Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1970-05-01 / 1. szám
Stratfordban senki nem látta, nem is olvasta Erzsébet kedves, jónevű szerzőjének darabjait, még leányai sem, ' csendesen aggályosán mondta: ' Szobaszíned van. Imádkozzál. És igyál sert, esténként —• mondta halkabban, bizalmasan. —' Erős, fanyar, sert. A ser jó a láz ellen. —' Igen —* mondta Shakespeare és sápadtan mosolygott. — Köszönöm a tanácsot, atyám. Megfogadom. Imádkozom majd, s ami a sert illeti... Ezt már csak halkan mondta, fogai között. Levett föveggel bókolt, mély meghajlással, nagyúri mozdulattal: még a színpadon tanulhatta így, gondolta most a pap, s utánanézett. Aztán elindult a templom felé, az elhalkuló és szétváló tömegen át, s önmagával vitatkozva, félhangos szavakkal tépődve tűnődött az ember fölött, akit nem értett. Három éve, hogy William Shakespeare megtért a városba, ahonnan gyermekkorában megszökött; a város legszebb házát vásárolta meg s szép telket hozzá, amely megtermett mindent, amire a családnak szüksége lehetett. A hazatért színészt ritkán látták a városban. Leginkább csak tavasszal és ősz felé tűnt fel alacsony, hajlott alakja, amint rövid kabátkában a színészek köpenyében, amelyet patrónusának, a soutbamptoni hercegnek címere éleitett, ' a határban ődöng, lehajtott fejjel, tétova léptekkel, mintha keresne valamit. A városiak nem sokat tudtak felőle; az öregebbek emlékeztek csak, hogy ez a bizonyos William, a mészáros fia, aki ifjan elkódorgott Londonba, mert vadorzáson érték és a békeb író megvesszőztette. Aztán sokáig nem hallottak róla. Egy napon hazatért. Szemmelláthatóan megszedte magát odakünn, a nagyvilágban. Két háza volt, birtoka, bútorai s arany és ezüst tárgyai. i—* Színész volt gondolta a pap s megállt, föveggel a kezében és a levegőbe nézett. Iparkodott a szó értelmét elképzelni. Milyen is lehet, amikor komédiát játszik valaki? John Ward soha nem járt színházba. Jakab uralma alatt száműzték a színészeket a külvárosokba. Színész, csepürágó, valaki, aki serszagú söntésekben kockázik és iszik naphosszat, s este betanult szöveget ad elő a tömeg röhögése, tapsai és káromlásai közben .. . Fejét csóválta, mert nem értette ezt az embert. Olyan, mint egy úr, gondolta most. A stratfordi pap másképpen képzelte el a színészeket. — Darabokat is írt — gondolta még. S kurta puha kezével zavartan dörzsölte állát, mint mindig, amikor nem értett valamit. * * * Ritkán látták a piacon, még sokkal ritkábban a csapszékekben. Legtöbbször a városon kívül kóborolt. Meggyfabotjára dőlve megállt néha az Avon partján és hosszan nézte az ismerős táj egy-egy részletét, egy füzet vagy a rétek egyik kivágását. Órákig tudott így bámészkodni. Ha köszöntötték, mélyen leemelte fövegét, alázatos és mégis gőgös mozdulattal. Idegenkedve bámultak utána. S mert nem beszélt senkivel, lassan megunták és magára hagyták. Az első esztendőben, amely hazatérését követte, néha bement még Londonba. Bútorokat hozott onnan, pénzt váltott .elment a színházba is, leült a nézőtéren, a hátsó sorokban, a székálló legények, a kézművesek és a sörmérők között; csendesen ült, észrevétlenül és ismeretlenül, figyelte az előadást, bólogatott, vértelen szája halkan ismételte a színészek mondókáját. Néha az ő darabját is játszották még, azt, amelyet ifjan írt, a szerelmes darabot, Júliáról és Rómeóról s a másikat, az őrült mórról, aki megöli szerelmesét. E régi darabokat előszedték még néha. De újat már régen nem látott tőle a világ; s a királydrámákat talán el is feledték. A színlapon új szerzők nevei díszelegtek. Megállt a színlap előtt és betűzte az ismeretlen neveket. Relker, Middleton, Ford... — kik ezek? — kérdezte nyugtalanul. Ki emlékszik még Marlow-ra, Sackwille-re, vagy John Lyly-re? ... Reám sem emlékeznek már, gondolta elégedetten. Már nem vágyott a hírre. Harminc éven át sütkérezett a hírnév sugárzásában. A királyné egyszer megállott előtte a színpadon és különös kegyként — elejtette előtte kesztyűjét. A herceg kegyesen fogadta ajánlásait. Nem, az élet nem volt olyan kegyetlen hozzá, mint ahogy rossz óráiban bizonygatta. A vége felé megtörtént már, hogy jó esztendőkben megkeresett félezer fontot is. Igaz, sokat kellett dolgoznia ... A próbák, a munka a színészekkel, ez önkényes és dacos emberekkel, aztán a balsiker, amikor a színpad megtelt rothadt tojással és hagymakoszorúval, a csalók és utánzók, akik előadás közben jegyezték a hallottakat és ellopták a legszebb ötleteit! Ha erre gondolt, mosolygott. Hadd lopják, gondolta. Ügy sem tudják elvenni, ami az enyém ... ö is kölcsönkért ötleteket francia és olasz könyvekből, Belleforest-től és Fiorentino-tól; most emlékezett egy színdarabjára, a *‘HamIet”-re, amelynek meséjét az Histoires tragiques-ban olvasta először ... De ezt a darabot különösen szerette. Volt egy rész benne, amikor a bős nem érzi az életet s egyedül mond és beszél erről... A bemutatón szorongva leste, vájjon megértik-e? De csodálatosképpen megértették. Ezt a részt szerette, ezt a néhány verssort; s ezeket a sorokat nem lophatták el tőle az újak, a divatosak. Valami van a lélekben, amit nem lehet utánozni i—> gondolta. De aztán nem ment többé Londonba. Az utolsó évben már nem mozdult ki szülővárosából. Az embert kerülte, de sokat járt a határban, botjára támaszkodva, mert ötvenéves korára elnehezedett. Ügy járt a réteken és a folyó partján, mintha keresne valamit. Már csak keveset olvasott s írni sem volt igazi kedve. Befejezett még egy darabot, amelynek sokáig nem tudott címet adni s fiókjában hevertette. Egy napon elnevezte 7
