Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)
1971-10-01 / 1. szám
KOMÁROMBAN VENDÉGSZEREPELT, a Kultúrpalotában, egy irodalmi és művészet-sorozat keretében. Vándor Kálmán nagysikerű, hatásos egyfelvonásosában, az "Özvegy Varga Ábrisné”ban lépett fel, Lukács Margit meg Tapolczay Gyula voltak a partnerei. Frenetikus sikerük volt. Utána a "Central” szállodában rendeztünk bankettet a tiszteletükre. Akkorra már megérkeztek Pestről a következő irodalmi est szereplői, köztük Nyirő József is. Nyirő és a művész mindjárt vitázni kezdtek. i—* Rossz volt a film, — mondta Nyirő. — Nem volt rossz, sikere van, felelte a művész. — A te alakításod se sikerült. — Ejnye, az árgyélusát! Felpattant. Lekapta a fekete szemüvegét. Szikráztak a szemei. Az "Uz Bence című, Nyirőregényből készült filmről volt szó, amelyben ő játszotta a címszerepet. Ebben a pillanatban léptünk közéiük Kállay Endrével, a "Komáromi Lapok” főszerkesztőjével. Kállay Endre egy üveg bort tett az asztalra, mindjárt töltött is és kezükbe nyomta a poharat. Ittak, koccintás nélkül, sebesen. Utána Nyirő ezt kérdezte: i—i Miféle bor ez, te? i—' Dunaalmási, felelte Kállay Endre. A művész is megszólalt: Fáintos borocska! Tudjátok, mit? mondta Kállay >—> Holnap éppen szüretelünk Almáson. Nézzétek meg, hogyan s miből támad ez a borocska. Almás csak egy ugrás ide s van egy kis szőlőm, meg pincém odakint. . . A PINCE MÖGÖTT, a lugas végéb en találtuk meg őket, mikor készen lett a birkagulvás. Nyirő kezében egy hatalmas lopótök volt s abból eregette a bort a poharaikba. A művész átölelte Nv;rőt és a Iopótökböz koccintotta a poharát, miközben ezt mondta: i—> Szervusz, te Nyirő! »—> Szervusz, te . . . Uz Bence! <— felelte Nyirő. S olyan csókot cuppantottak egymás arcára, hogy szinte a szőlőhegy is visszhangzott belé . . . Mialatt emlékeztünk, észre se vettük, hogy megint kint járunk már a Sunset Boulevardon. Még mindig ragyogott a napsugár, lengtek a pálmák, illatoztak a virágok s daloltak a madarak. S ekkor a deres-halántékú, fekete-szemüveges művész ezt mondta: ' Uramisten, hol van azóta Nyirő Jóska?! S felnézett az égre. S mosolygott. A tervezett magyarbázi estből nem lett semmi. Műkedvelőből se tudott annyit összeszedni, hogy színre hozhatta volna a darabot. Sose találkoztunk többet. Csak a hangját hallottam még, a helybeli magyar rádióban, arról a lemezről, amelyre Nagy Imre rimánkodó, segélykérő szavait mondta rá: a magyar szabadságharc utolsó S.O.S./—kiáltását Nyugat felé. Később tudtam meg, hogy hazament meghalni. Márai Sándor: A NÉVTELEN KÖLTÖ Valahol él a névtelen költő, Portugáliában, vagy Kiskunfélegyházára; a költő, aki nem ír folyóiratokba, nem szerepel neve az irodalmi felolvasások színlapján, verseinek árfolyamát nem latolgatják a szerkesztőségek és kávéházak börzein, igen, nevét sem tudja a világ, s ő maga sem akar hivatalosan költő lenni, babérral és honoráriummal, bírálatokkal, hívekkel és ellenfelekkel, telefonszámmal és törzskávéházzal: csak költő, ahogy egy fa lombot tart az ég alatt, csak költő, mert szívében parázs van és sugárzik valami, csak költő, mert Isten megérintette homlokát, s tudja az összefüggéseket és halba azt a másik zenét, mely a tárgyakból, az állatok és növények leikéből s az emberek szívéből árad. Ezért költő. Azt hiszem, ő az igazi. A SZENTLÉLEK Elküldte nekem új verseskönyvét, vászonba kötve, arany címbetűkkel, meleg ajánlással. A verseket reggel olvastam, éhomra. Kitűnő versek voltak ezek. Volt bennük érzés, gondolat, lelkesedés, pátosz, aztán volt bennök Mallarmé, Rilke, Arany, Babits és Kosztolányi is, volt bennök rím és találó hasonlat. Hangulatosak voltak e versek, és olvadékonyak, csengőek és kellemesek, drámaiak és harsogok. Minden volt bennök. Csak a Szentlélek nem volt bennök. Ezért, ásítva, eldobtam ezt a verseskönyvet. 16
