Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1970-05-01 / 1. szám
endem második éjszakáján sikerül kissé kialudnom magamat. mégis észre kellett vennem, hogy az első álmomból kopogás ébresztett fel és az ajtóm előtt — éjszaka két órakor egy csinos, fiatal hölgy állott, cipő nélkül, zavartan morogva, hogy sorry . . .) Reggel Уг 8-kor csengett a telefon, hogy szíveskedjek felkelni, mert 9 órakor indul az autóbusz, amely ezúttal nem a főváros, hanem egy kb. 200 kilométeres körzetben a szigetország természeti szépségeit fogja nekünk bemutatni. Valóban, nem is sokkal 9 óra után el is indultunk s hamarosan kinn voltunk a városból, a nem éppen amerikai igényű "highway” által megengedett mérsékelt sebességgel robogva a hegyek felé... A hegyek felé, amelyek oldala fehér volt a frissen leesett hótól s ezt csak érdekesebbé tette vezetőnőnk kijelentése: Idén váratlanul korán jött az első hó s tudom, nehezen fogják elhinni, hogy akad olyan tél Izland szigetén, amikor nincsen hó síelésre s azt is hozzá tudjuk tenni, hogy amikor esik is hó, az ritkán marad meg sokáig. (Ezt ellenőriztem a hivatalos ismertető füzetben is, de ott is azt állítják, hogy a meleg Golf-áramlat folytán a sziget hőmérséklete igen mérsékelt, télen soha nincs komoly hideg s nyáron sem meleg.) Első megállónk az egyik hőforrás-telepen egy érdekes melegház-ajándéküzlet kombináció volt, ahol saját termésű banánt árultak; ketrecben két árva majom produkálta magát s természetesen sokféle tárgy hevert a polcokon, a tárgyak ama kategóriájából, amik lényegében csak egyre jók: ajándéknak, vagy, sokkal előkelőbb szóval: souvenir-nek. A hőforrások egy bekerített telken voltak, így közelebbről nem láthattunk belőlük semmit, de közölték velünk, hogy innen kapja a főváros a forró vizet; hasonlóan, mint mi pl., a gázt, Izlandban ugyanúgy vízóra van a melegvízhez, mint Chicagóban gázóra a gázhoz . .. A délelőtt folyamán megnéztünk egy kialudt tűzhányókrátert, melynek öblében most jéghideg-vizű tó van . .. ; megmutatták azt a helyet, ahol a reformáció idejében Izland utolsó katolikus püspökét bírói tárgyalás mellőzésével lefejezték; délre azután betértünk egy tipikus vidéki vendéglőbe, amelynek olyan penetráns halszaga volt, hogy bizonyítottnak látszott egyik útitársunk tétele, mely szerint itt még a bárányokat is hallal etethetik. Mert bárányhúst kaptunk ebédre s izlandi módra kellett enni, egyszerre tálalták a levest a hússal, meg a burgonyával s megmagyarázták, hogy az izlandiak egyszerre eszik a húst, feltétet és a levest; aminek valóban megvolt az az előnye, hogy igen hamar minden egyforma hideg volt. Kitűnő volt azonban a “dessert”, igazi, magyaros-forma palacsinta, csak nem hosszába sodorva, hanem négybe hajtva, belül gyümölccsel Ízesített tejszínhabbal . .. Ebéd után hamarosan indultunk tovább s a délután folyamán megnéztünk egy vadonatúj, szép templomot, gyönyörűen elhelyezve egy domb tetején (mint utólag megtudtam, ez volt a “katedrális”), különböző si-terepeket; egy hegyoldalról messze el lehetett látni a tenger felett s vezetőnőnk megmutatta, hol fekszik az a híresnevezetes sziget, amely talán 5—6 éve keletkezett, a víz alól kitörő Iávatömegből; egy ízben kifogyott az út alattunk s sofförünk nagy tapsot kapott, amikor pár perces sár tiprás után visszatalált az országútra. Ügy négy óra tájban pedig elértünk utunk talán legnagyobb nevezetességéhez, az Arany Vízeséshez (hiába imám le itt az izlandi nevét), amely valóban nem mindennapi látvány volt s joggal sorolják a világ legszebb vízesései közé, mert nemcsak igazán megkapóan szép, hanem hatalmas méretű is . . . Több Iépcsözeten zuhan le a víz, néha szinte niagarai méretekben és hanggal . . . Kiadós hegymászásba került, amíg a lehető legjobb szemszögből sikerült lefényképeznem. A vízeséstől visszafelé jövet következett túránk legizgalmasabb része: az izlandi pónilovaglás. Kb. 15 perces utat tettünk meg lóháton és ez nagyon élvezetes volt, nemcsak mert mulatságos volt a sok kezdő lovast és lovashölgyet figyelni (s közben elfeledkezni róla, hogy magam is életemben először lovagoltam 20 méternél nagyobb távra), hanem alaposan ki is melegedtünk a lovaglásban s erre szükségünk volt, hogy teljesen meg ne gémberedjünk a lovaglás befejezése után, amikor vagy félóráig hiába vártuk, hogy a Dirty Old Man nevű gejzir kitörjön (egy másik old man noszogatta, állítólag valami szappanos folyadékot öntve a szájába előzőleg), de nem tört ki. Legalább is nem addig, amig csalódottan vissza nem ültünk az autóbuszunkba, elraktuk a fényképezőgépeket, s csak onnan hallottuk a Dirty Old Man gejzir kaján, rosszmájú kacagását, maikor aztán csak azért is, kitört... Visszafelé menet még megálltunk azon a történelmi helyen, ahol 930-ban megalakult az első izlandi nemzetgyűlés; láttuk az izlandi grand canyon-t (pontosabban: egy érdekes repedést, mely hosszan húzódik el s magam is azért írtam kis betűkkel, mert meg így is túlzás a név); a legnagyobb izlandi tavat, amelyben soha nem lehet fürdeni, de gyönyörű a fekvése és sok-sok színes week■endház fekszik a partján; s végül, nagyon szép látvány volt Reykjavik ezer lámpája, amikor a hegyekből leereszkedve elterült előttünk a tengerparti város a holdtöltés, csillagos éjszakában. Vacsora előtt még maradt 40 perc arra is, hogy a szálloda alagsorában levő uszodában megmártsuk magunkat néhányan, — a vállalkozóbb kedvűek részére még lehetőség volt a Sauna fürdő kipróbálására is, — de hiába, az óra mind hangosabban ketyegett a fejünk felett s végül szinte épp csak hogy elértük repülőgépünket, amely 23
