Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1971-03-01 / 2. szám
anyámmal. Apám gazdatiszt volt és még igen fiatal, nem maradt utána semmi. Egy ideig otthon volt anyám az apjánál, de azok is elhaltak és tönkrementek. Akkor a városba költözött ő is és varrásból tengődtünk. Mindent talán nem is tudok most elmondani neked, csak azt, hogy miért kaptok ti mindig sötétkék új ruhát így tavaszra. Anyám szegény fél éjszakán keresztül varrt, hogy lakásunk, könyveim meglegyenek. A gimnázium is igen drága volt, csupa előkelő úri fiú járt oda. Valahogy csak megvoltam köztük én is. Csak ruhám nem volt soha. Éveken keresztül szürke Iódenruhákban jártam, amiket apám régi ruháiból szabott át az anyám. Én mindig olyan voltam a fiúk között, mint egy kis veréb. Szürke, szürke és szegény. Aztán egyszer jött a pünkösd és bérmálkoznom kellett. Akkor sírtam anyámnak, hogy nem bírom már ezt a színt és sötétkéket szeretnék. Anyám velem sírt sokáig. Talán napokig is. Egyszer aztán éppen a bérmálás előtti napon, mikor délután hazamentem .anyám mosolygott és megcsókolt. Gyere, fiam, próbáljuk meg az új ruhádat. És egy sötétkék nadrágot és egy sötétkék kabátot emelt fel az asztalról, tele férccel. Oly szűk volt, oly szegényes ez a sötétkék ruha! Mikor szegény anyám rám adta, sírni kezdett. Csuklómig se ért az ujja. Akkor mondta, hogy Kiérni tantitói, a nénjétől kérte el a rossz sötétkék szoknyáját, kifordította és abból szabogatta, toldozgatta össze. De hát csúnya és szegényes és ne vegyem föl, hanem inkább a szürkét, a régit. S én, Gyuri fiam, mégis fölvettem. Abban bérmáltak. A fiúk végignéztek rajtam, de én fölemeltem a fejem, örültem anyám ajándékának. Megfogadtam akkor, hogy egyszer majd, egyszer, ha nekem családom lesz, akkor azok újat fognak kapni, mindig újat. És sötétkéket... Gyuri gyorsan fölkelt és zavartan megcsókolta apja kezét. —i Bocsáss meg, apa! Nem akartalak bántani. Többet nem teszem. Szalánczy csöndesen mosolygott. Elnézően és egy kissé fájdalmasan. Ekkor jött be Klári az anyjával s többet nem beszélhettek egymással. A leány jókedvűen karolt apja erős karjába. Csicseregve, dalolva nevetett, amíg lefelé indultak a lépcsőkön. — Ugy-e, nagyon boldog vagy, apszi, hogy együtt vagyunk a kedvenc színedben? —* Úri szín, szép szín igyekezett Gyuri helyrehozni az előbbi kitörését. —• Elég volt! — kiáltott ekkor szinte haragosan Szalánczy főtanácsos úr, úgyhogy valamennyien megütközve néztek rá, mert sosem látták haragosnak, indulatosnak, ö azonban nem szólt többet. Udvariasan, készségesen tessékelte őket a kocsiba. Nem láttak arcán mást, csak jóságot, szeretetet, gyengédséget, mint mindig. De belül a lelkében kínlódva érezte, hogy ennek a szép reggelnek váratlan fájdalma mindig égetni fogja. Belemarja magát szívének, lelkének falába, mint a szú a régi bútorokba s minden jóléte, kényelme és látszólagos boldogsága dacára is holtáig égetni fogja. CALIGULA Irla: Kosztolányi Dezső I. Jupiter szobra, amikor a munkások szét akarták szedni, kacagni kezdett. Ezt az összeesküvők jó jelnek tartották. De Caligula ekkor az antiumi jósszékhez fordult s Fortuna templomából ezt a figyelmeztetést kapta: —' “Óvakodj Cassiustól.” II. Charea Cassius, a testőrcsapatok főtisztje, a lázadók vezére, sápadtan állt hívei körében. Minden szem rámeredt. Érezték, hogy Caligula láthatatlan tekintete s az öreg centurión nyugszik s gyanúja már a szívét, az agyvelejét pörzsöli. Nemsokára híre futamodott, hogy Caligula őhelyette Cassius Longinust végeztette ki, ázsiai helytartóját. —1 Örült ez? i— tűnődött Cassius. <—■ Vagy tréfál valamennyiükkel? Rólam, úgy látszik, megfeledkezett. Nem feledkezett meg. Másnap reggel hatkor kihallgatásra hivatta. Cassius elbúcsúzott feleségétől, gyermekeitől. Úgy sietett a palotába, mint aki halni megy kardtól, orgyiloktól, méregtől. III. Caligula már háromkor ébren volt. Sohase tudott tovább aludni. Rémképek, lidérces álmok gyötörték. Néhány órai nyugtalan alvás után fölkelt, végigvitette magát palotája termein, fáklyák, lámpák világánál, szolgáit elküldette, egyedül bolyongott tovább, gömyedt-púpos hátával, ide-oda, mint egy lidérces álom hórihorgas rémképe, az ingó, sovány lábain. Várta a hajnalt. Kikönyökölt egy ablakon. A fagyos, ólomszürke januári égbolton ott volt az ő tündöklő Szeretője, akit mindig szeretett volna karjaiba zárni, a Hold, de az nem nézett rá, piszkos-zöld fellegek közt rohant Róma fölött. Ö beszélt hozzá, hangtalanul, a folyton höbögő nyelvével. Közben megvirradt. IV. —• Cassius — üdvözölte vendégét, feléje tárva szőrös, meztelen karjait. — Ide a szívemre — kiáltotta és megölelte Cassiust. Az rémülten engedelmeskedett. Sok mindenre el volt készülve. Hallotta, hogy évekkel ezelőtt az összeesküvőket magához hivatta s kardját mellének szögezve, felajánlotta nekik az émelyítő ripacsa, hogy azonnal meghal, ha kívánják. Hallotta, hogy egy nemesurat éjnek idején a palotájába rendelt és táncot lejtett előtte. Hallotta, hogy azt a vargát, aki csalónak nevezte őt, nem bűntette meg. De ez meglepte. 38
