Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)
1971-10-01 / 1. szám
Ölbe у Irén: KUTYÁK (L. néninek ajánlva) Kiket kutyába vesz a nagyvilág: puli-, komondor-, pincsi-nép, vizslák: hadd zengjen óda rólatok. Tán elfogult az énekem nekem, a rimem zökken, ritmusom nyekken, pár jó szót mégis szólhatok. Kutyálkodtok bár ifjan, vén cipők és rágott szőnyeg vádolnak: <— ripők, ki fölbány ilyen bagatellt. Ripők az is, ki — mert az ágy alatt valami nyom a kutyustól maradt >—>, szegény kis orrot abba vert. Elszontyorul a kis tacskó olyankor, kredenc mögött vad kuckókban barangol, s egy életfogyti traumába zukan. Oly búsan les, ba dobni elibéd egy csontot rak, egy kis gumi-csibét. . . (Csak farka billeg áruló vígan). Hazulról elmész, bezárod, s bogy búsul, csak szeme mondja <—> tótul, arabusul s más nyelveken: “Nem járja mégse ez.” Megjössz: s be alig férsz, ajtódat nyitván, mert úgy ugrál: ott várt egésznap nyilván... Felejti bűnöd? Föl se tételez bűnt rólad 5... Dühöngő légy, pityókás . .. beverj elázva járdaszélen; mókázz kegyetlenül szegény kutvussal: mindent megért és mindent megbocsát. (“Hülyül, de gazdám ő . . . Hát szájkosárt csak nem adok rá? veszettül bár kutyust mar . . .”) És lassan vénül i—> véled együtt. . . Ebben előtted fut, mint minden Sétakertben . . . Előbb elér a tisztes-ebb korába tenálad, Iám te még kutyulsz. kutyálkodsz: ő már nyugodt fejét lerakta lábhoz, arcát letette szürke föld porába. Nézd, ott bever most, jó példát hogy nyújtson, az őszi napban, eltűnődve múlton (és ekkor farka egyet-egyet verdes) és jövendőkön: kutyasorson, végen, mely minden ebre vár. . . S hor«y jaj de szégyen: a múltunk oly sok csirkefogással terhes . . . HITVALLÁS Most íme hitvallást teszek: az én bitem a szeretet. Egyszerű bit ez és igaz, áldás, kegyelem és vigasz. Nincs benne homály, nincs titok, nem érvelek, ba tanítok. Egy a törvény, mit hirdetek: szeretni mindenek felett, mert a szeretet végtelen fény és végtelen értelem, Szeretni koldust, gazdagot, aki bús, aki elhagyott, aki jó, aki lelki vak, aki fösvény és aki ad, bölcset, okost és oktalant és minden élőt itt alant, mert minden, minden, minden itt szeretet által létezik. Ez az ős Ok, a lobogó lényeg, a nagy létrehozó erő. Értetek, emberek a keresztfán ez vérezett. Én tollal, szóval szüntelen a szeretetet hirdetem s mondom: a földön, itt, ahol bűn hörög, úgy lesz egy akol, ha nem lesz senki szeretetlen, egyek leszünk a szeretetbe*. Most íme hitvallást teszek: az én hitem a szeretet. Aztán példát ad, hogy kell szép nyugodtan lelépni, némán eltűnni zugodban. Kettőt nyüszít és többé nincsen pudli, Cigány vagy Burkus. Kiszolgált a szolga. Kihűl szalmája a kis kutyaólba’. Díszhely? Szemétdomb? Merre jut? — nem tudni... Üj bérlőt vesznek ólba, új ebet? irigy szívébe nem ver már sebet. . . Mint mindig minden: ez a Gazda dolga . . . 1 Bújdosó Bálint 40
