Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)
1971-10-01 / 1. szám
arról is, hogy mennyire emberibb a Harlem világa az övéknél <— mindenesetre a papa ellene volt bogy kutatásait folytassa. Mindenféle faji előítéletet hozott fel, amivel csak igazolta, amit Betty már régen megtanult az egyetemen: az amerikai középosztály egy maradi, haladás elől elzárkózó, egy idejétmúlta életformában megcsontosodott társadalom. Bár Betty sajátmagában is talált még nyomokat osztályának előítéleteiből: Joe-val szemben, aki most már hevesen udvarolt, még mindig egy meghatározhatatlan ellenszenvet érzett. Pedig Joe ontotta neki az adatokat: nemcsak a kijelölt hat családba vezette be. Ismerte egész környezetének munkabelyzetét, jövedelmét, családi viszonyait, úgyhogy Betty garmadával vihette az adatokat az egyetemre, és tanára lelkendezve biztatta további munkára. * * * Joe is érezte a tartózkodást és szemére hányta Bettynek, hogy nem több egy érdeklődés nélküli laboránsnál, egy jó jegyre pályázó diáklánykánál: tele félelemmel mindenkitől, de főleg azoktól, akikben valódi élet pezseg. Próbálja meg egyszer, csak egyetlen egyszer, Joe egyetemét, ahol tanár a mámor és tananyag a valóság. A Valóság nagy V-vel, színes, félelmetes, és gyönyörű, mozgalmas és mégis nyugalmat feltáró, hatalmas, minden költőnek és forradalmárnak álma. Betty elhatározta, hogy aznap este megteszi a próbalépést az új világ felé. Joe elviszi egy kábító party-ra, ahol ő lesz az egyetlen fehér: ime befogadták! O, akit gyűlölni megvolt minden joguk, most közöttük fog ülni, része lesz az ő világuknak. És: saját maga fogja tapasztalni, mi a jó és mi a rossz, merre vezet a helyes út. * * * Betty a hetedik mennyországban érezte magát. Végre megtanult szeretni, gyűlölni! Eddig? Csak sápadtan vegetált, Iangvos vizen úszó fadarab volt, nemhogy nem érzett, de még csak nem is tudta, mi az érzés! Csak most tudta meg, mi egy villanykörtének izzó, vibráló, fénypazarló melege; falak irtózatos, korlátokat emelő nyomása; mi egy másik emberi lény szemeinek mélysége: mi az odaadás, amikor test a testhez tapad, hullámhegyek tajtékos tetején táncol és egymásba váit karmokkal zuhan a megsemmisülés mélyébe! Mit tudia a vi Iág, mi az Ember, aki kitárul és elvész a mmdenségben; bezárul és feneketlen gyűlölet választja el mindentől, ami kicsinyes, öreg, megcsontosodott halál. Az Ember, aki oktávokban méri az Élet szimfóniáit és nem félhangokban klimplirozik: felszabadultan él, él, él! * * * Az egyetemen mulasztott pár órát; a tanár a benyújtott anyagot szétszedte és visszadobta. Ez az ember nem értékelésre, hanem kizárólag adatra, adatra, száraz tényekre, számokra kiváncsi. . . Mit tudnak ezek a nyárspolgárok arról, ami a föld alatt készül! Számokon rágódnak, ócsárolják a társadalmat, de semmit sem tesznek, nem javítják, sőt: belőle élnek. Amióta gyűlölni tud, megvetni is megtanult: olyan magaslatról nézi ezeket a hangyákat, hogy tulajdonképpen nem is utálja őket. * * * A tegnap esti kábító-parti siralmas volt. Alig volt valami anyaguk, és azt természetesen nem neki, az idegennek adták. Nem beszélve arról, hogy eddig csak pár rongyos krajcárral járult a kasszához: az otthonról kapott hónapos csekkel. Ez is pénz? Egy kábítószeresnek egy napra sem elég. Kavarog a feje. Fáj, éhezi a mámort, agyában összevegyül Joe röbeje, amikor a havi járadékát odaadta, egy otthon, egy tiszta fürdőszoba emlékével. Istenem, hol vagyok? Fülét tépi egy elromlott klozettcsap állandó sistergése, velejébe hatol Harlem éjjeli zsivaja . . . Nincs kiút, nincsen, amibe megkapaszkodjon . . . De van! Lassankint bontakozik a ködből valami, ami ismét talajt adhat a Iába alá: az Ügy, a nyomor elűzése ebből a világból, minden üldözöttnek, minden elnyomottnak a felszabadítása! Ma, holnap, de nem holnapután; türelmetlenül, a realitásba veszetten, nem pedig türelmesen, álmokban, a távoli jövőben . . . Igen, ez lesz az, ami kitölti benne az űrt, amit mindig jobban érez; ez valami, amiért érdemes élni, amiért még elmúlni is érdemes. . . Kifáradt agyát meglegyinti a halál hideg szellőié és Betty hánykolódva alszik el a piszkos harlemi ágyon. * * «■ Viszi a hivatás tudata. Az egyetemen is ismét megtalálta önmagát: apostol, hírvivője a világ szenvedőinek. Ámuló gyermekeknek tűzzel meséli az új embert, amivé lett. Tanára, akinek már nem szállít adatokat, megígérte, hogy átengedi, tekintettel a múltban gyűjtött kitűnő anyagra: ez jó, mert biztosítja hazulról a pénzt. Az öregek? Semmi közössége velük. A szervezet cellájában még azt is mondták, perelheti őket, ha elmulasztanák eltartani. Egyáltalán, egy társadalom, mely milliókat 9
