Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1970-05-01 / 1. szám
—> Isten urunlc, alci messze napkeletről elhoztál bennünket a Tisza rónáira, a Tisza rónáiról a nyugati népek országába, erősítsd meg a mi kardunkat, bogy acélja acélt vágjon, sujtása legyen mint a felbök villámáé. •—> Erősítsd meg a mi kardunkat! .—< mormogja a nép. Iddár elveszi a kardot Rámától s két nyilat nyom a kezébe. A tűz újra föllobog. Ráma énekel: i—1 Isten urunk engedd, bogy nyilaink úgy szálljanak, mint a fecskemadár, és oly sűrűn szálljanak, mint a záporeső: ellenséges büvölés cél előtt le ne ejtse, cél fölött el ne sodorja, célban el ne kapja, hanem valamennyi az ellenség testében álljon meg s balált vigyen bele. Áldd meg nyilainkat! A tűzön száraz lóhere lobog föl. Ráma kantárt vesz a kezébe. Azt tartja a tűz fölé s énekel: —• Isten urunk, adj erőt a mi lovaink inának. Siketitsd meg fülüket, bomályositsd el szemüket, hogy rohanásuk legyen, mint a dübörgő fergeteg, vasba öltözött hadakat ledöntő, ellenséget vérben tapodó. Szárnyazd föl a mi lovainkat, acélozd meg inaikat, tedd őket sebezbetetlenné. Adj erőt a mi lovainknak! Az utolsó mondatot ismétlik mindnyájan. A tűzre most bort öntenek. Egy percre sötétség lep el mindent. Aztán az újra fellobogó és sistergő tűz magas gözoszlopot vörösit meg. Ráma a kardot a tűz fényében meg-megforgatva kiáltja: Hunok árnyékai, jértek elő! Balambér apánk! Megyer vitéz! Tárkány főpapi Decse! Verböc! Bodor! Csalón! Buda! Rof! Szudár! Zaáp! Madocsaí Makó! Balogh! Géva! Tarcsa! Radocsa! Mágocs! Vitézek vitézei, mi szeretteink! Tüzből, vízből, levegőből, földből, gyertek elő! Gyertek, mint az éjben lengő árnyak! Gyertek, mint az alvó Iehelete! Gyertek, mint a hegyi fákról foszladozó felhő! Gyertek elő, segítsetek minket! •— Segítsetek minket! .—< mormolja a nép. Iddár fötáltos beleszurja a két kardot a nyírfába. Odaszurja föléjük a nyilat. A tér közepe üres. Attila trónforma karosszékben ül, mellette jobbról alacsony tábori széken a fővezér, balról Ardarik király, lábánál szőnyegen Ellák és Aladár, aztán sorban a különféle fejedelmek és a hun főurak: A tábor köröskörül az alvás és a lovak Iegelésének halk és mély morajában, amely hasonlatos a tenger egyhangú morajlásához. Csak a tábori kutyák ugatnak a messzeségben s a máglya tüze ropog itt előttük. A két dob bufogásnak indul: tenyérrel, ujjal veri a két dobos. A sipos is ajkához illeszti a tárogatót és egy véget nem érő melódiát fuj ... A zeneszóra a tér közepén Zobogány táltos fejét az égnek fordítva, karjait széttárva, megindul a kör tisztásán, és fokozódó gyorsasággal halad, csakhamar fut és menekülni. A dob ütemei lázas dobogással kisérik ezt az örült körbefutást. Zobogány haja fürtökben repül utána és látni, mint veszti el percről-percre az érzékeit. A futás akkor meglassul és a tér közepén rendetlen kerengőssé válik. A pap szeme bogara annyira fölfelé fordul, hogy a szeme fehére villog reánk. Az arca vörös, mint a meggy, aztán elsárgul, elsápad. Végre teljesen elszédülve, tajtékzó szájjal lerogy. A táltosok erre körültérdelik. A zene elhallgat. Az ember görcsökben rángatózva rebeg valami szavakat. Attila a karosszékben ül. A szemöldökét összevonva figyel az emberre. Ráma pap aztán elmondja az eredményt hangosan: ,—* A mező vérvirágot terem. Rarvalyok és sasok egy porban fürődnek. Erre nem szól senki. Némelyek vállat vonnak, mások maguk elé néznek. Attila is a szeme sötétjéből néz maga elé. Az embert fölfogják ketten és elviszik. Valami mérges növény nedvét ihatta a szertartás előtt, mert olyan, mint az őrült. A zene újra megszólalt. A hun táltosok vasfogókkal két izzó követ hoztak, s letették egy halom parázsra a tér közepén. Áhitatos csend következett. Iddár aranyozott végű ezüst csipővassal fölvette a megfeketült csontot a kerek köröl s a fáklya felé tartotta. Aggodalmas arccal vizsgálta a repedéseket. Arca hol elborult, hol kiderült. r-* Semmi érthető — szólalt meg végre a vak főpaphoz fordulva, >—• csak egy nagy repedés. Elég érthető — felelte a főpap. S Attilához fordulva szólott: —• Az ellenség vezére elesik. Mindenki megmozdult. Csak Attila maradt nyugodtan. —• Lássuk a másikat — mondotta. A másik kövön még füstölgött a csont. A zene újra megszólalt. A táltosok a testüket a sarkukon ingatva búgták halkan a Iélekidéző igéket. Végre Iddár pap azt a csontot is fölemelte. Csönd támadt. Iddár pap szótagonként olvasta: A hun ... lel. .. kék .. . veletek . . . har . . . colnak. Az urak felugráltak. Mindenki a csonthoz sietett s Attila legelői. A fekete lapocka repedései hun betűkkel mutatták az olvasott mondatot. Minden arc felderült. . . 48
