Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-04-01 / 4. szám
Hiszen idáig már nem követheti őket senki. Mögöttük a pestisverte vidék. S mióta a halál ostromolta Nürnberget, még a szokásos hírvivő lovasposta sem jár. Mire pedig valahogy mégis hire jönne a nürnbergi leányrablásnak, addigra — hej! addigra túl lesznek árkon-bokron. Délelőtt megnézték a várost s hadnagy magának is, feleségének is ruhát vásárolt. Tudta, hogy nyugodtan és feltűnés nélkül csak úgy utazhatnak, ha öltözetük a lakosság gúnyájától nem különbözik. így aztán csakhamar jámbor utazó polgárra vedlett János ur, az asszony pedig finom külsejű német dámává. Nevettek is sokat a változáson, mialatt régi, szakadozott vándorgunyájukat gondosan elrakták abba a ládába, melyet ugyanakkor vett János ur. Aztán kocsit fogadott a hadnagy a rajnamenti Mainz-ig. Úgy tervezte, hogy ebéd után indulnak. Addigra majd talán a szürke is kipiheni magát s odakötheti a kocsihoz. Mert a lótól nem akart elválni. Most már semmi dolguk nem volt, kitárták kis szobájuk ablakát s jókedvvel bámultak ki a Majna vizére. A fogadó előtt egy öblös bárka rakodott. Mainz felé volt indulóban. Már éppen az utolsó előkészületeket tették az indulásra, a hajóbiztos már másodszor fújt bele a mélyhangu tülökbe. Jobbra tőlük öreg patinás falu, pirostetejü házak állottak s a tetők felett fehér galambok röpködtek. Az asszony felnézett az égre. — Nézd csak, mennyi galamb! Mind fehérek. Olyan szelídek, olyan tiszták, mint ez a mai nap. Mintha a mi örvendező leikeink volnának. A mi lelkünk is ilyen nyugodt, fehér és boldog. Hiszen most már nem érhet veszély. — Embererő most már nem tarthat vissza — felelte a hadnagy. Kelet felől két szürke galamb vágott most nyílegyenesen a város felé. —■ Nézd csak! Ezek már nem fehérek — mutatott rájuk Hedvig. — Ezek szürkék. Olyanok, mint Jakab mester galambjai. — Jakab mester galambjai? Ki az a Jakab mester? — Oh! Az valami nagyon furcsa ember. Kopasz, görbelábu, nagyon öreg és nagyon-nagyon sok pénze van neki. Nem is igen tartják épeszű embernek. Mert furcsa ember. Sok-sok ilyen szürke galambja van. Száz kalickában tartja őket és beszél hozzájuk. Azt mondják, hogy érti a galambok nyelvét. Néha aztán elenged egy-egy madarat s ilyenkor hosszan néz utána, amig a galamb Nürnberg felett kering s még akkor is nézi, amikor irányt keres magának és eltűnik a fellegekben. Máskor meg, mintha megérezné az öreg, hogy valamelyik galambjának vissza kell térnie. Ilyenkor fent ül házának tornyán és néz, néz, vár mindaddig, amig a galamb fel nem tűnik s lassú keringéssel le nem száll az udvarba. Akkor hamar odafut, felkapja a madarat s bezárkózik vele a legtitkosabb szobájába. Mindig csak ezzel foglalkozik. Meg aztán a pénzét számolja. Tudod, János, annyi pénze van, hogy maga sem tudja, mennyi! Hanem azért irigy ember a Jakab mester. Egész éven át egy garast sem ad a szegényeknek, csak újévkor nyitja meg erszényét a szükölködők részére. Igaz, hogy ilyenkor annyit ad, hogy az összes koldusok áldják egy napig; cipőt, ruhát oszt ki közöttük, de másnap már irgalmatlan szívvel megy el a legnagyobb nyomor mellett is. Azt is meg kell hagyni, hogy tudós ember a Jakab mester. Mindent előre tud. Nagyapám azt mondja, hogy a svéd háború kitörését három hónappal előbb tudta, mint a többi nürnbergiek. János hadnagy elgondolkozott s aztán egyszerre sötét arccal mondta: — Akkor most tüstént induljunk, édes. Az asszony kerekre nyílt, nagy kék szemekkel bámult rá. — Miért? — kérdé. —■ Mert a galambokra nem is gondoltam. És ez a két szürke galamb bizonyosan Jakab mester galambja s Nürnberg város üzenetét hozza. — És ez mit jelent? — Azt, hogy egy negyedóra múlva Frankfurt is tudni fogja a nürnbergi leányrablást s ha addig el nem tününk, utunkat állják. — Hiszen most már az sem olyan nagy baj. Az uram vagy. El nem választhatnak tőled. Egész bátran visszamehetünk Norinbergbe. — Nem lehet, nem lehet egy percet sem vesztenünk, — suttogta a hadnagy — nekem el kell jutnom Párizsba. <— Kell? Nem tudom miért. Még nem mondottad, de erre bizonyosan volt is okod. Most sem kérdem. Az uram vagy, tudom, hogy szeretsz. Menjünk. A hadnagy megindultan nézett az asszony nyugodt, bizakodó szemébe. Sötét katonaarcán valami küzdelem tükröződött. Aztán gyors öleléssel húzta magához az asszonyt és csendesen suttogta: — Nézd, nekem el kell jutnom Párizsba. Az életünk függ ettől. De nemcsak a mi életünk, hanem egy egész országnak az élete. Ha ketten megyünk, akármilyen gyors kocsin, egy fél óra múlva nyomunkban lesznek a városi zsoldosok. Nincs más hátra, minthogy rövid időre elváljunk, mert azok, akik bennünket keresnek, bizonyosan egy férfit meg egy nőt keresnek, de ha elválunk és különböző utón megyünk, -— akkor talán nem gyanakodnak ránk. Te most ezen a Mainzba induló hajón elmégy a Rajnáig. Én ... én majd valami más utón megyek. Engem igy is, úgy is bizonyosan üldözőbe vesznek. És akkor nem akarom, hogy te is velem légy. Ha pedig egyedül mégy, akkor téged úgysem bántanak. Nekem egy írást kell Párizsba vinnem. Az az irás szent és azt senki addig nem láthatja, 26
