Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1970-05-01 / 1. szám
TRIANON - EURÓPA TRAGÉDIÁJA Ha Európa hegyrajzi térképére tekintünk, az első pillanatban észrevesszük, hogy a földrész alsó harmadának közepe táján kelet felé majdnem kör alakban hegykoszorú nyúlik ki a nyugateurópai hegységek zárt rendszeréből. Ez a hegykoszorú a Kárpátok vonulata, (l) Cholnokу Jenő megállapítása szerint, ha a Föld nem volna gömbölyű és a levegő teljesen átlátszó lenne, akkor a Kárpátok valamelyik keleti csúcsáról szépen lehetne látni a Pamírt, a belsőázsiai hegyóriások sarokpillérét. (2) Más szavakkal ez azt jelenti, hogy Európa kelet felől a Kárpátok vonulatáig teljesen nyílt terület. Jórészt a nagy eurázsiai szteppe vidéke, amelynek a Kárpátok medencéjében elterülő síkság természetes folytatása, mintegy zárt öble. Nyugat szempontjából a Kárpátok hegységének ez a kelet felé kiugró koszorúja viszont hatalmas erődítmény bástyájához hasonlítható. A Kárpátok medencéjének vízrendszere északról és keletről teljesen zárt. Csupán nyugatról és délkelet felé nyílik út néhány folyó, elsősorban a Duna számára. A medencét ez a természeti adottság szervesen kapcsolja Nyugat-Európa felépítettségéhez. Az ember fejlődésének útját, mint mindenütt, ebben a térségben is legelsősorban a földrajzi helyzet szabta meg. Hosszú évezredek folyamán igen sokféle emberfajta fordult meg ebben a térségben. Nyugatról előbb latin, aztán szláv és germán népelemek töredékei, vagy feleslegei találtak itt új hazát, keletről pedig a nagy eurázsiai szteppe-vidék lovas nomád népeinek egymásra zúduló hullámai csaptak át a Kárpátok hágóin és kerestek a hegyek mögött védelmet, végső menedéket. Teleki Pál gróf találóan mutatott ró, hogy mi magyarok évezredekben gondolkozunk. Másoknak is ezt kell tenniük, ha a Kárpátok medencéjének szerepével és jelentőségével akarnak foglalkozni. Mert csak így ismerhetik fel azt a történeti tényt, hogy ezen a tájon tartósabb ideig úrrá lenni egyetlen hatalom sem tudott. Még Róma és a hún Attila világhatalma sem tudta az egész Kárpátmedence térségét meghódítani. Mindez a magyar nemzetnek sikerült először. Nemcsak fegyverrel, hanem gazdasági eszközökkel, kormányzatilag és kultúrális téren is. Sikerült pedig azért, mert Árpád fejedelem felismerte a Kárpátok medencéjének egyedülálló földrajzi jelentőségét, Szent István király pedig vállalta a keresztény Nyugat-Európának ezen a természetes védőbástyáján a virrasztó őr szerepét. S a magyar nemzet ezer éven át híven betöltötte hivatását. Besenyők, úzok, kúnok, tatárok és törökök Európára zúduló néphullámainak ostromló erői törtek meg ellenállásán. A török hatalom letörése után Európa már azt hitte, több veszély nem fenyegetheti keletről. Csak a magyarság érezte meg ösztönösen és ismerte fel tudatosan azt az újabb veszélyt, amely az orosz nagyhatalom kibontakozásában fenyegette a nyugati civilizációt. 1849-ben, amikor másodszor vívta elszánt szabadságharcát azzal az európai hatalommal, amely a magyarságnak a törökökkel folytatott évszázados harcai következtében való átmeneti elgyengülését a saját maga uralmának fokozására igyekezett kihasználni: “a szabadság, az európai egyensúly s a civilizáció nevében” ünnepélyes óvást emelt a világ közvéleménye előtt “az orosz hatalmasság igazságtalan beavatkozása ellen”, amelyre nyugati (osztrák) szövetségese kérte. (3) A magyar vészkiáltás és a szabadság keresztes háborújának meghirdetése azonban süket fülekre talált. De ki és hogyan is hihette volna el akkor éppen a “rebellis” magyaroknak, hogy az az Oroszország, amely a franciák moszkvai kudarca után részt vett Napóleon leverésében, Európa belső rendjének helyreállításában és a bécsi kongresszuson megalakult Szent Szövetség tagjaként annak biztosításában: újabb veszélyt jelenthet Európa hatalmi egyensúlyára? És ki törődött Európában később, már az osztrák-magyar kiegyezés után, a pánszláv mozgalom kibontakozásával, Magyarország nemzeti kisebbségeinek egyre fokozódó izgatásával és az oroszok céltudatos balkáni politikájával, amely az osztrák-magyar trónörökös meggyilkolása után végül is az első világháború kirobbantásához vezetett? Azt a veszélyt, amely Európát keletről fenyegette, senki sem látta meg, csak Tisza István gróf magyar miniszterelnök, aki azon a bizonyos koronatanácson egyedül ellenezte a hadüzenetet Szerbiának. Mindezen azonban nem szabad csodálkoznunk. Hiszen Oroszország 1907 óta már tagja annak az ‘entente cordiale’-nak, amely Németország egyre növekvő erejének ellensúlyozására jött létre. És amíg Magyarország történeti elhivatottságához és azt támogató szövetségéhez híven hősiesen harcolt az Európára törő újabb keleti veszély ellen, nyugaton egyre élénkebbé lett az az agitáció, amely a nemzeti kisebbségek állítólagos elnyomásával vádolta azt a Magyarországot, amely fennállása óta egész Európában páratlan módon a legmesszebbmenő kiváltságokat biztosította a területére betelepített, bevándorló és ellenséges üldözés elől bemenekülő idegenek számára. A tájékozatlan Európa pedig hitelt adott a vádaknak. Senkinek sem jutott eszébe, hogy felvesse a kérdést: ha Magyarország elnyomta nemzetiségeit, hogyan tudtak évszázadokon át fennmaradni, népi kultúrájukban kifejlődni, gazdaságilag 5 Somogyi Ferenc dr.:
