Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1971-06-01 / 3. szám
Most már nem érdekelte semmi, az étel, az adóssága, Háringásné, a füstös kocsma . . . S olyan szabadnak érezte a lelkét, mintha már megszabadult volna minden földi nyomorúságtól ... És mosolygott. . . —• Miért?mondotta és mosolygott. A hídhoz ért... A rendőr nagy csizmáival ott topogott a nagy pillér pereme alatt... Nem járt senki a hídon . .. Néha egy-egy automobil suhant el mellette. .. Eszébe jutott a klarinétja . . . Kár lenne érte . . . Kivette a zsebéből s beleszúrta a gyalogjáró szélén felhányt hókupacba; majd a rendőr megtalálja... Körülnézett, nem Iátja-e valaki, aztán sietve vágott neki a hosszú hídnak, hogy minél előbb a közepéig érjen, ahol a legmélyebb s a Iegsodróbb a jeges Duna vize. Miért? !—• visszhangzott lelkében minden lépése és mosolygott, de csak úgy belülről, mert érezte, hogy arcizmait valami különös borzalom fagyasztja meg ... Egyszer csak lihegést hallott a háta mögött.. . Különös halk roppanását a puha hónak és lihegést... Hátranézett ... Nagy, lompos, fekete kuvasz volt.. . Megállt... A kutya is megállt egy pillanatra, aztán lassan hozzásomfordált és a lábához dörgölözött... A klarinétos dühösen rúgta el a lábával és ment tovább .. . De megint ott hallotta a háta mögött a hó halk roppanását s a fáradt kutya Iihegését. Hátranézett. A kutya megállt s most már nem mert hozzámenni. Sós András elindult újra. — Miért?... gondolta magában. >— Talán azért, hogy az egyik a másiknak segítsen? Hirtelen megállt. A kutya pedig a lábához simult nyöszörögve, hízelkedve . . . Sós András hosszú ideig mozdulatlanul, hangtalanul állott, aztán lehajolt, megsímogatta a kutyát és elindult visszafelé a hídon ... A hókupacnál kereste a klarinétját.. . Eltűnt. Valaki elvitte. A klarinétos vállat vont. Aztán sietett haza. A kutya pedig ment utána hűségesen. Fölvitte magával a szobájába. A konyhában addig kutatott, amíg kenyeret talált s egy lábosban töltöttkáposztát. Leült falatozni s megetette a kiéhezett kutyát. A konyhára nyíló ajtót pedig tárva-nyitva hagyta. Még sohasem tette meg <-> pedig hányszor gyötörte az éhség, — hogy Háringásné asszony elemózsiájához nyúlt volna. Nem akarta, hogy most azt higyje az a szörnyű asszony, hogy meglopta . .. Javában társalgóit még a kutyájával, amikor Háringás és zsémbes felesége hazajöttek. Az asszony, amikor meglátta a szobaurat a kutyával, meg a lábosait az asztalon, valósággal felülvöltött. A kapatos gépmester szájon vágta és beült a szobaúrhoz, de előbb megparancsolta az aszszonynak, hogy négy csésze jó rumos teát főzzön — egyet a kutyának is ... — Hát ezt a dögöt hol szedte föl. Sós uram ? — kérdezte. — Az utcán ... Elcseréltem a klarinétomért. .. —' Megbolondult. Sós úr? Egy ilyen kuvaszért a klarinétját adta? —> Nem kell nekem klarinét — mondta a muzsikus. — Nem tudok én már abból megélni... Most már legalább van valakim.. . Nincs is szükségem nekem ezentúl klarinétra — tette hozzá titokzatosan. Az asszony hozta a teát s a kutya reámordult Sós András pedig mosolyogva jegyezte meg: : —1 Ne féljen, asszonyság... Nem bánt ez senkit, ha én nem uszítom. Szépen elbeszélgettek, megitták a teát, Háringás egy üveg bort is hozott magával, azt is megitták, aztán szívélyesen, kézfogással búcsúztak egymástól és jó éjszakái kívántak .. . A kutya szegény Sós András ágya elé feküdt. A klarinétos pedig boldogan aludt el; közben arra gondolt, hogy klarinét nélkül is meg lehet élni... Reggel frissen ébredt, elmúlt a láza, a tüdeje sem fájt, Háringásné is egészen barátságosan mosolygott . .. Jókedvűen vágott neki a városnak, hogy munkát keressen. És ettől a naptól kezdve sohasem gondolt többé — hűtlen feleségére... A VÉN GAVALLÉR Irta: Diószeghy Miklós: Abban az időben sorsom egy lankás dombok közé búvó kisvárosba vitt, amelynek kedélyeskedésbe csukló élete a Fehér hajó vendéglő fehérterítős asztalokkal tűzdelt kertjében zajlott le. Egy hatalmas grófi uradalom árnyékában húzódott meg zöldzsalus ablakaival, hangulatos cigányzenéjével a Fehér hajó, amelynek lombos kertjében tűzpiros arcú uradalmi erdészek, vidékről beruccant purzlosánybajuszú birtokosok koccintgattak nagy nevetések közben. Ebben a kertben akadtam össze Kászonyival, a haragosbajuszú főerdésszel, akinek vita közben vadul villant meg a szeme barna, szinte cigányos arcában. Amikor beszélt, olyan volt, mint egy Jókai-regényből ittfelejtett figura. Szerette a gesztusokat, s amint ő mondotta, főleg az “úrias modort”. Ilyennek mondogatott a hettyegő fiataloknak: — Öcsém, soha nem lehetsz te olyan jókedvű, mint amilyen én vagyok, ha elkeseredem ... Este a vendéglő megszokott menetrendjét megzavarta az, hogy valami katonai gyakorlat fiatal pilótatiszteket sodort a kisvárosba s a fiatalok üldögéltek velünk, s kipirultan, lelkesedéssel beszélgettek a gyorsasági rekordokról. Néhány fiatal autós is ült a társaságban, valamenynyien abból a nemzedékből, amelyik a gyakorlatiasságot és a gyorsaságot nézi mindenben. Amikor éjfélkor a tisztek és motorasok lefeküdtek, az öreg Kászonyi rosszkedvűen dohogott: — Nem az én világom. —• De drága főerdész úr, — szólt közbe valaki, — még mindig jobb néhány óra alatt elröpülni mondjuk Párizsba. mint régen a delizsánc idején. Kászonyi legyintett: 39
