Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-01-01 / 1. szám
A PINCEKURÁTOR Egy másik: Nincsen annyi tenger csillag az égen . . . Mint amennyi bánatom van énnekem. Nem kötöttem biztosítást Kárpátnál, Az anyósom lemaradt már a starte d. Mulasztásom bepótolom jövőre. Kirepitem anyósomat az űrbe. Utiseprüt kötök majd a talpára, Hadd járhasson tetszés szerint a szája. Es a legérdekesebb: Hét csillagból áll a Gönczöl-szekere. Nyolcadiknak az anyósom ült bele. Nincsen most már se gondom, se bánatom, Csak azt várom, férjhez menjen a lányom. Es ez utóbbit különösen ajánlom a figyelmedbe, kedves ősöm, mert látod a fantázia, — az igazi fantázia — nem abban van, hogy az anyósodtól könnyen meg tudsz szabadulni, hanem abban, hogy a vödnek is van anyósa. Ahogy a hirdetés mondja: “Két legyet üthet egy csapásra, ha anyósjegyet vesz vejének nászajándékba.” Na, de száz szónak is egy a vége, mindezt nem azért irtani meg, hogy irigységet támasszak a lelkedben, oh nem. A célom az, hogy rávegyelek, alapits már most egy részvénytársaságot, akármilyen kicsi tőkével is. Mert a részvények egy emberöltő alatt milliókat fognak érni és ha te nem is gazdagszol meg rajtuk (esetleg a bolondokházába raknak), de az bizonyos, hogy abból a vagyonból még nekem is fog maradni valami. Rajta, kedves ősöm. Csókollak, ük-ükunokád.” Kék Vera: VÁROK Szeretek várni. Addig még van remény, amig szabad várni, aztán lezárul a regény. Miért sietnék 1 A könnyes perc is gyors, s ha jobban sietnék, ennyit sem adna a sors. Irta: Móricz Zsigmond Rang kell a magyarnak és hivatal, ha már birtok nincs. Rakoncza Ábris ur hazajött a falujába, minekutána negyven évig bujdosott a pusztában, mint a zsidók. Megunta a bujdosást, mert bármily alaposan kutatta is a bornak forrásit, elapadónak azok végre s Ábris ur megtére őseinek földjére. Rakoncza Ábris ur décházi ember. Hajdan ugyan úgy mondják vala, hogy Décháza a Rakonczáké, most az uj hivatalos stilus szerint a Rakonczák lettek décházi illetőségűek. Jó borontó világ ez a Décháza. Most negyven esztendeje, mikor Ábris ur még csirkeparittyázó kis urfi volt, már rohamosan olvadtak fel a földek borrá, mint tavasszal a kemény jégmezők vízzé, s már akkor mondogatták az irigy és kárörvendező parasztok, hogy Ábris ur bakter lesz még azokon a szőlőkön, ahol most Máté ur urkodik. Fülébe került ez Máté urnák. Roppant méregbe jött rá. — Nem vásik abba a kentek foga. Ur lesz az én fiam. Rangja lesz annak mindenkor és módja. Nem szorul erre a vén földre. Viszem az őszön Patakra. S ősszel csakugyan be is vonszolta a fiát Patakra, de sokkal bajosabban, mint mikor fiatal bikabornyut vágóhidra visznek. A Rakonczákban ősi volt az ellenszenv a betű iránt. Hatszáz évig valónak ők nemesek és vitézlők, mikor akadt egy közülök, aki megtanulta a nevét lefirkantani. S ez a magyar, Ábrisnak csak a nagyapja volt, úgyhogy ő még közel esett azokhoz az ősökhöz, akik a kard markolatjával verték az m. p.-t. Volt dolguk a pataki professzoroknak, mig ilyen tradíciók gazával borított gyermeki lelket a tudományok bekebelezésére alkalmatos talajjá müveitek. Arra nem is volt elég nyolc esztendő, hogy ő megérjen maturándus tudóssá, kellett arra tizenöt! Két tanári kart nyütt el, mert mikor oskolába vitték őt, öregurak karcerezék, mig meg nem unták s el nem haltak vagy meg nem szöktek előle, azután csupa ifjú professzorok vénültek bele a hivatásukba a neki beirt szekundákon keresztül. Hanem az apja is addig élt, mig a fiát kitanittatta. Akkor aztán Ábris ur búcsút mondott a falunak s elment hivatalt keresni. Nincs széles Magyarországon olyan hivatal, amelynek a ranglétráját meg ne próbálta volna. De csak az első fokra lépett, a másodikra sose jutott el. Volt ő a segédjegyzőségtől a busmagyarságig minden rangon, mig aztán negyven évre kikopott előle az ország s hazajutott a falujába. A szive vitte haza, mert a legvigabb korhelyke-23
