Kárpát, 1973 (9. évfolyam, 1-2. szám)
1973-01-01 / 1. szám
foszladozó kötél az erős rántástól ú;ra elszakadt, s én k:bi4enve egyensúlyomból, a kötélvéggel a markomban, Hona csókjával gondolataim között, zuhantam a torony sötét garatjában. Amikor magamhoz tértem, dermedten feküdtem egy darabig. Meghalásról szó sem lehetett, pedig már a koporsóm is Iá Ham. Péier vitte a keresztet, és koporsóm mögött Hona ballagott erősen könynyezve. Vele könnyeztem én is. Egyelőre a torony fenekén. Körülöttem foszIoH zászlók, öreg nrseruhák. kimustrált gyertyatartók. Isten tudja, mikor dobálták ide. Olyan temetőszaga volt mindennek. A sarokban zacskó. Felemeltem, titokzatosan zörrenik. Sötét volt, nem láttam, milyen pénz, de pénz! Mégse leszek harangozó. Kezem remegve túrt a csúszkáló nagy pénzek között. . . Később azonban árnyak jöttek. A galambok nem búgtak már a toronyban, valami elsurrant mellettem, és bőregér nyikorgóit a sötétben. Sűrűn vetettem keresztet, ígéretet tettem az öszszes szenteknek, hogy jó leszek. A pénzt a templomnak adom . . . csak még egyszer, még egyszer napvilágot lássak . . . minden jótét lélek dicséri az Urat! r— rebegtem közben, mert bagoly suhogott valahol felettem. Évek se múltak nehezebben, mint amíg Pille Gergely nehéz koppanásokkal jött este harangozni. Hangom sem volt már, csak remegő sóhajtás: i—< Gergely bácsi! Gergely bácsi! Ki az? ^ rettent meg felettem jövendő apósom, és megállt, mert síri hangom szellemektől is eredhetett. — Én vagyok idelent. Elszakadt a kötél . . . i—< Hú, a teremtésit! t— fohászkodott. <— Nem törött semmije? — Nem, csak húzzon ki valahogy . . . >-< Előzőm a nagy lajtorját. Csak harangozom elébb. Már a mocsolában is keresik, azt hiszik, belefulladt . . . Sose vártam így az estharangszó végét. i—< Vigyázzon! Eresztem a lajtorját. Menekülésem már gyertyaszó mellett történt. Övemen zörgött a pénzeszacskó. — Mi van abban? —* Pénz, Gergely bácsi. Sok pénz! Pille Gergely azonmód elfújta a gyertyát. . . Arany? — Azt hiszem ... A templom előtt megálltunk, azután elindultunk Pilléék háza felé. Engem a szívem húzott, jövendő apósomat pedig a zacskó. Pilléné összecsapta a kezét: i Teremtő atyám! Hát nem fulladt a tóba? Én elsősorban a súlyos zacskó* akasztottam le: ^ Olvassa meg, Gergely bácsi! Pille Gergely, a felesége és a zacskó eltűntek a belső szobába, és én egyedül maradtam Ilonával. Most már bátor voltam. <—í Pénzünk van. Neked hoztam, mert szeretsz ... Hona remegő kézzel tisztogatta pókhálós, poros ruhám. A nyitott tűzhely lángja néha beborított bennünket, néha lehunyta szemét, és ilyenkor arcunk összeért. Az elmúlt délután részeg remegésben lángolt bennem, átcsapott kis szerelmemre is, és amikor a konyha sötétbe szakadt: megcsókoEuk egymást. A homály lehunyt szemmel sóhaitott körülöttünk, és csak arra ocsúdtunk fel, amikor Pille Gergely kilökte a szobaajtót, a zacskót az asztalra vágta, és megvetően csak annyit mondott: i—> Réz! Visszanézek még a hegyről. Az öreg tornyot már alig látom. Mégis pillogó, nagy szeme mintha szomorúan rám, nézne, és azt mondaná: bizony, bizonv, arany volt abban a zacskóban . . . Most már én is tudom; az emlékek múló aranya, melyből nem maradt meg más, mint a múltba süly- Iyedt öreg torony és Ilona két nevető, kék szeme. Diószeghy Tibor: Nem is tudom már, milyen a kalász, ha délibábot sző fölé a dél, mi az, ha nyíló akácot csodálsz, ha minden ajak magyarul beszél. Mi is az, ha minden gyermektestben magad születhetsz újjá hirtelen, kérdéseidre válasz kél szívedben és megváltott lesz múlt, jövő, jelen. Add, sorsom, hogy még egyetlenegyszer nyári délben, kalászok között ölelhessek féltő szeretettel minden drága alföldi rögöt! (1970 december 29) 22 MERENGÉS
