Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-04-01 / 4. szám

Torday Sancior:

AZ ÁLOMLOVAG

Dr. Korea, a híres orvos, akit sokan bálványoztak és sokan közönséges csalónak tartottak, páciensét maga elé ültette egy kerek, támlanélküli székre, amely nem volt sem magasabb, sem alacsonyabb, mint az, amelyen ő ült. Két kezét laposan és kényelmesen szétvetett térdeire helyezte s azután a páciens szemei közé nézett bátorítóan, bizalomgerjesztőén, jóindulattal.

A páciens vékonyka, alacsony ember volt, kissé hajlott orral, ádámcsutkás nyakkal, agyonborotvált kék állal. Tekintete bizonytalan volt, hangja halk, beszéde akadozó. Egész lényén meglátszott, hogy nagy elhatározásra volt szüksége, hogy az orvost felkeresse és midőn beszélni kezdett, mintha nem is az orvoshoz szólt volna, hanem gyónt, vádolta önmagát, védekezett is, de mindenekelőtt kiöntötte szívét egy ember előtt, akiben feltétlenül bízott, mert tudta, hogy az orvos, ha talán segíteni nem is tud rajta, elnézéssel és türelemmel fogja végighallgatni az ő lelkének ferdeségeit, hiszen az emberi test legborzasztóbb nyavalyáitól sem riad vissza.

— Nem fogom sokáig untatni és csak a legszükségesebbet mondom el magamról. Szüleim, ha nem is voltak gazdagok, elegendő vagyonnal rendelkeztek, hogy engem taníttassanak, iskoláztassanak. Jó tanuló sohasem voltam, bár emlékezőtehetségem elsőrangú volt, ha nem is teljesen pontos, és felfogásom könnyű. Mielőtt iskolai éveimről beszélnék, előre kell bocsátanom, hogy hárman voltunk testvérek. A nővérem még 18 éves sem volt, amikor hazulról megszökött, hogy egy német város harmadrangú színpadán mint táncosnő produkálja magát, bár ő is tisztában volt azzal, hogy nem táncáért, de szépségéért szerződtetik. Két évig barangolt és azután hazajött. Szüleim megbocsátottak neki és ő hamarosan férjhez ment. Fivérem beleszeretett egy nálánál tíz évvel idősebb nevelőnőbe, költekező életmódot folytatott és váltót hamisított. Az apám mindent kifizetett, az ügyet elsimította, de a fivéremet “büntetésből” Amerikába küldte, hogy ott megjavuljon. Mindez még természetesen a háború előtt történt, de én nagyon jól emlékszem, bár még gyermek voltam. Öregedő szüleim, akiknek minden tettük becsületes volt, borzadva néztek reám és szinte várták, hogy énrajtam is észrevesznek valamilyen bűnöző hajlamot. Elhatározták, hogy a legszigorúbb nevelésben részesítenek, ha netalán fivéremhez hasonlítanék cselekedeteimben, még idejekorán elfojthassák bennem a feltörő bűnt. Mindenekelőtt ügyesen megértették velem, hogy a jómód csak látszólagos és mi szegények vagyunk. Azután próbára tettek, hogy könnyelmű vagyok-e és

ha a zsebpénzem édességekre költöttem, szigorúan megbüntettek. Hogy személyemre, esetleg képességeimre büszke ne legyek, állandóan idegen gyermekeket hoztak fel előttem példának, akik előtt nem egyszer megszegyenítettek, mert nem voltam olyan élénk, olyan eszes és esetleg elfogulatlan, mint ők. Ilyen előzmények után kerültem iskolába. Tanáraim alamuszinak tartottak és “pikkeltek” reám, társaim pedig egyszerűen lenéztek és kiröhögtek, én pedig annyira félénk voltam, hogy leginkább a föld alá szerettem volna bújni, hogy ne is lássanak. Kétrét görnyedve jártam, hogy ne tűnjek fel és ha beszélni kezdtem, olyan volt a hangom, mintha berozsdásodott volna. Mindig előre megfontoltam, hogy mit is fogok mondani, mégis ha beszédre került a sor, össze-vissza fecsegtem mindenfélét és később képtelen voltam visszaemlékezni, hogy mit is mondtam, csak arról voltam meggyőződve, hogy valami ostobaságot beszéltem. De hiába bújtam el és jártam kétrét görnyedve, mégis az én nevem díszelgett különféle alakban a táblán és mellette egy rajz, melyre hoszszú orromat és állandó pettyes nyakkendőmet rajzolták, hogy könnyen felismerhető legyen. Egyszer a tanár úr — emlékszem, földrajzóra volt — bejött, még mielőtt letörölhették volna a táblát, meglátta a rajzot, de ő is csak mosolygott. Rajtam mosolygott és az osztály nevetett. Rajtam nevetett az egész osztály és a tanár úr csak mosolygott, én pedig a padban szintén mosolyogtam, hogy ne higyjék, hogy fáj, de magamban úgy éreztem, hogyha beszélni tudnék, megmondanám, hogy ők nevetségesek, mert kihasználják egy védtelen zavarát. Ők az ostobák, mert értelmetlenségeket firkálnak a táblára és — úgy képzeltem — ők akkor elpirulnának és a tanár úr is zavarba jönne és az egész osztály bocsánatot kéme, én pedig megbocsátanék. De egy szó sem jött a torkomra.

A szőke Arkády volt az osztályban a legjobb tanuló és a hórihorgas, vörösarcú Soss volt a legrosszabb fiú. Ez a Soss megtette azt, hogy a számtantanár ottfelejtett noteszéből kitépett egy oldalt, amelyen az osztályzatok voltak. Amikor a tanár ezt észrevette, nagyon megharagudott és az egész osztályt vallatóra fogta, de persze, senki sem árulta el Sosst. Én is, amikor reám került a sor, csak annyit mondtam, hogy nem tudom. De a tanár nem tágított és az S. betűsöket — én is köztük voltam — újra és újra faggatta. Mialatt engem kérdezett, éreztem, hogy összecsukott markom az izzadtságtól egészen nedves lett, annyira izgatott voltam. Féltem, hogy egy ügyetlen válasszal elárulom a Sosst és az egész osztály besúgónak tart. A tanár úr, úgy látszik, az én gyengeségemre számított, mert szünet nélkül faggatott, de én mindig csak azt mondtam: nem tudom. Végre is türelmet vesztve, reám kiáltott:

9