület csak foldoztatik, itt-ott oszlopokkal támogattatik, hogy ki, vagy be ne dűljön s a könyörület tartogatja napról napra; egy-egy sárházat össze-vissza galyabitanak a legszebb utcában, mint legközelebb az Újutcában is történt, s készen van a megbámulni való palota. Ha egy kis eső esik, az évnek minden szakában úgy vagyunk vele, mint a közmondás tartja „véka eső, köböl sár„ és nyakig gázolunk a pocsétában. Mindezek messze állanak attól, hogy az idegeneket ide csalogatnák s itt marasztalnák, hogy — kivált nyári időben — élveznék a természet alkotta szépségeket, s egészséges levegőjét e városnak melyet most a büzhödt állóvizek fertőztetnek meg egész nyáron által, ott állván az útfélen egyik lecsapódástól a másikig, mint a Várutca elején a Melcernó háza előtt minden embernek megbotránykoztatásra. Annyi szépséget, annyi természetadta kellemet összehalmozva egész Eu- rópábam sehol sem találhatni, mint Magyarországon; és mégis oly kevés idegen útas szerencséltet bennünket
