Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-03-01 / 3. szám
tói és süvítő golyóktól s, Napóleon és Boxer minden biztatása ellenére is hamarosan hátrálni kezdtek. Egynéhányan már meg is sebesültek közülük. A farmépületek közé menekültek s nyílásokon és más egyéb biztonságos helyekről kukucskáltak a támadók felé. A nagy legelő a szélmalommal együtt az ellenség kezére jutott. Pillanatnyilag Napóleon se tudta, hogy mitévő legyen. Nyugtalanul járkált föl-le, meredten remegő farokkal. Néha sóvár pillantást vetett Rókás-farm felé. Ha Pilkington segítene neki, még meg is nyerhetnék a csatát. De még jóformán végére se ért gondolatainak, amikor a napokban kiküldött négy galamb visszaérkezett, egy darab cédulát hozva. Pilkington üzenete volt ráfirkálva ceruzával: “Tégy, amit akarsz”. Időközben Frederick és az emberei megállapodtak a szélmalomnál. Az állatok figyelték őket, majd aggodalmas morgásba kezdtek. Két ember feszítővasat és egy pörölyt szedett elő. Úgy látszott, hogy a szélmamot akarják leverni lábról. — Lehetetlen! — kiáltotta Napóleon. — Olyan vastag az a fal, hogy ugyan le nem döntik! Nem bizony, egy teljes hét alatt sem! Csak bátorság, Elvtársak! De Benjámin továbbra is feszülten figyelte a dolgozó embereket. Az a kettő lyukfélét készített a feszítővas és a pöröly segítségével, közvetlen a szélmalom tövében. Lassan és csaknem egy bizonyos fokú megelégedettséggel kezdett bólogatni hosszú szamár-fejével. — Mindjárt gondoltam — mondotta. — Nem látjátok mit csinálnak? Egy perc és megtöltik a lyukat puskaporral. Az állatok megrettenve várakoztak. Lehetetlenség volt most már kirohanni az épületek védettségéből. Néhány perc elmúltával az emberek különféle irányba kezdtek futni. Aztán fülsiketítő robbanás hallatszott. A galambok a levegőbe röppentek, az állatok — kivéve Napóleont — hasra vágódtak és eltakarták a fejüket. Amikor felálltak a szélmalom helyén óriási fekete füstfelhő gomolygott, amit a szél lassacskán elfújt Nem volt többé szélmalom! Amikor ezt látták az állatok, minden bátorságuk visszatért. Minden félelmük elszállt e becstelen és gálád cselekedetre. A bosszú szörnyű kiáltása tört fel a torkukból és parancsszóra se várva, rávetették magukat az ellenségre. Most aztán egy csöppet sem törődtek a söréttel, mely jégeső módra hullott reájuk. Elkeseredett, vad csata következett. Az emberek újra és újra tüzeltek, s amikor az állatok elérhető távolságba értek, husángokkal verték, csizmáikkal rugdosták őket. Egy tehén, három birka és két liba maradt a csatatéren, s csaknem mindenki megsebesült. Még Napóleon is, aki hátulról irányította a támadást; egy golyó levitte a farka végit. De az emberek se távoztak érintetlenül. Boxoló patája három koponyát szakított be: egy másiknak gyomrát döntötte ki egy tehén-szarva. Volt, akiről meg Jessie és Bluebell szakította le a nadrágot. És amikor Napóleon kilenc testőrző kutyája, Napóleon parancsára a hátukba került vérfagyasztó üvöltéssel, az emberek elvesztették fejüket. Rájöttek, hogy milyen kutyaszorítóba kerültek. Frederick ordítozni kezdett, hogy kifele, amíg nem késő, s a következő pillanatban már a tulajdon életéért futott a sok gyáva támadó. Az állatok egészen a szántóföldek széléig zavarták őket, s egy-két rúgással még segítettek is nekik, ahogy a tüskekerítésen kapaszkodtak keresztül. Győztek, de fáradtak voltak és véreztek. Lassan á farm felé kezdtek sántikálni. A füvön kinyújtózott, élettelen bajtársaik holteste láttán egyik-másik állatnak könny szökött a szemébe. És egy másodpercig fájdalmas csendben állták körül azt a helyet, ahol még nem is olyan régen a szélmalom állt. Igen, nincs többé! Még az alapzatát is szétvetette a robbanás. És újjáépíteni se tudják most, oly kis részecskékre töredeztek a kövek, s ki tudja hová röpítette őket a szörnyű robbanás? Száz, meg száz yardnyira az eredeti helyüktől. Valóban, mintha sohse létezett volna szélmalom! Amikor a farmudvarra érkeztek Visító szökkent eléjük nagy farok-lengetéssel, Visító, aki a csatározás ideje alatt megnevezhetetlen helyen tartózkodott. S az állatok a farmház felől ünnepélyesen dörgő ágyúszót hallottak. — Hát ezek meg miféle ágyuszók? — kérdezte Boxoló. — A győzelmünket hirdetik! — kiáltotta Visító. — Miféle győzelmet? — érdeklődött Boxoló, kinek az egyik térde vérzett, a másik lábáról meg elveszett a patkó és beszakadt a körme, a hátsó lábait meg húzta, mert tele volt söréttel. — Miféle győzelem, elvtárs? Hát nem üztük-e el az ellenséget a földünkről, az Állatfarm megszentelt földjéről? — De fölrobbantották a szélmalmot, amin mi két esztendeig dolgoztunk! — Hát számit? Majd építünk másikat! Építünk akár hatot is, ha úgy hozza kedvünk. Te nem értékeled kellőképpen, Elvtárs, azt a hatalmas cselekedetet, amit véghezvittünk. Az ellenség itt állt ezen a földön, ahol mi most! És ime — köszönet érte a mi vezetőnknek, Napóleon elvtársnak — minden egyes incsét visszafoglaltuk. — Azt foglaltuk vissza, ami azelőtt is a miénk volt — válaszolta Boxoló. — És ez a mi győzelmünk — mondta újra Visító. Besántikáltak az udvarra. A sőrétek Boxoló bőre alatt megmozdultak és irtózatos fájdalmat okoztak. 15
