Kárpátalja, 1889 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1889-12-29 / 10. szám

Első évfolyam.

10-ik szám.

Munkács, 1889. deczeifibei* 29.

KAR PATALJA.

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

1

® Egész évre @ Fél évre 2 frt. 50 kr. &

Előfizetési árak:

& frt. @ Negyedévre 1 frt 25 kr.

Egyes szám ára 10 kr.

E. lap megjelen minden vasárnap.

Kiadóhivatal: -I L Szerkesztési iroda:

FARKAS KÁLMÁN könyvnyomdája Munkácson, j Munkácson, Vár-utcza 564. szám alatt, hová a lap hová az előfizetések-, hirdetmények és a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. Nyilttér petit sora 35 kr.

szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bermentet'.en levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak.

Hirdetési árszabály: ©

Hivatalos hirdetési díjak egyszeri közlésért: 50 szóigjg 80 kr., 100 szóig 1 frt 30 kr., 200 szóig 2 frt 20 kr., t°i azonfelül minden szó 1 kr. — Üzleti és többször® megjelenő hirdetések jutányos áron közőltetnek.

i

w --_____________i ^©l©l@s sa©s?k©safe§s @Í©MÍ1 X0*ÍrÁ9r.

El

őfizetési felhívás.

Lapunk 1890-ik évi folyamára hívjuk íel a t. olvasó közönség becses figyelmét s kérjük, hogy meg- í endeléseiket minél előbb megtenni szíveskedjenek, hogy a szétküldésben fennakadás ne álljon be. Az olvasás ma már egyik életszükségletévé vált az embereknek. A világ gyors forgalma — úgyszólván — mindenütt nélkülözhetetlenné teszi, nemcsak, hogy az itthoni dolgokról értesüljünk, de hogy a távolabb történőket is megfigyeljük, melynek közvetítésével lesz hivatva lapunk foglalkozni és a t. olv. közönség igényeinek megfelelni.

Munkácson 1889. dec. 29.

Farkas Kálmán Csomár István

lapkiadó és nyomdatulajdonos. szerkesztő.

Gondolatok az ó-év végén.

Az idő nagy körforgásában életünk minden érája, minden perce nem egyéb, mint folytonos ismétlődése a mnltnak. Az első fordulat után ujra- meg újra az évnek ugyanazon pontjaira térünk vissza, melyeket 365 nap előtt elhagytunk. Es mi, emberek, a természet ezen nagy körpályáján még is tovább-tovább haladunk, az ismert úton ismerétlen dolgokkal találkozunk. A tizenkét égi csillagzat szüntelen ott áll mutatéul légi utunk határszélén s még is bizonytalanságban bukdácsolunk előre.

Az események a sok ezer éves forgásban bizonyos pontokat jelöltek meg részünkre, melyek aztán bennünk kiilömböző érzelmeket és gondolatokat ébresztenek. Egyik az öröm, másik a fájdalom érzetét kelti fel keblünkben. Az esztendőnek .enyésző és megújuld

határpontjai a kétkedés és tűnődés árjában himbálja egész lényünket.

Mintha két élet határponlján állanánk egyszerre, a múlt és jövő képe tűnik elénk akaratlanul is. Amaz az örök idők nagy sírjából tekint felénk, rávésvén nyomait az emlékezet, táblájára, emez a bölcső pólyáiban szendereg láthatatlanul. Es mi emberi természetünk szerint a múltak merengéseiből csakhamar az ismeretlen ; a jövőnek kutatására irányítjuk fürkésző tekintetünket. A múlt képe nem vonz annyira, mint az ismeretlen jövőé, gondolatunk révedezéseiből csakhamar vissza meg visszatér az újév bölcsőjére, hol mindannyiszor, — akár há- nyadikszor kerültünk is oda, — egy új határnapján látjuk magunkat az időnek, egy útnak elején, mely hová vezet, ki tudja s hol végződik, ki mondja meg! ? Igaz ugyan, hogy a természet a mai napot a többitől nem külöm- bözteti meg. A nap főikéi és lenyu- goszik mint egyébkor, a föld területén semmi változás nem mutatkozik, a természet erői ma is szokott szabályaik szerint munkálkodnak, — de a lélekre, ja kedélyre nézve e nap az év egyéb napjainál fontosabb és ünnepélyesebb. Küszöbén állunk csaknem az új évnek, mely titkos alakban tűnik fel szemeink előtt. Nem tudjuk, virágot hoz-e ölében életünk ösvényeit ékesit- getui, nem tudjuk a jövő őszszel nem hullunk-e le mi is a fák leveleivel együtt és a jövő tél hópelyhei nem sirdombjainkra szállongnak-e már. Mint egy puszta az éjnek homályában, hol sem vít, sem barátságos lak nem létezik az utazó előtt, úgy nyúlik el előttünk a jövendő homálylepte tere. És mint a harcfinak ellenséges földön minden talpalatnyi földet vérrel kell megvásárolni, lígy kell nekünk is vívni szüntelen a pillanatokkal és utunk mindenütt holtakon visz keresztül. Azonban, ha egyrészről nem adatott is hatalom

kezünkbe levonni jövendőnkről az irigy fátyolt, ’azt tudjuk, hogy minden, mi az időkben születik, változandó és bizonytalan, legbizonytalanabb pedig űjága az idő, mely annyival kétesebb, minthogy az örömök enyésznek és is- piÚt vissza jönnek életünkben, de az idő, mely eltölt, oda van, vissza többé soha sem kerül. Az élet mestersége tehát az, hogy az időt jól tudjuk használni. Értsük meg azért az idő intő szózatát, használjuk fel annak minden pillanatát, hogy minél több nyereséget lássunk úgy az anyagi, mint a szellemi élet terén. A helyett, hogy a bizony- tálán jövőn tűnődnénk, használjuk a jelenlévőt, mi ugyan is mindig csak a jjftenleyőben élünk, mert az elmúlt már nem a miénk többé, a jövendőt fiem tudjuk és ha a jelent nem használjuk, semmink sem marad. Használjuk az időt, mig kezünk között van, ez legyen életszabályunk jövendőben.

Szeretném, ha minden nyilvános helyen és a magánosok szobáiban és az iparosok házaiban nagy betűkkel fel lenne irva „az idő eljár, az idő nem vár,“ nem csak azért, hogy múlandóságunkra emlékeztessen, hanem főleg, hogy az időt becsülni és használni serkentsen.

De hogyan kell az időt becsülni, okosan fölhasználni ? . . . ezt sokan nem tudják. Munkálkodunk, igyekszünk és azt, a mi czélunkra tartózik, elmulasztjuk. Ezért érzik magokat igen sokszor az öregek, midőn útjok végén az élettel számot vetnek, megcsalatva és messze a kitűzött czéltól eltávolitva.

Sok a tenni való és kevés az idő. Hosszú a mesterség és rövid az élet. Hogy kell tehát az időt használnunk ?... Úgy, hogy minden ember az ő köréhez képest, melybe Isten helyezte, feleljen meg kötelességének.

Azon sokféle egybeköttetésekből, melyek minden embert családjához, embertársához, honához, egyházához

kapcsolnak, igen sok kötelességek folynak ki, melyek egy egész élet munkásságát igénylik. Minden elvesztegetett pillanat, melyet e kötelességek valamelyikétől elvonunk, kipótolliatat- lan. Azt mondják egy római császárról, hogy midőn valamely nap semmi jót nem tett volna, igy sóhajtott fel „ezt a napot elvesztettem'“ Nincs oly csekély sorsú ember, a ki kicsiny kö- réhez képest jót nem tehetne és ha mindjárt egy fövényszem volna is az, mit a közjóiét épületéhez vihetett, ha csak egy könycsep, melylyel egy szenvedő embertársának égő sebét eny- hitette, az a fövényszem, az a könycsep, nem lesznek kifelejtve az élet nagy könyvéből.

Gazdag vagy, légy könyörületes, hivatalt viselő vagy, felelj meg híven kötelességednek, a szabad sajtó munkása vagy, légy a törvényes szabadság és erkölcs teijesztője, az igazságőre, a gyengébb védője, a nép szellemi és anyagi emelkedésének hatalmas eszközlője. De bármi légy, arról soha se felejtkezzél meg, hogy ember vagy, hogy a czél, melyre hivattál nem-e földi ^életben határoltatik, hogy nemcsak a testnek, de a léleknek is vannak szükségei. El ne felejtkezzél lelked miyeléséről és azon kötelességeidről, melyekkel Istenednek tartozol. Szükséges, hogy szüntelen munkálkodjunk és az idővel gazdálkodjunk. Min-1 delinek meg van az ő kimért ideje és minden pillanatnak az ő saját munkája.

Mit mondanátok arról az emberről, a ki a tavasz, a nyár és a meleg ősz napjait alvással, avagy lézengéssel töltvén el, télben kezdene földje miveléséhez és akkor vetné el gabo-- náját ? ... . Nemde azt, úgy-e a legszelídebb kitétellel . . . hogy nincs esze ! És vájjon nem úgy tesznek-e azok, kik az élet jobb részét haszontalanságokra vesztegetvén, a szellemi művelődést a

tArcä.

Egy honvéd naplójából.

Nagy idő, elmúlt nagy idő, melynek parányi kis eszmei részét toliam feljegyzi, melyet én emlékemben'hordok szüntelen.

A dicső évnek gyászboru.s., utolsó napja, estéje! Sok ezren pihennek már a rideg hant alatt, kik amaz év vég lehunytén gyölrő- kinos érzelemmel várták az 1850-ik év felkelő első napját s reményt vesztett, aggódó lelkűket a kétségbeesés ördöge marcangolta.

Az 1849-ik év utolsó estéje annyi év küzdelmes lefolyása után is kitörölhetetlen betűkkel van a magyar nemzet szivébe vésve.

Az emberek elhullnak, pihenni mennek egymás után, a régiek helyébe újak jönnek, mint az ó-évet egy új ; úgy az ó embereket is újak váltják fel. De'a történelem fáklyája ott világol minden kornak, azt eloltani nem lehet.

Az új.épület ötödik pavillonjának szintén kényszer lakója volt Gr. magyar emigráns is, — az év végső napján adatott tudtára azon megrázkódtató rendelet, hogy szedje össze minden legszükségesebb pod- gyászát, mert a délutánj órákban rendeltetési helyére fog szállittatni. E rendelet még néhány fogoly társára is szólt. Délután megjelent a durva börtönőr, levezetvén őket a felső emeletről az alsó helyiség egyik tágas termébe, hol kezeiket és lábaikat vasbilincsekkel foglalták össze jó szorosan, hogy a hazafiak saját hazájukban szökevényekké ne váljanak s e keserves munka után átszállították őkat Budára, a vár egy sötét kaszamáta helyiségébe, mely még csak ideiglenes helyiségül volt számukra kijelölve. ... Itt találták már M. kormány- biztost is. E nyomorúságos helyen töltötték el az 1849-ik év utolsó napjának estéjét és éjeiét. A vasláncok voltak az egyedüli háló barátok, melyeknek meg-megcsörrenése nyugtalanná különben is zavaros álmaikat.

Hogy mily kínos érzés lehet az, mikor a becsületes ember, a jó hazafi polgári kötelességeinek teljesítéséért a gonosztevők sorsára jut s nem tudja, hogy ádáz sorsa melyik idegen vár sötét börtönébe ragadhatja, azt sokan végig érezték e nemzet fiai közöl ama szomorú korszakban. — A rettenetes, de bizonyos tudás is jobb, megnyugtatóbb, mint az eltitkolt jövendő.

Lelki és testi nyugtalanság között hallgatták a szerencsétlenek vártorony órájának rémes éjféli kongását; megrendült szivükben minden kis részecske, lelkökben a kétségbeesés tombolt szilájuk Felujult emlékekben a szomorú végződő évnek kezdete, mely mosolygó reménynyel ragyogott akkor előttük s most vég perce fájdalommal, honfi búval töltötte el egész lényöket.

Őket már nem táplálta az uj év reménye, ki volt felettök mondva 20 évi súlyos várfogság — oda láncolva sötét börtönük perészes falaihoz.

S miért, mi volt a bűnük! ?

..........

Az uj év reggelén 9—10 óra között lett előttük kihirdetve az Olmützbe hurczol- tatási rendelet, mely után azonnal egy rozzant szánkóra lettek felpakolva s a nagy hidegben Vörösvárra, innen 20 napi borzasztó utaztatás után a legkétségbe ejtőbb állapotban érkeztek Olmützbe, hol a vár egyik szűk, nedves kaszamatájának ajtaja bezárul tutánok hosszú időre . . . talán örökre . . .!

Milyen ívj évük volt a szegény, de di- c ö hazafiaknak! ki tudná festeni érzelmeiket, midőn a haza véghatárán csüggedt lélekkel hangoztatták az önkénytelenül ajkaikra tolódott bús szavakat: „Isten veled hazánk, bátrak hazája! „ f

Ezt nem tilthatták el tőlük. A testet bilincsekbe vethessék, de az érzelmek fvlett nem uralkodhattak.

Negyven óv múlt el azóta.

Lefolytak, lezúgtak, az 1889. évnek napjai is. — Uj év, új esztendő áll a küszöbön. Ennek első napjaiban vissza tekint az ember, mint erkölcsi lény, vissza ■ mint hazafi, mint honpolgár a régi időkre és a legközelebb múlt esztendőre. Szivét áhitat fogja el a dicső múlt látásán. Mint mozogtak ott már a 47-es évben a nagy szellemek. Egy nagyszerű átalakulásnak látszottak hullámai, nyilatkozni kezdettek a szabadabb eszmék, a nemzeti figyelem fel. volt ébresztve, a nemzeti lassú vérverést sebesebb lüktetés váltotta fel, E mozgalmaknak nagy horderejű eredménye lett az az 1848- iki nemzeti öntudatra ébredés.

Jött a vihar, s a szélvészek vihara letiport sokat a nagyszerű alkotásokból. A legfenségesebb alkotása volt az 1848-iki tői vényeknek: szabad polgár, teljes önbir-- toklási jog, szabad földbirtok, melyek megr maradtak és magyar hazánk, minden lakója: vallás, nemzeti kiilömbség nélkül élvezi ma is o jogokat: szabad polgár, szabad földbirtokkal.

A nemzeti szabadság^ dicső harcát darab ideig rideg dermedtség, eifásnlt magába vodultság váltottó fel, a honfi keblekben I bár némán, elzártan, de mégis hevesen do-