Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-06-01 / 3. szám

15

£>en. Fejüket is leszegték és a tekintetük sunnyogón kereste vedlett bocskoruk hegyét.

Egy öregebb paraszt kilépett az úr elé.

i—i Alázatosságvaa keérencseelni járólaónk csak nacscsaágos uraónk elibe, bocsaajtana egynéhaany napocskaákra haza a magaónk portaajaara. Retvenetes ereőve iszkaónak lefele a vizek. Oszttée, pendelybe kapja ez a hives aaradaas hitvaany kis cseleédjeinket. Gaatat keék öszveeszkaabaanyi a Saó faraaba.

György úr szeme villámlott:

— Egy kis záporeső még nem özönvíz. Nem ugranátok rögvest Noé apánkkal bárkát ácsolni.

— Akar a zubatag, úgy zörömböl le a sok víz, hallhatja Nagyságos urunk.

•— Tapodtat se mentek. Fel a falakra, mert ba nem nőnek elég szaporán, véletek találom kitódatni.

A parasztok már hunyászan elpironkodtak volna, de most előkecmergett kifelé huzóckodó soraikkal szenmen egy csontos, tagbaszakadt ember. Minden évszak fogától megrágott, éles szögletekben futó arca olyan volt, mintha füstös fából faragták volna ki. Szeme úgy égett gödrében, mint rozsdás üst mélyén a parázs. Keményen megvetette lábát. Recsegő hangjáról ismerték meg, hogy ő volt, aki a homályban békétlenkedett.

—< Nincsen az úrban szikrányi emberség, —< dörrent Szécby György felé — várhat a fal. De a víz elragadozza nyomorult fedelünket, megődösi tehetetlen családjainkat. Ki tartóztathat itten bennünket?

Ki, koszosfejű paraszt? — üvöltötte már György úr

' Majd a nehéz vas meg az áréstom. Itt penészedsz meg n pince fenekén.

i—i Ha nem bocsájt az úr, megyünk engedelem nélkül?

— Hová mégy te? toppant elébe szikrázó szemmel a nagyúr.

Magam útjára. Nem leszek tovább lelketlen sintéi igavonó barma.

— Mit mondtál, te mocsok? — ordítta képéből kikelve György úr. •-> Minden vér egyszeribe a fejébe tódult Színe szederjesre vált. Ökle, mint szeges buzogány lendült és mielőtt a paraszt észbe kaphatott volna, fergeteges csapással lezúgott egyenest az arca közepébe. Menten eleredett orrán-száján a vér.

De a vér láttára visszatorpant a bunyász bad is. Ásók ágaskodtak fel, csákányok foka villant. Fenyegető morajlás zajdult.

Szécby György kardot vont és a falnak vetette hátát. Egész sereg gyakorlott vívóval elbírt volna, nem ezekkel a hadonászó parasztokkal.

A faragottképűt elsőbben egész megvakította a vér, de aztán kitörülte szennyes ingujjával a langyos, rőt maszatot arcából s rettentő dühöt fújtatva ugrott volna neki megcsúfolója torkának. Majdnem a kard helyébe kapott Ö maga fegyvertelen volt. Most azonban hirtelen kira gadtE szomszédja kezéből a csákányt, magasra emelte és Úgy rontott neki a támadását váró grófnak. Ez a csukló jára célzott, hogy a csákánnyal együtt kezét levágja. A

paraszt észrevette szándékát. Gyorsan hátrált, hogy a kard el ne érhesse. Hátraejtette a falbontó szerszám fejét, hogy annál rettentőbb csapást mérhessen vele. Vagy dobni akarta? Félelmes perc volt, ahogy úr és jobbágy farkasszemet néztek egymással. A két tekintet egymást keresztező láthatatlan szálán a halál csüngött.

A csákány azonban, ahelyett, hogy nekirobbant volna végzetes rőtének, egészen földig lankadt a megrebbent jobbágy kezében. Mert a Iegkétségbesettebb pillanatban, mint oltalmazó jelenés, fehér alak Iebben a nagyúr elé. Mária kisasszony volt, aki a vita hevében észrevétlenül suhant le a lépcsőn és egyszerre ott állott a két végsőre elszánt ellenfél között.

Mária nem állt ott némán, hanem a támadók első meglepetését fölhasználva, mindjárt ő kezdett támadásba:

—> Kendtekbe az ördög bújt talán, hogy ilyen garázdasággal vannak? Hát nem szégyentelenség, hogy árvává tennének engem, ki úgy gondját viseltem minden kis árvájoknak?

Jaó vaót veélök mindeétig bizonygatta az öreg palóc.

Isten attól óvjon, hogy felhántorgassam kendteknek. Csak jószívből cselekedtem. De illendőséges-e, hogy ezt a fizetséget kívánnák nekem érte?

Már akkor odaérkezett Széchyné is. Arca fakó volt. Zihálva szedte a lélegzetet. Véle jött az udvarbíró is fegyveres hajdúk élén.

i—' Itt vagyon udvarbíró uram lihegte a megtorpan) jobbágyok felé. —< Ha panasszal vagytok, mért nem szóltok véle? Mit bizgatjátok uram hirtelen indulatját?

< Kis cseleédjeinket feétjük itteé a megduzmadt vizek - teő, aznak okaaeér könyörgötteőnk csekély szabadsaagot.

— Csákánnyal, meg ásóval — förmedt rájuk a nagyasszony. >— Urvarbíró uram majd eligazítja a dolgotokat.

Az udvarbíró meg a hajdúk már tuszkolták kifelé az izgágákat. A faragottképű kezéből kicsavarták a csákányt. Két hajdú kötötte gúzsba a kezét. Homonnay Mária már férje mellett állt, valamit sugdosott a fülébe. De György úr arca még egyre méregtől tüzelt.

' Nem, ezt nem viszi el szárazon •— kiáltotta. Aztán a megkötözött jobbágyra dörrent:

— Mi a neved?

—• Öreg Léti Miklós.

— Nagy vér buzog benned.

— Dédapám még nemésember volt.

— Ugyan ugy e? Azért voltál emilyen hagyható. Majd én kiveretem belőled a fickándozást. Csapjatok ró huszonötöt. Aztán vason a pincébe —- utasította a hajdúkat.

— Apám, — akaszkodott most György úr karjába Márika — hová nem ragadná jómagadat is az indulat, ha engemet bajba tudnál? Ezek is cselédjeikért szorongtak szegények. Engedd el nekik a büntetést. Az én kedvemért.

György úr szemmel láthatólag megenyhült. Lánya kérésének nem tudott ellenállni. Első indulata is erősen meglohadt már.