Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)
1971-10-01 / 1. szám
Polonyi Zoltán: KÖLTÖ ÉS MÜVE (Kossányi József: Végtelen út könyvéhez) Mi magyarok költő-tisztelő nemzet vagyunk. A költő úgy él tudatunkban és képzeletünkben, mint egy felsőbbrendű lény, ősi emlékképeket hordozunk róla még azokból az időkből, amikor a pagonyok, ligetek mélyén áldoztak Hadúrnak a régmúlt időkben élt költők: sámánok, papok, próféták, váteszek, a népnek ezek az ihletett vezetői, akik valami misztikus és sacrális erők birtokában közvetítők voltak az égi hatalmak és a föld között. Ök voltak a szó mesterei, az emberi beszéd igazi tudói, a nyelv megteremtői, abban a korban, amikor "a beszéd jelentősége az új hitvilág nyomán óriási lett és nevet adni valaminek egyenlő lett annak megteremtésével, létezésével” hogy a kitűnő Baráth Tibort idézzem. Babonás tisztelet övezte őket, a csatákban edzett, véres harcokban megacélosodott, mogorva harcosok beleborzongtak, amikor sápadt holdfénynél, az áldozati oltár felcsapódó vörös Iángnyelveitől megvilágítva megszólaltak, hogy meghirdessék népük előtt a Hadúr üzenetét. Ezek a túlérzékeny idegzetű, bölcs és messzire- Iátó férfiak voltak valójában a nép, vagy a törzs: a nagy család vezetői, őrzői és továbbvivői és megtartói az ősi hagyományoknak, bírák és papok, tanítók és mágikus erejű orvosok, ördögűzők egy személyben. Bizonyára ők találták fel az írást, ők voltak az első betűvetők. Az ő ajkukon csendült meg az első ima. Talán az első káromkodás is az ő szájukból harsant: amikor ördögöt űztek, vagy a gonosz szellemekkel hadakoztak. Amikor ráolvasással gyógyítottak. Ök mondták az első verseket. Ök adtak nevet a dolgoknak: ők teremtettek. Születéskor, lakodalmakkor, temetéseknél az ő mondókáikra támadt vigalom, vagy jajveszékelés, győzelmek után az ő szavukra támadt örömrivalgás. Ők találhattak ki ilyen gyönyörű szavakat, mint Úristen, mennyboltozat, napsugár, szerelem, csillag, rózsaszirom, kenyér, vagy édesanyám. Teremtő Isteni Mennyi szépséget, mennyi maradéktalan tiszta örömet adtak a költők az idők folyamán az embernek. Csak úgy találomra ragadjunk ki párat a temérdek közül: a Gilgames ismeretlen költője a sumimak, a naphimnuszok szerzői az egyiptominak, Anakreon vagy Sapphó a görögnek, Ovidius vagy Horatius a rómainak, Walter von der Vogelweide, Goethe, Schiller, Hugo von Hoffmannstahl, Reiner Maria Rilke a németnek, Omár Chájam az araboknak, Verlain, Baudleaire, Victor Hugó, Rimbaud, vagy Villon a franciáknak, Leopardi vagy D’Annunzio az olaszoknak, Shelley, Byron, Walt Whittman vagy Eliot az angolszászoknak, Balassi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, József Attila nekünk magyaroknak. De akiket nem ismerünk, akik messze, mongol pusztákon daloltak versenyt a széllel, akik afrikai őserdők mélyén énekeltek, vagy fent a dermesztő északon, az örök hó világában mondtak verseket révületbe esett hallgatóságuknak . . . Mert ne felejtsük el: ott is voltak költők. Sokkal tartozunk a költőknek. Ők voltak azok, akik minden időkben azért énekeltek, hogy i—i Mécs Lászlót idézve <—> szebb legyen a föld. Ha én egy költőt idézek emlékezetembe, mindig valami kép társul tudatomban a költővel kapcsolatosan. Arany Jánost a margitszigeti százados tölgyek alatt látom, amint éppen az Öszikéket jegyzi noteszébe, Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről szavalja a Nemzeti Dalt azon a sorsdöntő és vérpezsdítő márciusi délelőttön: Francois Villont úgy látom, amint egy forró és fülledt júniusi estén a párisi rue Saint Jacquesban <—» ahol valamikor, nagyon régen én is laktam — lármás és hangos utcai verekedésben hasba szúrja a szegény papot, Philippe Charmoist, aki valami fehérnéppel ült egy ócska pádon . . . André Chénier, a Nagy Francia Forradalom költője a Palais de Justice börtönében utolsó versén tépelődik és már hallja a poroszlók csizmáinak kopogását, akik érte jönnek, hogy a guilottine alá hurcolják, és izgalmában keres még egy utolsó rímet, a legeslegutolsót, amit szeretne papírra vetni, hogy költőhöz méltóan fejezze be életét. De nem találja már meg a rímet és elviszi magával a guilottine alá. Talán ott eszébe jutott i—i ... az utolsó pillanatban. Ott a vérpadon talán megvolt már a rím, a világirodalom legtragikusabb ríme .—' de akkor megvillant a nyaktiló és a költő feje belehullott a fűrészporos kosárba. Mert ilyen rímek és ilyen költők is voltak . . . 11
