Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1970-05-01 / 1. szám
Móricz Zsigmondi ITTHON A burdos gazdánál összegyűlt már az egész falú. Akik a tiszaparti kis faluból valók s itt dolgoznak a szénbányákban az otthonért, a hazaküldözgetett vastag dollárokért. Új ember jött ki a virágos Tiszapartról, azt várják. Míg csendesen, izgatottan isszák a könnyű sört, hallgatnak, bazagondolnak megbújva, egymáshoz összedugott fejjel. Csak a kis Jakucs, a burdosgazda, nevetgél és tréfáz a maga amerikánus magyarságú nyelven: <—> Sok miszter aztat hiszi, hogy a misszisze annak örül, Па mindig otthon ül a szoknyája mellett, pedig noszeril Nincs nevethetnékje senkinek s maga a vendéglős is eiiankad, érti.- No, máskor majd órájt lesz —< mondja s abbahagyja a fölöslegeskedést. Végre meghozzák a várva-várt vendéget. Ketten-hárman hozzák, terelik s mikor betámit a világos kis szobába. az erős gázfényre, hunyorgatva bámul a nyalka kis hazai legény, mint egy szem elé vonszolt kuvasz és pislog és sehogy sem akar ráismerni senkire. —' Én vagyok, te! Kovács Estván .. . Nagy Máté . . . Bakos .. . Vermes ... A fiatal embernek, akinek még ott a kalapjánál a Iegényes otthoni piros rózsa, megnyílik a szeme és sorra paroláz. Aztán fogja a széket, kiteszi a szoba közepére s leül szétvetett lábakkal, mint otthon. Olyan furcsa a piros arcával, pedrett bajuszával, ráncos csizmájával, magyar nadrágjában. Míg elnézik, mindenki mosolyog rajta s idétlen, fekete zsákruhájukban előre dűlnek s szíveskedve nézik, mint boldog néhai életük emlékét. Az asztalokra könyökölnek, egyik-másik bort kér, bort rendel! . . . mintha csak becsapott volna az otthoni levegő .. . , mintha a korcsmaasztalon villogna rájuk a pohár . . . nem a bóher kutyája vakkant odakinn, a nagy fehér? —< Ki a bíró? Kihez ment a Kánya-jány? Milyen vót a termés? Mikor licitálták el Tót Jánost? . .. Azt is!. . . Ki hitte vóna . .. Azt is a jegyző nyúzta meg . . . Hát persze ... A jegyző még most is nyúz ...- Hát a nyúz... Mindenki megkeserüli ... <— mondogatja koravén, daráló, nyöszörgő paraszthangon az új ember s lógatja a fejit. — Engem is a segített ki, öt forintot fizettem neki minden levélér ... A jegyző. Az adó: sóhajtoznak johbrabalra s elfakad bennük a bánat, az otthoni bajokon.- De azér úgy senkivel se bánt ki, azóta se, mint Fekete Mihállyal ' szólalt meg aztán a jövevény s a térdére könyökölt, maga elé bámult, okosan, öregemberesen. — Várják ám otthon a kontraktussal! Körülnéznek maguk közt. Fekete Mihály még nincs itt, ő még később szabadul, mert ő dolgozik mindig a legtöbbet. Mert neki kell a legtöbb pénz. <—■ Miszter Kontraktus <— mondják, i—> mán az angolok is csak úgy hijják, miszter Kontraktus .. . Mer mindig a nyakába a kontraktus, akit a jedzővel csinált . . . —i Á, nem szégyen a. Nem úgy van itt, mint otthon. Nem adnak itt csúfnevet. Kontratusos ember Mihály, mindnek ű az ügyvédje. Elhallgattak, bólogattak. Megszólalt a jövevény. — Van mán rá pénze?... i—i Pénze? Kinek van pénze? f—' Mer úgy tudják otthun a népek, hogy a kontraktust úgy csinálta a jedzővel, mikor elatta neki a fődjeit, birtokát, hogyha öt esztendő alatt visszafizeti neki a pizt, viszszakapja a birtokot. i—i De mindig haza kellett küldeni neki is, mint másnak. Kéri az asszony. A pízt. Osztán itt meg félesztendeig nem dógoztunk most is. Kiütés vót, sztrájk a bérlábemelés miatt. Beteg is vót. . . ! Tennap is küldött. Mind elküldi. .. Lassan, szakadozva törnek ki a hangok. Nagy sóhajtások utána. A Fekete Mihály esetében mindenki a maga baját sóhajtja el. Nehéz sor e. Itt. Ez a munka. Otthun a télbe kivert kutyának jobb a dóga, mint itt nekünk . .. — Nem dogozik otthun annyit az igásbarom, mint itt a magyar ember .. . S megtelik a szívük vágyással, vágyakozással az édes, a drága szülőföld után, kitágulnak az orrlikak, úgy szagolnak messze, messze a föld túlsó oldalának boldog szaga után s gőzfútta szemmel nézik az új embert, aki ma még a kedves falu szívből szakadt, fia, holnap már a szénbányák egy új, észre sem vehető szomorú férge. Persze. Az adó. A takarék. A nincstelenség. A jedző. . . A minden baj otthon . .. S ökölbe csukódnak a kezek s hályogosan merednek el a szemek. Akkor bejön Fekete Mihály. Keserű lesz a szájakban a nyál. Mihály morog valamit s fáradtan cammog hátra, az asztal túlsó végére s várja az ételt. Alig emeli fel a szempilláját, alig látja meg a jövevényt s oda sem ügyel a hirtelen megszaporodott beszédre. ízetlenül falja be a sajtalan bablevest s kiköpi a faggyús disznóhúst. Semmi sem jó. Egy jó falatot nem eszik itt az ember szól valaki, —< hoztál-e egy kis hazait, öcsém? Egy kis elevenség támad, nevetés, a burdos is beleszól: —- Csak otthon jó, csak, csak. A friss ember szégyelli magát, amért idejött s lesüti a fejét: 13
