Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-03-01 / 3. szám
п. — A szelepeket bezárni!... Gép üzemben!... Periszkóp! ... Sürített levegő... Rádió! A parancsok monoton egyhangúsággal kopogtak a telefonkagylóban. Brandon sorhajóhadnagy mindent felülvizsgáltatott. — Oxigénpalackok? — Sürített levegő? — Davis-készülékek? Katonásan csattant mindenfelől az: All right! Brandon Mr. Thompsonra nézett. — Lemerülünk! — Yes! Brandon intézkedett... A fedélzet csapóajtaja befordult s az üres, lemerülésre szolgáló tartályok megteltek vízzel. Az orsóalakú tengeralattjáró lassan süllyedt alá. Már csak a fedélzet korlátjai nyúltak ki a vízből, azután az is eltűnt. Csak a periszkóp, a hajó szeme bámult a végtelen víztükörre. A tengeralattjáró vak sötétben úszott. A gépek egyhangúan duruzsoltak. A parancsnok a periszkópon át figyelte a tengert. — All right? — All right! Valahonnan éles hang süvöltött. — Süllyedünk! A hang csapott és égetett. Brandon úgy riadt fel, mintha megmarták volna. Üvöltött. — Felszállunk! — Késő! Egy matróz halálsápadt arccal merült fel a villanyfényben. Dadogott s szemeiben rémület égett. — Az elülső ... részbe ... betört a víz ... Brandon mellen ragadta és megrázta. — Mi történt? — Olson lezárta az acélajtót... — Süllyedünk! A hajó lassan lefelé haladt. Kopogott a mélységmérő hangja, mint az ítélet. — Harminc méter! — Negyven méter ... — Hatvan méter ... Halálsápadtan, de fegyelmezetten álltak a helyükön a matrózok. Mindenki tudta, hogy baj történt. Az idegek drótján üvöltött a pánik. — Tíz ember ott maradt... — Hetven méter! A hajó teste megrázkódott, mintha erős ütés érte volna. Sokan elestek, halomba keveredtek. A mélységmérő hangjában most színesedett meg a félelem. — Fenék! Hetvenöt méter. Néma csend lett. Csak az ajkak remegtek. Brandon sorhajóhadnagy szájából kicsapott a hang. — Telefónbolyákat felereszteni! — Yes! Mrs. Thompson hangja hidegen csengett. — Menjen, Brandon, nézzen körül! A sorhajóhadnagy úgy indult el, mintha részeg lett volna ... III. A “Columbia” gőzös futott a tengeren New-Orleans felé. Kennedy parancsnok jókedvűen dörzsölte a tenyerét. Nemsokára partra szállhat. Kennedy olyan volt, mint a többi tengerész. Ha tengeren volt, akkor szárazföldre vágyott, ha szárazföldön, akkor már alig várta a pillanatot, hogy kimenjen a tengerre. Ebben a pillanatban a soros őr kiáltott: — Vörös jelzőfüst; balra... Kennedy meghökkent. A vörös jelzőtüzet tengeralattjáró adja csak le. Felordított. — Gépház! Teljes gőzzel balra! A Columbia oldalt fordult... Kennedy kiemelte a bolyából az odaszerelt telefont — Helló! Itt Columbia parancsnoka, Kennedy! Lentről mélyen jött fel a hang. — Hála Isten! Brandon, a “Nevadá”-ról. A tengeralattjáró elsüllyedt. Építési hiba. Azonnal adjon hírt a tengerészeti parancsnokságnak. 30 órára van levegőnk! Jelentse. 10 ember bentfulladt, 40 ember él! Tartsa az összeköttetést! Kennedy homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Tudta, hogy mit jelent a tengerfenéken lenni, bezárva az acélkoporsóban. Nagyot nyelt Hallotta Brandon hangját: — Adom a “Nevada” fekvését... IV. A “Columbia” rádiósa gőzerővel dolgozott. Egymásután kopogta le Kennedy kapitány híradását. “Nevada tengeralattjárót baleset érte Bermuda közelében. 40 ember él még a hajó személyzetéből. Sürgős segítséget kérnek. S.O.S.! S.O.S.!” A newyorki újságpalotákon üvöltöttek a hírek: “Újabb szerencsétlenség a tengeren. A “Thetis” és 22
