Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-04-01 / 4. szám
egy fészeg, ferdenyakú, púpos fiatalember jött velünk szembe, nagyon elegánsan öltözve. — Hát ez ki volt? — kérdezte Rácz Pali. — Ennek nagyon gazdag rokonai vannak Amerikában. Súlyos dollárokat küldözgetnek neki. “Nagyúri módon” él. S ha már néha megfeledkeznek róla, levelet ír nekik, hogy éhezik s azért hozzájuk költözik. Erre rögtön jönnek a nagy dollárküldemények, hogy csúffá ne tegye ismerőseik előtt a gazdag rokonságot. — Ilyen “foglalkozásról” se hallottam még, — mondotta Móricz Zsigmond nevetve s máris jegyzett a Noteszébe. Mire hazaértünk, már beharangozott Sárosi Józsi bácsi. — No Pali, vezesd be Zsiga bácsit, én elvégzem a litániát. — Sőt, mi is elmegyünk! Én fogok orgonálni, — mondotta Rácz Pali. — Engem is érdekel, — mondotta Móricz Zsigmond. S ők elmentek a főbejárathoz, én pedig bementem a sekrestyébe. A litániát úgy végeztük, mint más szombat-esten, csak persze, Pali nagyon szépen orgonáit. Vagy tíz öregasszony falusiasán énekelt Mikor elvégeztük, Móricz Zsigmond már kint várt a sekrestyeajtó előtt. Megölelt. Könny csillogott a szemében. — Mi fogta meg a szívedet, Zsiga bácsi? — Hogy lehet ennyi gyönyörűséges magyar mondatot kitalálni?! Evvel a mondattal okadatolta meg a könnyeit a “magyar Zola”, hogy kritikákban és irodalmi pletykálkodásokban nevezték. A jelenetre sokszor gondoltam életemben. Lám, ebbe a vaskos megjelenésű, földből, sáraranyból gyúrt emberbe, mennyi lelket, mennyi magyar lelket “huhókált” bele a Teremtő! Kosztolányi Dezső: MÉZES KENYÉR Külvárosi kapuban kisgyerek száraz kenyeret majszol, ám — igézet — az édes, ikrás napfény rápereg, s 6 nyalni kezdi ezt az égi mézet, csak élete. Gyula diák: RÁKÓCZI HADNAGYA — KISREGÉNY — — Folytatás — "KYRIE ELEISON .. Másnap tovább kocogtak nagyvidáman. A szürke szaporán szedegette lábait, a kordé gurult, hegynek föl, völgynek le, a hadnagy meg a leány pedig évődtek a fütyülő madarakkal. Nem is gondoltak a halál falujára. Az utbaeső helységekbe vissztért már néhány ember s igaz, hogy félénken, de mégis hozzálátott a munkához. A kordé utasai szinte azt hitték, hogy íme, már ki is vergődtek a dögvészes területről. Annál nagyobb volt a csodálkozásuk, mikor Würzburg előtt fegyveres városi darabontok állították meg őket és se szó, se beszéd, lovastul, taligástul egy sürü erdőbe vitték és ott valami lombbal, ággal elkerített helyen tudtukra adták, hogy foglyok. Rongyos, lázas tekintetű, vánszorgó alakok közé kerültek, kik naphosszat mozdulatlanul bámultak maguk elé, vagy feküdtek az alatt a néhány kis deszkából összetákolt vityilló alatt, melyet odaépitettek a fák alá. Polgárok, vándorlegények, cigányok, asszonyok, férfiak vegyest várták a halált. A sövény mellett balról sok-sok sirdomb barnállott. A lombsövény körül pedig ott járkált két strázsáló darabont. Hedvig ijedten simult a hadnagyhoz, mikor körülnéztek. Hanem a beszélgetésre már nem igen jutott idő, mert egy barna kámzsás, soványarcu barát tartott feléjük, ki bizonyára maga is a pestises vidékről került oda s most osztogatója lett a lelki vigasznak. A kámzsás barát hangja mélységes részvéttel csengett, mikor megszólította őket: — Boruljatok le és imádkozzatok, itt a halál kapujában. Akik itt vannak, már elvégezték számadásukat az élettel. Hedvig elsírta magát, s még jobban odabujt János mellére, a hadnagynak pedig eszébe jutott Rákóczi levele és tehetetlenségében könny szökött szemébe. Egy ideig még beszélt hozzájuk a barát, vigasztalta őket, majd elment s az egyik deszkavityillóból két ásót hozott nekik. — Ássátok meg a sírotokat és nyugodjatok meg az Isten irgalmában. Ott fent a fellegek fölött uj élet kezdődik. Azzal elhagyta őket s nemsokára fájdalmas kórus éneke hallatszott: “És a megtérők bocsánatot nyernek, Bocsánatosak meg is üdvözülnek, Kyrie eleison ...” 22
