Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-03-01 / 3. szám
ZU BOVITS LEÁNYKÉRÉS DINAMITTAL Zubovits egyszer a Kärtnerstrassen sétált, amikor finom, filigrán nő suhant el mellette. Megfordult és utánaeredt. Amikor mellé ért, megszólalt. — Kihez van szerencsém? A szőke hölgy mérgesen rábámult. •— Hogyan merészel engem megszólítani? Én urinő vagyok. ■— Azt tudom. Ha nem tartanám urinőnek, nem szólítanám meg. Mondja, nagysád, hogy kicsoda. A hölgy arca paprikavörös lett. — Schweinerei... Tolakodó fráter ... Zubovits felhördült. — Mit mondott? ... Ha férfi lenne ... — Ha férfi lennék, megfenyíteném magát... Zubovits most aztán igazi méregbe gurult. •— Ha azonnal nem mondja meg, hogy kicsoda... — elfulladt a hangja és a zsebéből egy tégelyt szedett elő, — ezt rögtön a földhöz csapom ... — Mi van benne? — hüledezett a kor divatja szerint öltözködő nagykalapos hölgy. — Dinamit. .. Földhöz csapom és mind a ketten felrobbanunk .. . A hölgy engedett az erőszaknak. Közölte, hogy leány, G. festő idősebb leánya. Menyasszony. Zubovits legyintett, az igazán nem fontos, hogy vőlegénye van. Kérte őnagyságát, akihez többet egy szót sem szólt, hogy vezesse a papájához. Kimentek Hietzingbe, ahol kertes villában lakott a család. A papa a kertben festett. Zubovits azonnal rátért jövetelének céljára. Meglátta a hölgyet, Livia kisasszonyt az utcán, megtetszett neki, elveszi feleségül. ■— És szereti magát a lányom? — Azt nem tudom, de igazán nem is érdekel. — Vőlegénye van ... Zubovits legyintett. — Nem fontos ... Legfeljebb lelövöm. A szelíd, kékszemü festő leesett állal nézett Zubovitsra. — Mit tetszik, kérem, csinálni? — Ó, igazán szóra sem érdemes... Csak jelzem, hogy amennyiben a vőlegénynek nem tetszenék a dolog, lepuffantanám. Hol lehet találni azt a kedves urat? KEDÉLYES UZSONNA Minthogy a hadügyminiszter visszautasította Zubovits Fedor szárazföldi torpedóját, a kapitány felajánlotta találmányát az egyik állandóan polgárháborúktól vérző délamerikai államnak. Melyik volt ez az állam, arról Zubovits Fedor hallgatott. Mindig titok-FEDOR őrző ember volt, nem szeretett feleslegesen fecsegni. A délamerikai ország opciót vett a találmányra és ennek fejében tisztes összeget küldött Fedorunknak. A sok pénz, amit váratlanul kapott, még jobban megnövesztette Zubovits önérzetét és elveit még szigorúbban szögezte le, mint eddig. Villája kerítésére a következő hirdetményt szögezte ki: A kertbe bejelentés nélkül belépni halálbüntetés terhe mellett tilos. Zubovits. Képzelhető ámuldozása és mérge, amikor egy nyári vasárnap délután kinéz az ablakán és kertjében idegen társaságot lát andalogni. Megbolondultak ezek? Nem olvasták a hirdetményt? Nem hallották a hírét Zubovits Fedornak, aki a kertjébe betévedőt halálbüntetéssel fenyegeti? Ó, a szerencsétlenek ... Okosabban tették volna, ha meg sem születnek ... Zubovits felrántotta a kertre nyíló ablakát és ráorditott a kertjében sétálókra. — Mars ki a kertemből! A társaság néhány tagja ránézett. A többiek oda se hederitettek. Zubovits most úgy kieresztette a hangját, hogy a sivatagban a fenevadak is reszkettek volna. — Mars ki a kertemből! Semmi válasz. Egy barnaruhás férfi kilép a többiek gyűrűjéből, feléje fordul és legyint... — Te cudar fráter, leintesz engem .. . Az életeddel játszol... Az illető gúnyos fölénnyel nevetett, majd még lenézőbben intett, sarkonfordult és egy gyönyörű peóniát, — a Zubovits peóniáját! — letépett az ágról. Majd a virágok kecses piruettel átnyújtotta az egyik hölgynek, aki mosolygó meghatottsággal fogadta a kedves figyelmességet. Több se kellett Zubovitsnak. Felrántott egy hatalmas borszéket és kidobta a kertbe. Szerencsére a szék nem találta a továbbra is nyugodtan, zavartalanul sétálgató társaság tagjait. Az egyik hölgy a homlokára mutatott és olyan jelet mutatott, amiből az tetszett ki, hogy a vitéz kapitány urat elmebajosnak tartja. — Azt a mennydörgös... — most aztán káromkodott Zubovits egy hosszú sort. De meg kell állapítani, hogy felháborodásánál nagyobb volt csodálkozása. A hölgyek és az urak nem is törődtek azzal, hogy ő itt a gégéjét kiorditja. Csodálatos lények lehetnek ezek. Most is csak sétálnak a kert utjain és egy pillantást sem ajándékoznak a magából kikelt vitéz kapitánynak. Ezt már nem tudta elviselni Zubovits Fedor, kiro18
