Kárpát, 1973 (9. évfolyam, 1-2. szám)
1973-04-01 / 2. szám
Valaki egyszer megkérdezte tőle: “Hová kerülnek a te osztályod növendékei, Ka végeznek? És о nevetve azt válaszolta: “Remélem, a mennyországba! Nagyon kevesen voltak már azok, akik a kávé, az énekeskönyvek és a kréta minden templomi alagsorban jellegzetesen összekeveredő, vonzó illatával megtelt kis tanteremben összegyűltek. És nála nélkül olyan elhagyottaknak tűntek. A szentbeszéd után egyik jóismerősöm, akivel együtt nőttünk fel, szavakba öntötte a néma hívást: “Gyere vissza, Mary. Szükségünk van rád. Te ide tartozol.” Úgy éreztem, mintha valami fojtogatott volna. Hiszen már évek óta nem volt itt számomra semmi. Miért lenne most? Miért van most ez a furcsa, kényszerítő vonzás? A kísértés, bármennyire értelmetlennek látszott is, erős volt, a visszautasítás pedig szinte sértő: “Te ezt nem érted. Nem jöhetek.” Napokig tartott, amíg anyánk otthonát szétszedtük. Dobozokba raktuk az emlékeket, fényképeket, amelyeket valószínűleg sohasem veszünk elő többé, de megválni mégsem tudunk tőlük. Elosztottunk és elajándékoztunk mindent és takarítottunk. Végig mentem az udvaron, hogy bizonyos hulladékot kidobjak. Útközben észrevettem, hogy a lugas fáját újra kellene festeni, de az még mindig tartja azoknak a piros rózsáknak a tömegét, amelyeket évekkel ezelőtt apánk ültetett. Hatalmas fák ívelték át az udvart most is, mintha csak arra vártak volna, hogy a család vidám szórakozásra gyűljön össze a gyepen. Anyám ruhacsiptetői még mindig ott himbálóztak egy kis zsákban a ruhaszárító kötélen. Nővérem utánam jött és csendesen beszélgetni kezdtünk a helyről, emlékeztünk. Én azt kérdeztem: “Miért van az, hogy az ember az egyetlen teremtmény, akit ilyen szoros kötelék fűz a múltjához? Az emlék egyszerre áldás és átok. Az elmúlt napok emlékének felidézése fáj. “Ez azért vn, felelte ő, —- mert csak a jó dolgokra emlékezünk. Az embernek azonban szüksége van emlékekre. Emlék nélkül nem lenne festő, vagy író, <— nem lennének orvosok, mérnökök, építészek sem. Az emlék teszi az embert képessé az éledre és a fejlődésre. És ez valóban így van. Az ember az egyetlen lény, akinek érzelmi világa összefonódik emlékeivel. És azzal a fájdalommal, amelyet az emlékek okoznak, fizetnünk kell azért a boldogságért, amelyet azok a múltban jelentettek számunkra, vagy azért a fejlődésért, amelyhez belőlük erőt merítel tünk. Akár rossz, akár jó volt a sorsunk, életünknek egyetlen mozzanatát sem akarjuk valóban elfeledni. Emlékeinken keresztül életünk minden perce bármikor felidézhetővé válik, ha másként nem, azokon az embertársainkon keresztül, akik azt megosztották velünk. Ha ők eltávoznak közülünk, a mi életünknek egy részét is magukkal viszik. Az sem változtat ezen, ha olyasvalami válik életünk történetének részévé, mint a fából épült öreg csónakház. A gyökerek azonban megmaradnak. A gyökerek, amelyek örökké hívnak vissza s kérve kérnek: Gyere haza.” N egyedi Szabó Margit: BIZTATÁS (Ajánlom az alanti verset dr. Somogyi Ferencné drága magyar asszonytestvéremnek őszinte, igaz szeretettel és nagyrabecsüléssel.) Kötözz sebet, fakassz hitet, reményt. Szeress embert, jót, rosszat egyaránt. Becsüld, ha gazdag, lásd meg a szegényt, Közöttük járj égi angyal gyanánt! Ha mást mosolyogni látsz, örülj azon. Vigasztald meg, akinek könnye hull. Feledd a bút, ha boldogul a hon, De sírj, ha látod, napja alkonyul. Amit beszélsz, értelmet önts bele, De ott ne szólj, ahol szükségtelen. Ne légy hiú, nagyravágy ne bántson, Ne tévesszen meg a pompa és a fény. Mi nőt ékesít, nem arany, nem bársony, De égi kincs, egy titkos érzemény. Olyan a nő, milyennek ég alkotá, Minő pedig e földön oly kevés, Mivelhogy sok letörve hull alá. Azért sokszor gyászos az ébredés. így látom én lelkemnek álmain A nőt, kit ég küldött a földre le. Ha küzd a férfi s éje-napja kín, Légy te a sírig áldó szelleme! Ilyen légy te, ezek közül való, Jövőd akkor mindig derűs leszen. Mit álmodtál, meghozza a való És járni fogsz virágos tereken. A nő e képe égből egy darab. Ha ezt így érzed, mosolyogva menj. Habár útad tövisek közt halad, Követni fog és veled lesz a menny! 42
