Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-01-01 / 1. szám
ŐRZŐDJE MÉG A KÖNNYES KENDŐT, JEZI? Ott álltam a felvezető lépcsők mellett a fedélzeten. Egyszerre felbukkant a tömegből egy fiatal, csinos leány, aki két hatalmas bőröndjével lihegve és kínosan gyömöszölődött fölfelé. Szegényke nagyon fáradt lehetett, mert a bőröndöket úgy húzta maga után, hogy azok a lépcsőket súrolták. — Segíteni kellene — gondoltam, de a másik pillanatban már felülkerekedett bennem a másik Én, mely arról suttogott bennem: viselje kiki a saját gondjainak terhét, elvégre semmi közöm hozzá, hálát úgysem várhatnék, fizetséget úgysem fogadhatnék el, no és minek hozott ez a leány annyi csomagot, ha nem tud vele bánni? — Talán csak nem rajtam nevet? — kiáltotta felém ama hölgy bosszúsan. —- Ahelyett, hogy idejönne, fogná a bőröndöket és udvariasan segítene: maga nevet és kicsufolja az embert? Nem szégyelli magát, maga... maga ... A lépcsőn pillanatra megállt a forgalom és mindenki engem bámult. Majd elsüllyedtem a röstelkedéstől! Ember ilyen hangon legfeljebb hajóinas koromban beszélt velem, azóta sem! Ha mepróbálta, ugyancsak mielőbb elhallgattattam ... és most megjelenik ez a vacak kis senki a bőröndjeivel és rámripakodik, mint valami hordárra! Úgy érzem, tartozom némi válasszal: — Minek cipel annyi holmit magával, ha nem bírja kezelni, teremtette! — És már majdnem elmentem. De akkor a leány rámtekintő szemeiben valami megcsillant ... talán egy könnycsepp, talán csak a magát megadó lelkének halványan sugárzó fényszála ... s máris meggondoltam magam, lesiettem hozzá, félretoltam néhány nagyképü felszállót, megragadtam a pehelykönnyű bőröndöket és pillanat alatt felléptem azokkal a fedélzetre. ■— Máskor ne szégyenitse meg az embert a nyilvánosság előtt — korholtam a hölgyet. Letettem a csomagjait, aztán dühösen eldohogtam. A hölgy kiáltott utánam valamit, de nem hallgattam rá. Olyan hangulatban voltam, hogy szívesen beleharaptam volna valakibe. Alig zárkóztam be a kabinomba, máris kopogtattak. Egyik pincér jött azzal, hogy az a hölgy a fedélzetre kéret. Valami bár azt súgta: maradjak, de lábaim mégis megmozdultak és halk méltatlankodással a bensőmben, akaratom ellenére is, felkerestem őnagyságát. Még mindig ott állt, ahová a bőröndjeit letettem. — Sajnálom, hogy szolgálatait továbbra is igényelnem kell — mondotta meglehetős szigorúan, ■— de egyrészt meg sem köszönhettem eddigi szivességét, másrészt nem tudok beszélni ezekkel az emberekkel, igy hát arra kérem, mutassa meg, hol fogok lakni, mig Nápolyba érkezünk! — Erre a célra itt a steward — válaszoltam, — nekem meg hagyjon békét, semmi köszönetre nem reflektálok, de viszont engedje, hogy magam osszam be a teendőimet.. . Ég áldja, kisasszony. — Megálljon! Hiszen ez egészen mulatságos ... miféle vadember maga, no nézd, hogy elpirult.. . hallja, jó uram, vannak magának egyáltalán nőismerősei? — Nincsenek. — Meg is látszik magán! Szögletes, mint egy gránitkocka, amivel utcát köveznek. És goromba, akár a rosszulsikerült posztótakaró. Miután fogalmam sem volt arról, milyen számú kabint rezerváltak önagysága részére és melyik folyosón: egyenesen az enyémbe vezettem. Gondoltam, most majd ráijesztek. De amikor megkínáltam egy kis sziverősitővel és megmondtam: hol van, megint csak óriási meglepetés ért. — Maga téved, öreg mackó, ha az hiszi, hogy megijedek! — éretlenkedett a leány. — Végre átkutathatom egy vérbeli tengerész holmiját és megismerkedhetek azzal a hagyományos rendetlenséggel, amit afféle, szolgálatban könyörtelenül rendes ember saját kuckójában müvei... hol vannak a pipái? Mi ez az album? Jé, szent Isten, ez a fiók! Nahát mondhatom, ilyen rendetlenséget még nem láttam ... a szekrény . . . — Menjen ki! Azonnal menjen ki innen! — rivalltam rá, hiszen ez a szemtelen földibolha habozás nélkül kinyitotta a szekrényemet és belenézett! Megszagolta a pipámat, kihúzta az ágyfiókot! — Jó, jó, azért ne jöjjön nekem a görbe késsel -— felelte önagysága nyugodtan: — bár tudom, hogy maguk mérges bulldogok, de azért ritkán, harapnak, mégis, tartok attól, hogy nekilapit a vas-falnak...-— Nincs kizárva, ha a holmimban kotorászkodik! — válaszoltam. — És most végre mondja meg, miért pont engem választott arra, hogy kiüldözzön a világból? Mit tudom én, melyik kabin a magáé! Én is csak utas vagyok! — Csak utas? Hát nem ezen a hajón szolgál? Oh, ez egészen más! Akkor megértem, miért olyan udvariatlan! Az utasok legtöbbje az. De mondja csak: mi az a fehéres rongy az ágya végében? — Megint kezdi? Ha tudni akarja az a hálóingem. — És hogyan kerül a hálóingére az a piszkos cipőkefe? Hol tartja a cipőtisztító krémjét? — Valahol abban a skatulyában lesz a beretválkozószereim között. Talán ki akarja súrolni a topánkáját? Imponált nekem ez a hallatlan szemtelensége. A leány bátorsága jókedvre derített. És most életemben először, esküszöm .. . legelőször éreztem valamit, valami leirhatatlant, valami gyönyörű szépet... láttam, ahogy a leány rendbeteszi az ágyamat, az inget 36
