Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)

1972-05-01 / 2. szám

Magyary Csilla:

CALIFORNIÁBÓE ÜZENEM

Ide vetett a sorsom az élet legszebb zengésű partjaira, de kisérje utam mindig a Mátra tövéből egy szál kék ibolya Ne engedje feledni sóba: az a föld szült, nevelt, szeretett, bűtlen bozzá itt, a világ másik végén se legyek.

Éljel t én fényben, ragyogásban idegen világrészek partjain, de lelkem sóba ne hagyja el a vágy, meg a kín!

Szívem ba körülveszi is az élet csábító, bívó mosolya, egy gyötrő, bazavágyó láng ne aludjék ki benne sóba.

Ha elringat is hódító zene pálmafás tájak alatt, ba idegen és furcsa nyelven formálja is szám a szavakat, ba lenyűgöz is ez a boldog, varázsos, örök tavaszi táj, maradjon bennem mindig valami, valami, ami fáj.

Egy falevél csak, mely a Galyatető fáiról ősszel lepereg, egy felhőfoszlány, mely ott száll valahol az ezüst Duna felett, egy rózsa, mit a kriptába ledobtam, mikor temettük Nagyapám, egy alkonyi szín, mely megcsillan az Anyám udvarán:

ennyi elég, hogy mindig, mindig, mindig odavágyjak,

csak egyszer végigcsókolni még szememmel azt a tájat, ahol születtem, éltem, s ahonnan el kellett jönnöm idegenbe, ide, ahol annyi gyönyörűség borul rá a szivemre.

A világ Iegcsodásabb partjain sem szabad felednem,

hogy én egy összetört, egy megtiport kis országban születtem.

Élhetek én itt boldogan, mert felhőtlen kék égből süt rám a nap,

de a Hazám, az elhagyott Hazám, az sűrű, sötét ködökben ottmaradt.

Kell, kell szeretnem ezt a gyönyörű földet, melyen most élek itt, de mindig kell egy fájdalom, hogy ne feledjem azt az eltiport kicsit, azt a kicsi országot, melynek olyan sok nagy fia volt, s amely most olyan szegény, szomorú, kirabolt.

Hogy onnan jöttem, arra mindig büszke leszek, soha nem tagadom meg azt az elhagyott kis szigetet, és nem tudom én, visszatérek-e még, hol őseim csontja pihen, de fájdalmát az élet legszebb partjain is örökre őrzi szívem.

9