Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1971-06-01 / 3. szám
Dr. Heckenast Dezső: MAGYAR VÁROSOK A STATISZTIKA TÜKRÉBEN A budapesti Központi Statisztikai Hivatal közzétette a januári népszámlálás múlt évi adatait, amely szerint 1970. január 1-én Magyarország lakosságának a száma 10,314,152 fő volt. Ugyanakkor a Statisztikai Hivatal Népességkutató Csoportja kiszámította az ország várható népességének a számát, még pedig két különböző változatban. Az I. számú változat szerint az ország lakossága 1985-ben csak 10,554.000 főre emelkedne, viszont a századfordulóra már népességcsökkenéssel számol: 2000-ben az ország népességszámaként már csak 10,413.000 főt tételez fel. Véleményünk szerint ez a “pesszimista” változat a közelmúlt kedvezőtlen demográfiai jellemzőiből indul ki és annak alapján ítéli meg a népesség jövőbeli alakulásának az irányvonalát. Az “optimista” II. számú változat 1985-re 10,814.000 fővel számol, a fejlődés távlatára: 2000-re pedig 11,278.000 főt tételez fel. Ugyanekkor az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium irányítása alatt működő Regionális Tudományos Tervezőintézet megkezdte az ország településhálózatának fejlesztését célzó kerettervek kidolgozását. Ezt a kerettervet a Minisztertanács máris elfogadta, így a megvalósítás útjára lépett. Bennünket a kerettervből e cikk keretében a harmadik rész érdé kel, mely az ország városainak és községeinek a településhálózat távlati kategorizálását és e kategóriák fejlesztési követelményeit tartalmazza. Ismeretes, hogy az elmúlt 25 év alatt Magyarországon a városi és a községi lakosság arányszámában nagy eltolódás jött létre a városok javára. Ez a folyamat, ami a mezőgazdaság modernizálásának és gépesítésének az eredménye, a nyugati országokban már régebben megtörtént, összehasonlításként érdemes megemlíteni, bogy 1930-ban a városi lakosság aránya 36%-ot képviselt. 1960-ban már 46.2 %-ot; 1970-ben pedig a városokban és a városi szerepkörű községekben (ez utóbbiak a közeljövőben városi rangot kapnak) pedig a népesség aránya 57.1%, amely a várható fejlesztés távlatában majd 65%-os is lehet. A távlati településfejlesztési terv szerint Magyarország 3200 községe közül mintegy ezret kiemelnek és azokat faluközponttá, úgynevezett mikrocentrummá fejlesztik. Ezeken a helyeken úgy építik ki a közintézményeket, s oly módon teremtenek tanulási, szórakozási, kényelmi lehetőségeket, hogy városi életmódot tudjanak biztosítani a lakosságnak. A többi falut sem sorvasztják el, csak a mikrocentrumokat vonzóbbá teszik a letelepedésre. Ugyanakkor több nagyobb községet területi központtá fejlesztenek és városi ranggal ruháznak fel, amint az legújabban történt többek között Ajka, Balatonfüred, Csorna, Nagyatád, Sárvár, Siófok, Sümeg, Szigetvár, Tapolca és Várpalota esetében. A magyar városok, különösen az ipari központok Ié- Iekszáma évről-évre nő, mert a falvakból évente mintegy 40—50.000 ember költözik a városba: a városbaáramlás azonban világjelenség és hazánk sem marad ki belőle. A városok némelyikének rohamos lakosságnövekedése azonban nem mindig természetes fejlődés eredménye, hanem adminisztratív intézkedések következménye is, mint egyes esetekben azt külön is ki fogjuk mutatni. Ezek az intézkedések lehetnek hasznosak, ha gazdasági vagy kultúrális célból történtek: de fölöttébb károsak, ha politikai célzatból jöttek létre, amint azt szintén példázzuk majd. A városhálózati kategória első elemét természetesen Budapest és az általa szervezett agglomeráció képezi: Budapest székesfőváros vonzóhatása az egész országra kiterjed s nemzetközi funkciók ellátására is alkalmas. A mostani népszámlálás szerint 1970. január 1-én 1,939.522 fő tartózkodott” a fővárosban, de a bejelentett állandó lakók száma 2,017.000 fő. Ehhez járul még a sok ezer bejáró dolgozó és tanuló, akik lakáshiány miatt nem fővárosi lakosok. Ha a beköltözési tilalom feloldódna, Budapest lakossága rövidesen 2.5—3 millióra emelke dnék, de a távlati fejlesztés is csupán 2,150.000 állandó lakos letelepedését engedi meg. A vidéki városok első kategóriájába hét várost soroltak: Miskolc, Debrecen, Pécs, Szeged, Győr, Székesfehérvár és Szolnok. A kiválasztás elvei a következők voltak: a városok közlekedésföldrajzi helyzete, százezres vagy azon felüli népesség: gazdasági, kultúrális és igazgatási szerepük a táj szempontjából. Ezeknek a kritériumoknak maradék nélkül csak Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs és Győr felel meg, ezeket egyúttal regionális fővárosokká is tették. Szolnoknak és Székesfehérnak egészen más szerepet szántak, mint azt később látni fogjuk. Észak-Magyarország regionális fővárosa Miskolc lett, amely 175.000 -es lakosságával egyúttal az első vidéki város is. Elsőségét politikai természetű közigazgatási in tézkedésnek köszönheti, mert mint munkásvárost minden magyar város fölé akarták emelni. Ugyanis megteremtették a Nagy-Miskolcot — beleolvasztván Diósgyőrt, Perecest, Szirmát, Hámort, Hejőcsabát, Tapolcát, Lillafüredet, Szentiéleket, sőt a 20 kilométerre fekvő Ómassát is, amelytől egy egész erdőrengeteg választja el. így jött léire egy mesterséges konglomerátum, amelynek a keletnyugati várostengelye a Sajótól a Bükk-hegység lábáig kereken 30 kilométer. Bár Miskolc a borsodi iparvidék középpontja és közlekedési csomópont is, a rendszer még sem számol a túlzott fejlődésével, mert a közművesítés terén csupán 200.000 főben szabja meg a lakosság felső határát. Talán azért, mert maguk is belátják, hogy az eddigi fejlődés is mesterséges erők következménye. A rendszernek egy másik kedvelt nagyvárosa: Debrecen, talán éppen azért, mert onnan indultak el: s hálából mindent megadnak neki, amit csak kíván. Debrecen ma Tiszántúl regionális fővárosa és 150.000 főnyi Iakosságá-3
