Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-03-01 / 2. szám

A BOLOND BARNABAS

Irta: Jackson Gregory

A Sierra Nevada zord sziklavölgyeiben mindenki ismerte a 'bolond Barnabást.” Az eszelős fiatalembert látomások látogatták, titokzatos hangokat hallott. Hosszú, magános kóborlásokra indult a vad sziklák között. Azt állította, hogy megérzi, ha egy madár kifeszített hálóba kerül távol. Ilyenkor azonnal útnak indult, hogy kiszabadítsa a szegény foglyot. Máskor meg azt hajtogatta, hogy egy fiatal őz eltörte karcsú, kecses lábát. Szánalmasan elpusztul, ha nem siet segítségére. Azt állította, hogy a fürge nyulak, az erdei farkasok, a csíkos bundájú mókusok és a levegőben úszó sasok egyaránt testvérei. A bolond Barnabás” magányos kóborlásaira övében és hátizsákjában állandóan ételt, vizespalackot, jódosüveget és kötőszert vitt magával. Kezében kampós botot szorongatott. A bot végén három vidámhangú harangocska csilingelt. Barnabás azt mondotta, hogy ezek a harangok elmesélik mindazt, amit ő nem tud szavakban kifejezni. A durva bányászok és favágók háborodottnak tartották Barnabást. Az egyetlen páter Kilduff vélekedett másképp felőle. Páter Kilduff szálfamagas, erőtől duzzadó, megfélem- Iithetetlen, fiatal ir szerzetespap volt. Amikor a Sierra Nevada sziklái közé küldötték és először hallott Barnabás különe viselkedése felől, mélyen elgondolkozott:

i—i Bolond? Ne higyjétek! Barnabás irgalmas szívű, jó ember és úgy vélem, hogy kedves az Ür színe előtt.

* * *

Viharszeles októberi éjjel, a sötétség leszállóit a fenyegető hegyekre. A közeledő hóvihar jegesre hűtötte a levegőt. A vízesés vadul tajtékzott a szűk sziklaszakadékban. Aki megkísérli az átkelést: a biztos halálba sodródik. És mégis, egy férfi ereszkedett alá a hegytorokban. Fiatal férfi, aki elvesztette az utat. Megdermedt a hidegtől, az éhhalál előtt állott. De a messziségben sárgás fény csábította. Tábortűz. Ha elvergődhetne a lobogó tóbortűzhöz: akkor megmenekült... Ám amikorra leereszkedett a mélységbe, megértette, hogy a vigasztaló tűz a szakadék túlsó felén pislákol. Nem lehet átkelni a zúgó vizeken. Mégis emberek tanyáznak odaát. Segítséget kérőén átkiáltott. Fáklyafény közeledett a túlsó parton. A férfi ismét kiáltott. A fáklya jeltadóan ingott a levegőben. Halk, távoli válasz felelt a segélyt kérő szóra. Mintha valószínűtlen tündérországból jönne. Erőtlen, gyenge leányhang:

— Ki van ott? Hol? Merre? Ó, hála Istennek!

A rohanó vízesés elválasztotta őket egymástól. A férfi bizonytalan, karcsún imbolygó női alakot látott a vízesés másik oldalán.

— Eltévesztettem az utat. . . ÉhenhalokI — kiáltotta a leánynak.

A lány visszaszaladt a hunyó tűzhöz. Azután a vízesés szélén jeltadóan megcsóválta fáklyáját. Felemelte karját.

Átdobott volna valamit. De lány volt. Nem értett a dobás művészetéhez. A kis csomag beleesett a rohanó vízesésbe ... A lány felsikoltott. A férfi kacagott:

—- Legközelebb már jobban sikerül a dobás.

— Az utolsó szendvicsem volt. Egyedül vagyok itt. . . Eltévedtem .. . jajveszékelt a lány.

A férfi tüzet gyújtott a vízesés szélén. A lány követte példáját. A két máglya átvilágított egymáshoz. A férfi fűzfakarcsú, kecses alakot látott. A lány egyenes, jegenyenövésű férfit. Nem vehették ki egymás arcvonásait.

—■ Ki kell tartanunk ma éjjel vigasztalta ismeretlen társnőjét a férfi. — Holnap reggel, amint világosodik, felfelé megyünk a sziklaparton. Találunk gázlót, hogy összekerülhessünk. <—> A lány felelt valamit. A víz zúgása elnyelte a szavát. Erdei farkasok üvöltöttek a távolban. A farkascsorda a lány oldalán üvöltött. A férfi, hogy megnyugtassa a leányt, tréfásan átkiáltotta, hogy olyan éhesek mind a ketten, hogy ők ennék meg a farkast, ha közelükbe merészkedne. A lány nevetése átszállott a víz felett. A farkascsorda elnémult. Az ordasok más irányba vonultak. Valahogyan átkínlódták az éjszakát. Holnap reggel látni fogjuk egymás arcát >—< gondolták mind a ketten. A szél hajnal felé féktelenebből süvített, mint az éjjel. Hullott a hó. Ellepte a férfi bőrkabátját és sapkáját. Fehér hermelinpalástként betakarta a lányt.

i—i Gyönyörű az új téli prémbundájában — üdvözölte társnőjét a fiatalember.

— Maga meg olyan, mint a Mikulás kiáltott vissza vidáman a lány.

Megindultak felfelé. Végeláthatatlan órákig kapaszkodtak. Néha elvesztették egymást az összefonódó fűzfák között. Ilyenkor nyomasztó félelem markolt szívükbe és csak akkor nyugodtak meg, amikor újból egymásra talál tak. A lány arcára odafagytak a patakzó könnyek. Ha átjutunk egymáshoz, nem leszek ilyen halálosan egyedül —i gondolta. Végre legyőzhették a szél-pokol: szél, hóvihar és jegesvíz kínját. A férfi meglelte a gázlót, amelyen szikláról-sziklára ugorva átjuthatott a lányhoz. Ott álltak egymással szemben. Erősen megszorították egymás kezét. A lány bársonyos szemével boldogan nézett fel a férfira. Egészen fiatal volt. Aranyos fürtök keretezték arcát. Ajka érzékeny és lágy.

— Milyen szép maga! — szólt a fiatalember.

—' És maga milyen bátor!

Mindketten eltévedtünk — mondta mosolyogva a fiatalember.

—< Én a Sierra-Dude-ranchból jöttem. Kirándultam egyedül. Eltévesztettem az utat — panaszolta a lány. Pénelopénak hívnak.

— Milyen szép neve van! Én John Gray vagyok. Erről ,a vidékről származom. De kicsi gyerekkorom óta elkerültem innen. Most hazajöttem, hogy meglátogassam a bányásztelepet, amelyen születtem. Azt hittem, még jól emlékszem az útra, rövidíteni akartam as ösvényt. Nekivágtam a sziklahegyeknek. Eltévedtem. De magát biztosan keresni fogják.

20