Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-04-01 / 4. szám

míg Párizsba nem ér. Ez az irás jobb helyen lesz nálad. Mainzban várj rám egy napig. Ha nem jönnék, akkor indulj tovább Trier-en, Verdun-ön át Párizsba. Az írásnak el kell jutni oda, bármi történjék is velem. S ha odaértél, vidd el XIV. Lajos francia királyhoz. Akkor aztán, ha még mindig nem jönnék, visszatérhetsz Norinbergbe és meggyászolhatsz engem. De ha ezt nem akarod, akkor próbáld meg valahogy, talán eljutsz az én hazámba, ott mondd meg Rákóczi Ferencnek, hogy Bihari János özvegye vagy, s tudom, hogy uj hazát ad neked. Még egyet kérek tőled. Nem tudom, hogy legközelebb hol és hogyan találkozom veled. Akárhol és akárhogy lesz is, addig ne szólíts meg, addig ne mutasd, hogy ismersz, amíg én nem szólok hozzád. Most pedig áldjon meg az Isten.

Az asszony elsápadt és megremegett a bucsucsók alatt. De mikor aztán az ura elszánt arcát látta, megkeményedett ő is. Átvette az írást, s az ura 35 aranytallérjából 30-at s a keblébe rejtette. Egy perc alatt felkészült, szolgákat hivott s már szaladt is a hajó felé a málhavivő emberekkel. A hajóbiztos éppen akkor tülkölt harmadszor és legényei káromkodva húzták fel a horgonyt.

János hadnagy pedig gyors léptekkel sietett a vendéglőshöz. Kifizetett mindent és nagy ravaszul érdeklődni kezdett, vájjon merre kell München felé menni. A vén sváb körülményességgel mutogatott meg mindent, hanem azt már csak fél lélekkel hallgatta a hadnagy. Sebes szóval köszönt el tőle és aztán befordult az istállóba. Megnyergelte és kivezette a szürkét. Bizony nagyot nézett a szürke, hogy nem katona ül a hátára, hanem valami térdharisnyás, félcipős német ur, de amikor fölvetette magát rá a lovas, az első térdszoritásból ráismert gazdájára és vihogva ügetett ki a kapun.

Látszólag csendesen, nyugodtan indult János ur, s amíg a korcsmáros láthatta, tényleg a müncheni kapu felé tartott. De amikor eltűnt annak látása elől, gyorsan lekanyarodott és a nagypiacon keresztül a mainzi kapu felé nyargalt.

A városházáról éppen akkor indult ki egy kis csapat alabárdos, kardos városi darabont és mögöttük három lovas zsoldos legény.

—' Talán ezek még nem nekem szólnak — gondolta a hadnagy, de azért mégis sebesebb járásra ösztökélte a lovát s ösztönszerüen végignézett magán, van-e nála valami fegyver. Az bizony nem volt nála egy fia sem. Hanem egyszer csak nagy örömmel vette észre, hogy a dákos, ez is régi, derék magyar szerszám ott maradt a nyergen. Pisztolyai nem voltak — mert hiszen azok immár valami nagy ládában a hajón utaztak Mainz felé — a dákos az még megvolt.

Jó bizakodással sarkalta lovát egyre gyorsabb járásra és csak a harmadik falu után lassította meg a

haladását. De bárhogy is igyekezett, bizony siralmasan rövid utat tehetett meg a szegény párával.

Meg is állott az első fogadó előtt, lenyergelt, abrakot vetett a ló elé, maga is falatozni kezdett egy kicsit és aztán számítani kezdett. A fogadóstól nagy agyafúrtsággal faluról falura kezdett érdeklődni, mennyire esik ez meg amaz falu? Majd meg azoknak egymás közti távolságát tudakolta meg. így aztán mindent összevetve kiszámította, hogy Frankfurt és Mainz körülbelül négy mértföldnyire esnek egymástól. Ez az ut, ha lóroskadásig hajtja a szegény elcsigázott szürkét, legjobb esetben is legalább egy félnapi járó. Ám azt is tudta János ur, hogy ennyit nem kívánhat a lótól a Nürnbergtől Frankfurtig megtett kockázatos erőfeszítés után. Egy félórai pihenés után mégis lóra vetette magát és csendes lépésben indult meg. Nem is igen sietett. Úgy okoskodta ki, hogy egy nap alatt kényelmesen és feltétlenül eléri Mainzot. Már pedig még hírét sem látta az üldözőknek.

Hanem a szürke még ezt a csendes járást sem bírta, ereje, amely Frankfurtból való elinduláskor mutatkozott, rohamosan fogyott. Időnként le-leszállott a lóról, hogy igy segítsen a kimerült állatnak. Közben végigkémlelt minduntalan a Majnán, de bizony a hajónak, mely feleségét hozta, még nyomát sem látta. Már-már azt hitte, hogy csalódott és a galambok nem Jakab mester galambjai voltak, avagy ha azok voltak is, nem az ő lányrablásának és szökésének hírét hozták.

Hanem csalódott. Déltájt, amikor valami erdő mellett léptetett, porfelhőt látott maga mögött az utón s ebből lassan-lassan három vágtató lovasember tűnt elő.

János ur nem akart most hirtelen vágtatásba átmenni, hiszen az mindenképen gyanússá tette volna őt, de meg arra kilátása sem volt, hogy elgyengült lovával azokat megelőzze, hanem e helyett szép lassú lépésben haladt tovább az utón s amikor az első mellékuthoz ért, mely az erdőbe vezetett, rákanyarodott. Nemsokára el is tűnt a fák védő sűrűjében. Messziről még hallotta, amint a három lovas nagy csattogással tovább robogott az utón, aztán megint kikerült az országúira s most már a lovasok mögött, azok hátamögé kerülve, igyekezett előrefelé.

Délután 3 óra körül valami utszéli csárdához ért. A korcsmát tulajdonosa az “Arany pókhoz” címezte el és cégérként is egy bádogból készült, aranyosra mázolt, hatalmas pókot akasztott az ajtó fölé. János hadnagy befordult és lovát is bekötötte már a félszer alá s éppen az ivószoba felé tartott, mikor nagy káromkodásra lett figyelmes. Belesett az ajtón és látta a három lovast, amint azok az asztal mellett iddogáltak és faggatták a korcsmárost.

— Hej, bátyám! -— kiáltotta az egyik lovas. — Nem látott errefelé az utón egy feketearcu fiatalembert, meg egy fehérnépet?

27